2007. december 26., szerda

Szakács Bélát a színpadra!

Csúcs az ötlet, blogokat a világot jelentő deszkákra! Shakespeare mellett bőven elférne Szakács Béla, legalábbis az Örkény Színházban, amely igazán remek projectbe szállt be. Blog the Theatre – Blogold a színházat! Nálunk Béla a favorit. Szakácsot a színpadra, a tévébe, a könyvespolcra!

(A képet illusztrációként Szakács Béla oldaláról vettük kölcsön, hogy ezzel is érzékeltessük a hazai bloggerkirály kivételes művészi és szociális érzékenységét. Köszönjük, Béla!)

A következőről van szó: beindult a Blog the Theatre – project, melyet az Európa Tanács Kultúra 2000 programja támogat. Ezt csak az illendőség kedvéért jegyeztem meg, a lényeg az ötlet! Mint kiderült, régóta figyelnek bennünket (ők legalább bevallják) a színházi blogvadászok. December 31-ig ki fognak választani 10-15 olyan blogszöveget, amelyek színpadi feldolgozásra alkalmasnak ítéltetnek. Lengyelország, Ausztria, Olaszország és Románia mellett Magyarországon az Örkény Színház szállt be a mókába, ami külön dicséretes, egyébként is jó kis hely az, az ilyen bevállalós dolgokért pedig nagy piros pont jár nekik.

Mi a cél? Új közönségréteg megcélzása, az internetzabáló fiataloké. Ez Ötlet, nem úgy, mint a múltkor emlegetett SMS-regény. Keresik az olyan blogszövegeket, amelyek közérdeklődésre tarthatnak számot és színházi közlésre is alkalmasok lehetnek. Ha kiválasztották a nyerteseket, akkor jöhet az első felvonás. Három rendező, Dömötör András, Tóth András és Rusznyák Gábor felolvasó estet rendeznek az Örkény színészeivel a blogrészletekből január végén. De nincs ám vége! Internetes szavazás, a színészek és a blogvadászok értékelése alapján három blogger pénzjutalomban, valamint abban a dicsőségben részesül, hogy egész estés darabtervezetet írnak naplójukból! Ebből májusban, a grazi Blogtxt Fesztiválon egy 20-30 perces részletet már be is mutatnak. A Fesztiválgyőztes blogadaptáció aztán elnyeri majd végleges formáját és mehet a magyar és nemzetközi deszkákra.

Mivel jellegénél fogva nagy előnyt élveznek a versenyben az énblogok, ne kutasson senki sokáig elméjében a kézenfekvő megoldás után. Nem érdekel senkit Cicirimiciri naplója, melyben újabb szilikonlengetését regéli el, vagy Puncimunci borzalma, aki épp cukimukifukilukipuki hellokittis bugyit vett magának.

Nem! Nekünk Béla kell!

Van még néhány nap, drukkoljunk és üvöltsenek agysejtjeink, hátha meghallják az Örkény Színházban: Szakács Bélát a deszkákra!

2007. december 22., szombat

Az SMS, mint szubkulturális pofáncsapás

Egy Morgan Pozgar nevű gyógyegér gyerek nyerte meg az amerikai nemzeti SMS-bajnokságot azzal, hogy tizenöt másodperc alatt gépelte be mobiljába a „supercallifragilisticexpialidocious” szócskát. Az idézet egyébként harmincöt betűből áll és a Mary Poppins című klasszikusból való, de ez teljesen lényegtelen, tizenhárom éves bajnokunk ugyanis egészen biztosan a büdös életben nem hallott Mary Poppinsról. Még abban sem vagyok biztos, hogy tud-e beszélni, lévén sms-ben tartja a kapcsolatot a külvilággal.

Épelméjűségét megkérdőjelezendő, Pozgar saját maga vallotta be (gondolom írásban), hogy havonta több mint 8000 sms-t ír meg és küld el. Ez napi átlagra lebontva olyan 260-270. Azon kívül, hogy a szülők igen vastag bukszával rendelkeznek, hülyegyerekünknek a bajnokság megnyerése 25 000 dollárt hozott a konyhára. Bár ezt az összeget biztosan elírogatja seperc alatt. Még csak tizenhárom éves a kis drága, harminc éves korában nagy valószínűséggel öngyilkos lesz, miután rájön, hogy írni megtanult, de beszélni elfelejtett, szakképzett sms-írót pedig egyetlen munkáltató sem keres.

