Gomb a fejbe! - avagy „Milyen kutya a liverpuli?”

Először szentül meg voltam győződve arról, hogy médiahack. De kiderült: komoly. Izrael negyvenhárom esztendő után hivatalosan bocsánatot kért a Beatles tagjaitól. Az elhunytaknak majd később átadják, addig a rokonok veszik át a levelet. Ha már a morbidnál tartunk.


A Beatles vitathatatlanul minden idők egyik legnagyobb zenekara. Lehet a zenéjüket nem szeretni, lehet idétlen összehasonlításokat tenni (Stones vs Beatles), de akkor is alapjaiban rázták meg a XX. század könnyűzenei életét.
Miközben a világ egyik fele istenként imádta őket, s koncertenként több tonnányi képzelt női fehérnemű repült a színpadra, addig voltak helyek, ahol kifejezetten károsnak tartották zenéjüket.

Ezek közé tartozott Izrael állam is, ahová 1965-ben hívták meg a bandát, tartson egy könnyed koncertet. Beatlesék boldogan igent mondtak a felkérésre, s lázasan készülődni kezdtek. Aztán az egészből nem lett semmi. A tervezett buli belpolitikai botránnyá dagadt az izraeli törvényhozásban. A Knesszet több honatyája bőszen követelte a lefújást, indoklásul felhozva: a rockzene bomlasztó hatást fejt ki az izraeli ifjúságra, megfertőzheti tiszta lelküket és szellemüket. Ráadásul a négy „liverpuli" hosszú hajával és kábítószerimádatukkal szintén nagy zűrt okozhat a fiatal agyakban.

Az ellenzők nyertek, buli visszamondva. Képzelem, milyen cifrákat mondhatott magában a tiszta lelkű izraeli ifjúság képviselőik túlbuzgósága hallatán.

43 év elteltével valakinek még okosabb dolog jutott eszébe. Kérjen Izrael hivatalosan bocsánatot a zenekartól. És lőn! Megtették! A külügyminisztérium levelet írt a tagoknak, melyben belátják akkori tévedésüket, és elnézést kérnek a zenekartól. A levél szerint Izrael „történelmi lehetőséget szalasztott el" akkor. A holtaknak a rokonai olvashatják a meaculpát, John Lennon nővérének személyesen adta át az izraeli nagykövet Londonban. (Az egy kissé homályos, hogy Sir Paulnak miért akarták postán küldeni, amikor még él, de fura idők járnak manapság.)

A gesztus szép, ámbár teljesen értelmetlen. Nem emlékszem, hogy a Beatles tagjai minden interjút azzal fejeztek volna be, hogy: „És felháborítónak tartjuk, amiért 65-ben nem léphettünk fel Tel-Avivban!" Mindenesetre elgondolkodtató és nemes nagyvonalúság. De semmi logikát nem látok benne.

És ide tartozik egy helyes kiollózott képpel (Kossuth Rádió honlapja) a heti legproblematikusabb NÉ-kérdés is. A „liverpuli" az egy magyar kutyafajta, amelyik szereti a májat? Vagy mi?

Mind meghalunk, csuda mókás!

Kult-turistáknak kihagyhatatlan látványvilággal kedveskedik Szaplonca (Săpanţa) község Vidám Temetője, Máramarosszigettől nem messze. Mondanám, hogy a fejfákon a falu élő történelme tárul elénk, de ez egy kicsit morbid megfogalmazás lenne. Bár, látva a helyszínt, értelemszerűen felvetődik a kérdés: mi a morbid?

És lehet-e normálisan viszonyulni a halálhoz? Mivel a nyolc napon túl sem gyógyuló túlvilágról még nem tért vissza senki, aki meséljen, minden verzió elfogadható. Az is lehet, hogy odaát folyik álmaink bulija, netán végre beszélgethetünk egy jót Einsteinnel, hogy akkor most már magyarázza el az egészet, időnk, mint a tenger, előbb-utóbb úgyis megértem.

