2007. október 30., kedd

Globális tökölés

Ismét egy olyan ünnepünk, amely se nem ünnep, se nem a miénk. Mégis kezd beépülni a kultúránkba. Miért? Egy hülye tök miatt, amiben gyertya lobog. Lehet még sok cukrot zabálni, rengeteg pénzt keresni tökfejes reklámcuccokkal, valamint halálra ijesztgetni a gyerekeket csótányjelmezben, ha éppen olyanunk van. Happy Halloween!

Olyasmi ez, mint a Valentin-day. A rosseb tudja, miért hívjuk így, azon kívül, hogy az angolszáz területeken trendi. Ez a tökös izé is trendi. Mókás kis estéje az évnek, nagy, pufi tökökben vígan világít a gyertya, nábobéknál a külön erre a célra bevezetett kettőhúsz. A gyermekek manójelmezben, vagy Kiszely Tündének maszkolva magukat dörömbölnek az ajtókon, „Adunk, vagy kapunk?”, „Csokit, vagy csalunk!” (eredetiben „Trick or treat!”) kiabálással hozzák rá a frászt az emberre, persze ez a panellakóknál még nem annyira dívik, de a lakóparkos övezetekben már fel lehet rá figyelni. Élelmesebb ember -aki meg akarja kímélni az ifjú generáció fogazatát és egészséges testsúlyát, na meg cukorkakészletének java részét- ilyenkor felvesz egy böhöm nagy csótányjelmezt és artikulálatlan üvöltéssel nyit ajtót a kis manóknak. A hatás garantált, jövőre biztos nem próbálkoznak a beste kölkei.

Pedig nem volt mindig ilyen mókás október 31-e. Eredete a kelta hagyományokra vezethető vissza. Eszerint minden év október 31-én a halottak szellemei, boszorkányok és lidércek lepték el a falvakat. Ettől a keltáknak igen tele lett a gatyájuk, s rettegésük csillapítására hatalmas tüzeket gyújtottak. (Nekem is tele lenne, én is gyújtanék.)

Ezt a jó szokásukat elég sokáig megtartották, végül IV. Gergely pápa unta meg a fogócskát a kelták leszármazottaival. Mivel minden pogány hagyományt és ünnepet a keresztény egyházba akart beolvasztani, ezért november 1-jét kinevezte „all hallow’s day”-nek, innen a mai Mindenszentek napja, az azt megelőző estét pedig „all hallow’s eve”-nek. Csak ő latinul nevezte ki, nem angolul. Úgy is pofásan hangzik: omnium sanctorum.

A népszokást mindenesetre nem sikerült kiírtani, s amikor az 1845 utáni évek írországi éhínsége idején százezrek települtek át az Egyesült Államokba Írországból, vitték magukkal ezt is. Az amcsiknak roppantul tetszett az új őrület, viszont tettek róla, hogy röpke száz év alatt a hagyomány teljesen elveszítse eredeti jelentőségét. Ők találták ki ezt a muris cukorkakéregető játékot, hogy bosszantsák az idegesítő szomszédokat. A halloween nagyon fontos ünnep Amerikában a mai napig is, de azt már megszokhattuk, hogy ők mindenből bulit csinálnak.

Ja, hogy jön ide a tök? A lámpás neve originálisan Jack O’Lantern. Története szintén kelta eredetű. A hagyomány szerint Jack egy tajtalkoholista kovács volt, aki nagy mókamester hírében állt. Egyszer magát az ördögöt is megviccelte: felkergette egy fára, aztán keresztet rajzolt a fa törzsére. A beste nem tudott lejönni, mivel félt a kereszttől. Jack csak azután engedte le, miután az ördög megígérte, hogy nem kísérti többé. (Morbid egy humora volt a fickónak.) Igen ám, de miután Jack meghalt, a mennybe nem engedték be, mert annyira bűzlött a piától. A pokolba sem mehetett, mert az ördög még morcos volt a kópéskodás miatt. Ehelyett odalökött Jack-nek egy izzó fadarabot a pokol tüzéből, hogy ne a töksötétben kószáljon. A szerencsétlen ezt egy kivájt retekbe, mások szerint répába rakta, s a lelke azóta is a lámpácska fényénél keresi végső nyughelyét.A retekből vagy répából aztán tök lett, mert az amcsik túl bénák voltak egy gyertya retekbe való szuszakolásához, a tökben viszont kényelmesen elfért.

Na de mit ér Amerika biznic nélkül? Miután kellőképpen kiszórakozták magukat, néhány kereskedelmi zombi rájött a tök pénzcsinálási lehetőségeire. Így aztán –mire tekervényes úton visszajutott Európába a szinte minden eredetiségétől megfosztott néphagyomány- Halloweenből szépen marketingportéka lett. A gyerekeknek lehet venni manójelmezt, tökös tolltartót, tökös ágyneműt, tökös fogkefét, tökös cumisüveget, tökös uzsitáskát, tökös pólót. A felnőttebbek tökös söröskorsóból vedelhetnek ezen az éjszakán, tökös hamutartóba nyomogatva a csikkeket. Pajkos hölgyek tökös bugyit húznak magukra, keményebb dominák kivehetik a tökös korbácsot a szekrényből.