Ennyit Amerikáról, a végtelen hülyeségek hazájáról, térjünk vissza hazánkba, a még végtelenebb hülyeségek országába. Az SMS-kultúra nálunk is riasztó irányba fordult, a szakemberek mostanság kezdenek el foglakozni komolyabban a jelenséggel. A fő problémát elsősorban a személyes kommunikációképtelenség okozza. Az SMS-függő nincs felkészülve az azonnali, verbális vagy nonverbális visszajelzésekre. Egyre nehezebben teremt közvetlen kontaktust, nem ritka esetben egy asztaltársaság két tagja is telefonon, írásban kommunikál egymással. (Tényleg, láttam ilyet.) Egy idő után a gátlások az SMS által eltűnnek, ez még inkább a telefonba való menekülést erősíti meg. SMS segítségével sokkal könnyebb udvarolni, a negyedik napon már azt is megírhatja az úr, hogyan szaggatná szertendeszanaszíjjel a hölgy bugyiját, mire a hölgy visszaküld egy szmájlit, s ezzel le is van rendezve a hétvégi dugás, minek ahhoz beszélgetni előtte?

A nyelvészek és irodalmárok is kezdenek a fejükhöz kapdosni, lévén a maximális karakterszám egy üzeneten belül egy egészen újfajta lingvisztikai dolgot produkált, az SMS-nyelvet. Rövidítések, jelek, betűk helyett számok, stb… Egyszer kaptam egy kiscsajtól egy ilyen navajo üzenetet, fél óráig próbáltam dekódolni, aztán felhívtam, megkérdeztem tőle hogy mi a túrót akart üzenni, elmondta, én pedig jól megfenyegettem arra az esetre, ha még egyszer ufóul próbálna írogatni.

Az SMS-társadalom új generációja a totális nyelvi elcsökevényesedés felé tart. A kezdetben takarékossági szempontból alkalmazott rövidítések és mesterségesen létrehozott szavak beépültek az e-mailekbe, onnan pedig már az élő nyelvbe is, már amennyire a totális függők beszélgetnek egymással. Ők azt nézik hülyének, aki nem ismeri a nyelvüket, mi pedig csóváljuk a fejünket, rossz vége lesz ennek…

És most mi történt? Megjelent az első magyar SMS regény! Bizony. Japánban már külön könyvtárakat nyitnak az ilyesmiknek, mi egy kicsit késve bár, de törölve nem! Az ötlet kolosszális, egészen biztosan egy valag pénzt fog vele keresni Szoboszlai Krisztina, a kötet menedzsere, valamint a Danke álnéven író szerző. 2500 pénz az ára, meg ne vedd! A kötet címe 160 (nem, nem az IQ-ra, hanem a karakterszámra utal), s egy fiú életének egy évét követi nyomon, kizárólag a főszereplő mobilján tárolt SMS-ek révén.

A könyv több mint háromszáz oldal, szextől kezdve drogon keresztül buli buli hátánig minden van benne, ami az új generáció szubkultúrájának nélkülözhetetlen része. Ja, ötletkirályság: „átkötő szöveg nincs, a szerző azonban az el nem küldött üzenetek segítségével úgymond narrátorként segíti az olvasót.” Hoppá! Levélregény kisrobotoknak!

A könyv ajánlójában szó szerint a következő szerepel: „
A megírás ötletét az a felismerés adta, amely megmutatta, hogy az egyre jobban kiüresedõ emberi kapcsolatokban milyen fontos szerepet vívott ki magának a mobiltelefon, valamint az SMS. Hogy a világ virtualizálódása folytán ma már kikerülhetetlen kommunikációs forma, és tényleg képes "pótolni(?!)" a személyes találkozókat.”

Nagyon jó duma, a fiatalság keményen be is fogja szívni.

Ennél jobban már csak azon röhögtem, amikor elolvastam Nagy Levente nyelvész ajánlóját a műhöz: „A könyv talán az ifjúság különféle kijelzőkhöz és monitorokhoz szokott szemét is könnyebben visszacsalja a papírra szokatlan formájával, és sikert arathat ott, ahol a kötelező irodalom klasszikus lapjai kudarcot vallani látszanak.”