Valahogy így lehettek a szaploncaiak is, amikor az 1930-as évektől fricskázni kezdtek a Kaszással. Nem fogócskáztak vele, a Setítsíg úgyis mindenkit elvisz, de legalább az utolsó szó az övék maradt, mintegy utánakiabálva az elhunyt mellett ballagó Halálnak: Te győztél, de kacagni még tudunk Rajtad!

Történt, hogy egy Stan Ian Patras nevű mester nekiállt azokban az időkben rikító színű festményekkel és egyáltalán nem mindennapi versekkel díszített fejfákat alkotni. A festményeken vagy a mindennapi falusi élet eseményeit ábrázolta, vagy éppen az illető halálának okát, esetleg utolsó pillanatait örökítette meg. Így került a település legkomolyabb alkoholistájának fejfájára pálinkásüveg, mint központi motívum, de láthatjuk két autó frontális ütközését, vagy éppen gyalogosgázolást. Egyszerűen, plasztikusan, minden cécó nélkül, meghökkentő módon hirdetve az utókornak: „Így éltünk és így haltunk meg!"

A szövegek a fejfákon még zavarbaejtőbbek. A mester bőven elengedte fantáziáját, s a halál körülményeit szedte rímbe. Akad köztük szívszorítóan együgyű (egy kisgyermek halála), de a zöme tényleg olyan, hogy az ember fel-felnyerít a röhögéstől, ami - valljuk meg - egy temető közepén mégiscsak szokatlan hang. Bár a helyiek szerint a folyamatos kuncogás megszokott a turisták részéről. Hiszen ez volt a cél: kinevetni a halált.


Néhány vers kedvcsinálónak. Itt van mindjárt az egyik leghíresebb, a gyilkosos, melynek a végén gyönyörű az „ami késik nem múlik" leplezett fenyegetése, mely ebben az esetben a „jössz te még az én síromba" kifejezést is jelöli.

Itt nyugszom én idelenn
Braic Ileana a nevem
Volt öt legénygyermekem
Isten tartsa valahányat
Neked Griga megbocsátok
Bár a késed belémvágtad
Mikor leszúrtál részegen,
De eltemettél tisztesen
Itt a nagy templom tövén
Te is megtérsz majd mellém

A túlzott húsfogyasztás is nagy veszélyeket hordoz magában:

Itt nyugszom én idelenn
Pop George Ocuta a nevem
Amíg világomat éltem
Sok-sok disznyót megperzseltem
Rengeteg húst is megettem
Ez lehetett tán a vesztem.
Jó lett volna még pár év
Még egy kicsi öregség
De a halál nem hagyott
A föld alá parancsolt.
Életemnek búcsút mondtam
43 éves korban

Egy jótanács: viharban ne végezzünk mezőgazdasági tevékenységet!

Nyugszom én idelenn
Stan George a nevem
Szegény élet, jött a vég
Semmivé lett mint a jég
Illés napján kapáltam
A villám erősebb volt nálam
Apám megharagudott
És anyám se nyughatott
Örökké megsiratott.
Fiatalon távoztam
19 ha voltam.


Aki jó híreket visz a túlvilágra:

Derék sógor itt vagyok
Veled együtt nyughatok
Kaszát hoztam magammal
Füvet vágunk azonnal
Abrakot a lovaknak
Attul jobban szántanak
Újságom is van néked
Megnőtt Ion, a legényed
Oskolába jár a szentem
Hogy aztán sofőr lehessen.
Az élettől én búcsúztam
44 éves koromban

És végül egy nagyon bájos, az asszony, aki férjének üzen a versben. Te is meghalsz életem, de ne kapkodd el!

Nyugszom én idelenn
Tarasan Ioana a nevem
Méhesemtől búcsúzok
Hol vannak a szép napok?
Én emberem, jó uram
A helyed mellettem van
És ha meg találnál halni
Ide jössz majd mellém hálni,
De azért nem kell sietni
Van még időd porrá lenni.