Szegény kelták! Mi lett a hagyományukból? TapsiHapsi-horror.

Tök tele van.

2007. október 29., hétfő

Négy évtizednyi agyszeletelés

Alan reggelit készít. Nem siet, nem kapkod. Komótos mozdulatokkal veszi elő a hozzávalókat, valami már sistereg a tűzhelyen. Óvatosan bánik mindennel, hallani a mozdulatain. Aztán minden átmenet nélkül kikapja az agyunkat a helyéről és belevágja a serpenyőbe. Serceg a pszicho, a szürkeállomány átpirul rózsaszínbe. Negyven éves a Pink Floyd.

Legelőször az „Alan’s psychedelic breakfast” című számot hallottam a zenekartól, miközben csodálkozva forgattam az „Atom Heart Mother” borítóját, amelyről egy foltos tehén hasonlóan buta képpel bámult rám vissza. A szám eredete egyébként nem kevésbé elmeborító: tényleg felvették, ahogy Alan Stiles, a zenekar roadja reggelit készít, megeszi, majd elpakol maga után a konyhában. Ehhez írjon zenét, akinek három idegrendszere van!Aztán elsodorja az embert, nincs menekvés. Befalaz, téglát présel belőlünk is, átrepít a Hold árnyékos oldalára, ahonnan aztán páholyból bámulhatjuk a jó nagy világégést és hogy miért csinált az atomháború még egy Napot nekünk.

Bár hivatalosan 1965-ben jött létre a Pink Floyd, az első lemezkiadásra csak két évvel később került sor, innen hát az időszámítás. Sok nevük volt előtte, nekem a személyes kedvencem a „The Meggadeaths”. Így utólag kissé röhejes lenne berakni a lejátszóba egy The Meggadeaths albumot, s várni, hogy felcsendüljön a Wish You Were Here.

Negyven év a pályán, ez csak a legnagyobbaknak adatik meg. És persze Koós Jánoséknak, de őket másért szeretjük.Negyven esztendő, több mint 200 millió világszerte eladott lemezzel megfejelve. Rengeteg düh, szomorúság, vita, veszekedés. Syd Barrett agyonelesdézett agya, szürreális dalai és életfelfogása, amivel aztán 1968-tól már nem tudott többet hozzáadni a zenekarhoz. A helyére lépő David Gilmour, aki blues-hangzását betolva a képbe, teljesen egyedi hangzást hozott az addig is őrült muzsikába. A basszerdiktátor Roger Waters, aki már annyira egyszemélyes zenekarnak tekintette a Pink Floydot, hogy 1985 végén a saját legnagyobb megdöbbenésére otthagyta a csapatot. Nick Mason dob- és Rick Wright eszelős billentyűtémái, melyek néha elringatják, néha az őrültbe kergetik a hallgatót. Milyen jól elszórakozhattak ezen.

És a nóták, amelyeket ezerszer is meg lehet hallgatni, akkor is találunk újat bennük. Az Atom Heart Mother rockszimfónikus 23 perce, a Dark Side of The Moon letisztultsága, a Wish You Were Here finom lebegései, a One of These Days idegtépő vibrálása, a Time időtlen kattogása, az Animals album orwelli dermedtsége. És a „The Wall” elkeserítően hideg végkicsengése.

Alan Parker víziója a filmvásznon, Bob Geldoffal a főszerepben. A magány és kiábrándultság filmje, csak képek és zene. Pink Floyd. A nézők döbbent arca, amikor még akkor is a helyükön ültek, amikor már rég felgyulladtak a fények vetítés után.

Waters imázsromboló pereskedése, mert szerinte volt társai nem használhatták volna a „Pink Floyd” nevet. A „The Division Bell” nagyszerű ragyogása, mely pont akkor jött, amikor sokan temetni kezdték a zenekart a 90-es évek közepén.

És 2005. július 2-a, amikor Londonban, a „Live 8” koncerten újra összeállt néhány szám erejéig AZ a Pink Floyd, s egyetlen röpke másodpercig Roger Waters és David Gilmour újra átölelték egymást a zene után. Huszonnégy év óta először, de azóta sem többet. Aztán Gilmoure is kijelenti, végzett a Pink Floyddal. Ehhez képest ünnepelni szeretne ő is, hiszen november végére egy tizenhét cd-ből álló csomagot jelentetnek meg a szülinap alkalmából. Vége? Hisszük, nem hisszük?

Talán mindegy. Az elmúlt negyven évben kiírtak mindent magukból, ami csak ki lehetett. Az agyak szeletkéi ott sorakoznak a polcon, cd-tokba préselve. Serpenyőbe velük újra, Alan majd megpirítja. Szép, egyenletes rózsaszínűre. Közben halkan konganak a „The Division Bell” harangjai. Boldog születésnapot!