Hát persze. Úgy lesz az. Elolvassa a kis emopalánta, aztán leköpi a monitort és szalad a könyvesboltba egy kiló József Attiláért.

Még egyszer: ezt a könyvet NE próbáld ki otthon! Mert hülye azért nem vagy!

2007. december 17., hétfő

A káosz ura

És most kezdjük az alapoknál. Dobáljuk ki az okoskodó könyveket az ablakon, álljunk egy tükör elé, köpjük szembe magunkat és sürgősen felejtsünk el mindent, amit valaha is a modern művészetről gondoltunk, sejtettünk, tudtunk vagy tudni véltünk. Gaudi pudva, Hundertwasser kistörpe. – Magyarország, Nagyvilág! Itt van nektek Balog József!


Perbenyikről én a büdös életben nem hallottam, pedig Balog bácsi szerint miatta világhírű a szlovákiai község. Ez az én szégyenem. Ruhámat szaggatom és hamut szórok fejemre, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa, Balog bácsi, bocsánat! A Mester, sőt, MESTER (!) a Fő utcán lakik. Na de miben? Harminckét kemény esztendő minden mosolya és könnye ott pompázik házának falán! A XX. századi naiv művészet remeke, egy csoda, egy überelhetetlen, káprázatos műalkotás, melyért Ámerikában dollármilliókat adnának. Mi pedig csak most szereztünk tudomást róla, hogy a magyar képzőművészet titánja mit csinált!

Tessék megnézni a lenti videót! Gyengébb idegzetűek és galamblelkűek fél szemmel, mert a sok letépett játékbaba feje, az bizony nem a legvidámabb látvány. Ezek a részek a MESTER úgynevezett „dark korszakából” valók. Szerencsére erősebben dominálnak a „white éra” maradandó remekei, mint például a kis nőnapi lapocska.

A MESTER elárulja ars poeticáját a filmecskében. Elmondja, hogyan kezdte a szemétből összegyűjtögetni monumentális művének alkotóelemeit, beszél az alkotás mindent elsöprő gyönyöréről. Mellette pedig bölcsen ott mosolyog múzsája, aki a legválságosabb alkotói pillanatokban is mellette állt, s ha hervadt a kreativitás, talán még meg is lepte egy-egy újabb egérfogóval vagy babafejjel.

És pillantsunk azokra a fejecskékre, ahogy Balog József freudi alapokra helyezve vékony, fallikus szimbólumokkal társította őket. Szinte látni az alkotás másodperceiben a Művészt, ahogy megszületik két tárgy láttán az ötlet, az alkotó fantázia belobban, s a két közönséges objektum hirtelen a zseni által összekovácsolva egy szerves egésszé, Műalkotássá olvad össze!

A MESTER két legjobban kedvelt motívuma, a babák és más gyermekjátékok, valamint a dísztárcsák szembeszökően magas aránya is sejtetni engedi azt a gyermeki, naiv rácsodálkozást a világra, mely Balog József filozófiájának alappillére.

Balog József! Micsoda káosz a rendben, micsoda rend a káoszban! Nem találok szavakat. Beszéljen helyettem maga a MESTER, aki íly szép mondatokkal ajánlotta nekünk művét:

"Aki látja, örökre megőrzi emlékként, nem felejti el, hogy Perbenyiken milyen csudát látott. És ha letelnek az éveim, a ház emlékezteti majd az embereket arra, hogy Balog József itt élt ebben a faluban."



2007. december 16., vasárnap

Szatírfallosz és nimfapornó

Ritka csemege kerül aukciós kalapács alá december 9-én. Szinyei Merse Pál egy fiatalkori festményéről van szó, amely a „Faun és nimfa” sorozatba illeszkedik. Illeszkedik, de még hogy! A festmény igen népszerű tárgya, valamint az, hogy sem a szakma, sem a nagyközönség eddig nem ismerte a képet (egy magángyűjtőnél lapult), valóban egy unikumot jelez. A kikiáltási ára is. 22 millió forint. – Szinyei és a hard szex az 1860-asakból.

A nimfa-mánia nem szokatlan festőéknél, szobrászéknál. Ők a termékenység és a szexualitás megtestesítői a görög mitológiában. Elképesztően sok változatban fordultak elő, jelezvén, a szex mindig és mindenhol isteni dolog. Voltak hegyi, barlangi, mezei, tengeri, folyami, pataki, lápi, mocsári, alvilági nimfák, sőt, erdőn belül külön nimfája volt például a tölgyfának, a kőrisfának, az almafának, vagy a fehér nyárfának, attól függően, hol jött rá az emberre a gyönyörnedvek eregetésének mindent felülbíráló vágya. Voltaképpen édes mindegy nekik, ki kapja el őket egy izgalmas fordulóra, lehet isten, félisten, faun vagy jóképű halandó. Bár némi kíváncsiságot ébreszthet, hogy egy szatír pénisze után miért ragaszkodnak a halandók jóképűségéhez.

Mindegy is, a lényeg a hancúr, az pedig ment szünet nélkül. És egyre jobban élvezték. Ahogy a Szinyei kép remek ismertetőjében szerepel: „A faun és nimfa arcán az életöröm és a szerelem testi gyönyöreinek felfedezése tükröződik bravúrosan megfestve.” Nincs vita, így van, egyben rámutat arra a szexuális világlátásra is, melynek Szinyei 22 évesen birtokában volt. Ne feledkezzünk meg róla: az 1860-as évek vége felé járunk.

Egészen pontosan 1867-ben, a festő monográfusa szerint ugyanis Szinyei ekkor ugrott rá a nimfákra. Az életben és a művészetben egyaránt. Szinyei Merse Anna azt is elmesélte, hogy
a festő „akkori műteremszomszédja és jó barátja, Gabriel Max is festett hasonlóan erotikus kicsengésű csoportozatot ebből a témából, akár versengés is kialakulhatott az életvidám, fiatal festők között, melyikük merészel szókimondóbb képet festeni.” Hol vannak, hol vannak a művek? Micsoda kiállítást lehetne varázsolni a versengés bezsongító erotikájából!


Néhány kultúrában a nimfa a női nemiszervet jelképezi. Bár hazánkban a dolgokat általában nevén nevezzük, van nekünk is néhány finom szinonimánk a vulvára. Nem feltétlenül a „P” betűsre kell gondolni. Itt van például a „kagylócska”, a „forró barlang”, a „kis pokol”, vagy a „csókos medúza”. De ez is szép:

„Gyere, Te nimfa, varázsvesszőm csak nimfádra vár!”

Valahogy Szinyei is így gondolta. Már csak arra leszek kíváncsi, mennyi lesz a vételár és hol állítják ki. Kár lenne a Mester eme remek alkotását újabb száztíz évre eldugni a műélvező közönség elől.

2007. december 9., vasárnap

Kinek van nagyobb tojása?

Ha unatkozó multimilliomosok vagyunk és kínunkban nem tudjuk mivel kedveskedjünk hisztis kis szörnyecskéinknek, itt a megoldás. Húsvét vagy karácsony, szülinap vagy érettségi, tökmindegy, vegyél a kölyöknek egy Fabergé tojást! Különleges, meglepő és bazi drága, ha igazi unikummal akarsz kedveskedni, akkor nyolc milliónál indítsd a számítást. Dollárban. És még kakas is van benne, mint az originál Kinderben! Hülye, akinek nincs egy ilyen.

Ez a Fabergé nevű ürge jó befektetés. 1846-tól 1920-ig nyomta az ipart, már ami az életet illeti, az aktív munkásévek száma azért kevesebb volt. De azalatt aztán odapakolta. Mindössze 26 évesen már meg is alapította a cégét, mely – kell mondani? - ékszerekben utazott. De nem ám gagyiban, hanem a remekművek ágazatában. Jól csinálták, először csak a szimpla felső tízezer, aztán a svéd, majd a norvég királyi família kezdett vele ingyombingyomokat csináltatni. A derék Peter Carl Fabergé pedig egymás után remekelte ki magából a fülönfityegőket, a gyémánt nyakfojtogatókat, az ujjkarikákat és a pirszingek akkori változatait.

Aztán Sándor cár, numerikusan a harmadik e néven, bebrummogott az üzletbe. Neki udvari ékszerész kellett, márpedig azt jól ismerjük a történelemből, hogy ha az oroszoknak kell valami, akkor elég bajos ellenkezni velük. De ki a fene akart ellenkezni? Ennél zsírosabb állást nehezen találhatott volna Fabergé, így 1885-től mint udvari ékszerész kavargatta a fortyogó aranyat Sándornál.


A cár pedig nem azért volt minden oroszok atyuskája, hogy piszlicsáré dolgokat kérjen piszlicsáré művészektől. Szerette az asszonyt, s az egyik ünnep alkalmával azzal vadította be ékszerészét, hogy készítsen extra ajándékot Maria Fjodorovnának, olyat, amely egyszerre húsvéti és különleges is.

Hősünknek két választása volt: nyúl vagy tojás. Szerencsére az utóbbit választotta, elég hülyén hangzana, ha napjainkban Fabergé nyulakról beszélnénk. De ő tojáspárti volt, úgy, mint a cárné. El is készítette az első remekművet. Maria Fjodorovna meg volt hatva és el volt alélva. Mi meg az árától, de az ilyen apróságok akkoriban nem számítottak a cári családban, legfeljebb néhány százezer paraszttal több gebedt éhen, no és, belefért a költségvetésbe.
A cár atyuska, látván, milyen kezes bari lett az asszonykából a bizsu láttán, további tojásokat akart magának és feleségének. Fabergé mester pedig tojta őket szorgalmasan. A tojásokat, nem a cárékat. Van lóherés tojgli, benne macskával, van kézzel festett kobaltkék, belsejében királyi koronával, van rózsás, kristály, delfines, Téli Palotás, Romanov-címeres, szóval minden.


A Mester ekkorra már ötszáz munkást foglalkoztatott, hiszen a tojások mellett a nem csekély számú napi bizsurendelést is teljesíteni kellett. Mert az őrület fokozódott. Sándor még tizet vett az asszonynak, aztán lehunyta két szemét. Fia és utódja, Miklós –e néven a második- folytatta a bájos hagyományt, s Fabergé már tojásokkal álmodott, annyi megrendelése volt az új főnöktől. Aztán 1917-ben az oroszok megunták az éhenhalást és jól megcsinálták a forradalmat. Miklós és családja nagyon csúnya véget ért, Fabergé pedig külföldre menekült, ahol három év múlva ő is örökre megpihent. Szerintem ötvenhat tojás elkészítése után ő örült a legjobban a forradalomnak.

A tojglik tovább hirdették dicsőségét és napjainkra a luxusarcúak presztizskérdést csinálnak abból, hogy begyűjtsenek egyet a világ összes tájára szétgurult csodákból. Egyet? 2004-ben egy Vekszelberg nevű mágnásmiska potom 120 millió dollárért vett meg tíz darabot. A kollekciónak külön galériát építtetett Dubrovnikban, nemsokára már ki is állítja a remekműveket.

A minap pedig a Christie's aukciósház árverésén kelt el az úgynevezett Rothschild-, vagy Kakasos tojás. Egy kissé ellentmondásos nevű magángaléria, az Orosz Nemzeti Múzeum zsákolta be 9 millió fontért (az úgy 32 milliárd, a mi pengőnkben). Azt mondják, ez a darab a Fabergé-műhely fénykorának legkiemelkedőbb munkája.


Szépnek szép, tényleg. A büdös kölöknek viszont nem tudnám megmagyarázni, hogy miért nem tudja a szájába gyömöszölni, a hülye kakast meg miért nem lehet szétszedni apró darabkákra. Fene ott egye meg Fabergét. Maradok a Kindernél. Én is veszek tizet, vagyok olyan tökös gyerek, mint az oroszok.

2007. december 7., péntek

A világ legpofátlanabb betörői

A mestertolvajok és betörők egyszerű szabálya: hatolj be, szerezd meg, aztán húzd el a csíkot, amilyen gyorsan csak lehet! Bár a Hudson Hawk óta tudjuk, hogy igenis lehet táncolva és üvöltve énekelve besurranni valahová, a szakmai szabályokat nemrég rendesen újraírta egy francia csapat. Mert az, hogy a betörők egy évig banzájozzanak Párizs egyik legismertebb épületében, úgy, hogy a kutya nem veszi őket észre, az azért mégiscsak káprázatos szemtelenség. Ja, és eszük ágában sem volt semmit elvinni. Sőt! – Kultgerilla Párizs szívében.


Az egész dolog 2005-ben kezdődött, egy titkos párizsi szervezettel, az Unterguntherrel. Ez egy underground gerillamozgalom, néhány tagból áll mindössze, azok viszont nagyon értik a dolgukat. Az undergroundot ebben az esetben szó szerint kell érteni. Egész Párizs alatt egy bonyolult alagútlabirintus fekszik, a csapat tagjai pedig úgy ismerik ezt az útvesztőt, mint a tenyerüket. Tulajdonképpen a francia főváros bármelyik fontos intézményéhez el tudnak jutni, anélkül, hogy egy lépést is tennének az utcán.

Nem tudni, kinek a fejéből pattant ki az ötlet, de megcsinálták! A csapat elhatározta, hogy megjavítja a Panthéon működésképtelen óráját. Azért ez komoly. Ha nem is annyira, mint a Louvre-ban, de ott is működik biztonsági rendszer, nem is a leggyengébb fajtából. Kamerák, mozgásérzékelők, nyílvesszők a falból, miegymás. Mégiscsak Párizs egyik leghíresebb kuckójáról van szó!

Röhögj, francia! Lazar Kunstmann, a csoport szóvivője szerint a biztonsági rendszer kijátszása volt a legegyszerűbb. Egész egyszerűen elbújtak (!) zárórakor, majd kikerülve a riasztórendszereket, kerestek egy oldalbejáratot. Ennek segítségével találtak egy föld alatti termet, ahol titkos műhelyt rendeztek be! A kényelem kedvéért fotelekkel, könyvekkel, sőt, egy idő múlva rákapcsolódtak a Panthéon elektromos és minden más rendszerére, így már internetük is volt. Ha esetleg szörfözni támadna kedvük akciózás közben. Azért ez előtt le a kalappal.


Az előtt pedig még inkább, hogy egy éven keresztül járkáltak ki és be. Riasztórendszer, kamerák, biztonsági őrök, semmi és senki észre sem vette, hogy vadidegenek trappolnak, csörömpölnek, fúrnak-faragnak, hancúroznak az épületben. Időigényes munka volt, az biztos. Azzal meg sem próbáltak kínlódni, hogy az óraszerkezet hibájára a helyszínen derítsenek fényt. Nem, ők elegánsan az utolsó rugóig szétkapták a monstrumot, levitték a műhelybe, aztán nekiálltak megjavítani. Mivel a csoportban ott volt Jean-Baptiste Viot órás is, nem mondhatjuk, hogy kontárok akciójáról lenne szó. Pláne úgy, hogy tényleg megjavították. Aztán az egészet visszaszerelték, majd távoztak. Közben néha naplementét vagy napfelkeltét néztek a tetőről, hiába no, egy ilyen sztorihoz kell némi vadromantika is.


Miután végeztek, jelentkeztek a hatóságnál, s elmondták az egész történetet. Titokban úgysem maradhatott volna, mert az a fránya óra –na nézd már- egyszerre csak mutatni kezdte az időt. Először azt hitték, hülyegyerekek tréfájáról van szó, de amikor megmutatták a titkos műhelyt és a működőképes órát, na, akkor aztán kitört a botrány. A Nemzeti Emlékművek Központja annyira kikészült a betöréstől, hogy habozás nélkül rúgta ki a Panthéon egész vezetőségét. Aztán beperelték az Untergunthert, ám –röhögj, francia- a csoport első fokon megnyerte a pert! A sajtó először kiakadt, a közvélemény viszont nem. A csapat tagjai egyik pillanatról a másikra világhírességek és nemzeti kedvencek lettek.

Pihenésre nincs sok idő. Az Untergunter máris újabb akció előkészítésén dolgozik, de a részletekről nem nyilatkoznak. Nem is csodálom, a hír hallatán valószínűleg Franciaország valamennyi közintézményében őszülni kezdtek a biztonsági főnökök.

Az ötlet pazar volt, a kivitelezés fantasztikus, a visszhang elképesztő!


Untergunthert Magyarországra is! Most!







2007. december 2., vasárnap

Egy igazi kultluk

Érdekes képződmény látható a londoni Tate Modern Galériában. Egy veszett hosszú, 167 méteres törésvonal fut keresztül az egyik termen. A jónépek úgy bámulják, mintha földrengés következtében nyílt volna egyet a beton, pedig nem is. Műalkotás ez a javából. – Árokásás a rasszizmus ellen, by Doris Salcedo.

A kolumbiai művész elég meglepő installációkra képes, ha éppen elszabadul az agya. 2003-ban például két háztömb közé pakolt be elképesztő mennyiségű széket. A látvány döbbenetes, s akár hülyének nézzük a művészt, akár zseninek, ezt a képet jó sokáig tárolja majd memóriánk, annyira meghökkentő. Hogy elgondolkodtató-e? Mindenképpen, már csak annyiban is, hogy óhatatlanul felmerül a kérdés: mi a fenét akart ezzel mondani? Lehet szürcsögtetni a szürkeállományt sokáig, a megoldáshoz akkor jutunk közelebb, ha elmagyarázzák nekünk. Bár akkor meg régen rossz.


Az új őrület a Salcedo által létrehozott (létreásott, létrefúrt) „Shibboleth” című alkotás a Tate-ben, hát, el kell ismerni, ez is impozáns egy jószág, annyi szent. Lehet rajta tanakodni. A cím az Ószövetségre utal. Jelentése: kalász, folyam, örvény. Nem mindegy, ezzel még jobban össze vagyunk zavarodva. A története is érdekes. A Bírák könyvében bukkan fel. A sztori lényege az, hogy a Jefte nevű úriember nagyon berágott az efraimitákra, mert azok csúnya módon azzal fenyegetőztek, hogy rágyújtják a házat. Pedig kiderült, hogy Jefte a segítségüket kérte az ammonitákkal szembeni csetepatéban, de az efraimiak beintettek neki. Jött a bosszú. Jefte seregei elpáholták az efraimiakat, majd elfoglalták a Jordán gázlóit, hogy az ellenség ne tudjon elmenekülni. Na, itt jött a „Shibboleth” a képbe. Tudván, hogy az efraimiták mekkora tájszólással beszélnek, ördögien egyszerű ötlettel álltak elő.

„Bírák könyve 12: Azután elfoglalták a gileádiak a Jordán gázlóit Efraim elől, és mikor a menekülő efraimiak azt mondták: Hadd menjünk át! - megkérdezték mindegyiktől a gileádi férfiak: Efraimi vagy? És ha azt felelte: Nem! - akkor azt mondták neki: Mondd, hogy "sibbólet"! És ha az "szibbólet"-et mondott - mert nem tudta helyesen kiejteni -, akkor megragadták, és lemészárolták a Jordán gázlóinál. Így esett el akkor negyvenkétezer efraimi.”

Tessék! A történelem első nagyszabású hentelése, szigorúan lingvisztikai alapon.


Közelebb ezzel sem jutottunk, bár itt már van egy csipetnyi rasszizmus a dologban. A repedéskreátor a következőket nyilatkozza a Tate honlapján:

„A rasszizmus története párhuzamos a modernitás történetével, annak egy elhallgatott, sötét fejezete.”

Hogy mennyire veszélyes is a rasszizmus feneketlen árka, azt az is bizonyítja, hogy eddig tizenöt látogató szenvedett lábsérülést, amikor halkan beleléptek a műalkotásba. Túlelemezték a dolgot, előfordul az ilyesmi. A galéria reakcióját pedig egyenesen imádom: csak tíz ilyen esetről tudnak, majd hozzátették, 870 ezer látogatónál ez nem is olyan rossz arány. Törjön el a lábad szára, minek nézegetsz olyan közelről?


Egyszóval kiderül, hogy művész célja a társadalmat megosztó rasszizmusban rejlő veszélyek hangsúlyozása volt. Nekem tetszik, de gyorsan áldom is az eget, hogy ide születtem. A londoniak egy valag pénzt fizetnek azért, hogy órákig bámuljanak egy betonban végigfutó repedést. Nekünk meg elég az utcán sétálni egyet, annyi a saját Shibbolethünk, hogy fulladunk bele. Tök ingyen!

Merje azt mondani még egyszer valaki, hogy „bezzeg nyugaton!”