Patras mester 1977-ben került be a saját remekei közé. Az ő fejfáját már egy tanítványa készítette el, aki azóta is folytatja a nemes hagyományt. Aki arrafelé jár, feltétlenül keresse fel a Vidám Temetőt! Némi időt áldozzon rá, bóklásszon egy nagyot a sírok között, nyugodtan mosolyogjon és elmélkedjen az elmúlásról. Az úgyis jönni fog magától, a kérdés csak az, mi hogyan köszöntjük? Őrjöngő tragikummal, vagy fityiszt mutatva neki? A szaploncaiak az utóbbit választották. Az Isten éltesse őket sokáig!

Hupi az élet!

Törperős már rommá tetoválhatta a testét, Törpilla klimaxol és szilikont cserél, Dulifuli terápiára jár, Tréfi a stand-up comedy-ben utazik, Törpojáca túl van néhány ráncfelvarráson, Törpapa két infarktuson, Okoska Nobelt kapott, Hókuszpók pedig Törpellenes Gárdát alakított. – Ötven esztendősek lettek a világ legimádnivalóbb kékségei.

Azon kívül, hogy a Burgonya Évét ünnepeljük az idén, van szórakoztatóbb is a krumliimádatnál. Fél évszázadosak lettek a Törpök, Aprajafalva nagyot fog bulizni. Lesz róluk kiállítás, nemzetközi rendezvénysorozat, bélyeget nyomtatnak róluk, sőt, egy 3D-s film is készül, igaz ez utóbbi – a Kis Vukhoz hasonlóan- talán csak 2010 könyékén kerül majd bemutatásra.

A belga pöttömök 1958-ban debütáltak a Johan és Pirlouit című képregényben, mint mellékszereplők. Aztán kiderült, hogy Johan a kutyát sem érdekli, ellenben a kis kék görcsöket zabálták az emberek. Érthető módon. Akkor még Schtroumpf néven futottak, de a kirobbanó siker hatására valami érthetőbb név kellett, így született meg a Smurfs néven ismert csoda, amin tényleg generációk nőttek fel. (Hazánkban a déli határvidéken élők voltak szerencsések, a jugók már a nyolcvanas évek elején nyomták a tévéjükben a rajzfilmet, azt meg szépen lehetett fogni a lenti tájakon.)

A képregény után jött a rajzfilmsorozat, amelytől térdre borult a világ. Mi a titka? A tipizálás. Kivétel nélkül mindegyik figura egyetlen, baromi erős karakterré van formálva, egyetlen határozott emberi tulajdonsággal felruházva. Tulajdonképpen, ha az összes Törp és Hókuszpókék bandájának jellemzőit összerakjuk, meg is kapjuk egy átlagember általános tulajdonságait.

A kék vakarcsok most az UNICEF háborúellenes kampányába is beszálltak, több ezer törpifigura fogja ellepni a városokat, amelyeket meg lehet majd vásárolni, a befolyt összeg pedig megy az UNICEFnek. Sőt, egy óriástörpöt is elárvereznek majd, októberben. És ha már a pénznél járunk, a Törpök hatalmas bizniszt jelentenek szerte a világon. Csak a képregényekből 25 milliót adtak el eddig. Összforgalmuk évente a 4 milliárd dollárt is eléri, a jogdíjakból becsorog 10-12 milla, ehhez hozzá lehet csapni az extrákat: videójátékok, cd-k, szuvenyírek. Ez utóbbiból elképesztően széles a választék, a bögréktől kezdve a Törpillás melltartón át egészen a (komoly) retyópapírig. Ja, említtessék meg a Franciaországban, Metz mellett működő vidámpark, amely egy az egyben Aprajafalva lakóinak épült.

A jubileum alkalmából elkészült egy jópofa kis weboldal is a Törpök tiszteletére, ezen a címen lehet mazsolázni a magyar verzióból.

Persze a Törpök élete nem csak pénz és biznisz. Az imádnivaló kis töppedékek (említsük meg a fantasztikus magyar szinkront) a mai napig leültetnek a tévé elé. Bevallom, magam is boldogan nosztalgiázom, amikor a főgagyi kereskedelmin megpillantom a bandát, s vígan rötyörészek Hókuszpók szivatásán. (Na jó, néha most már neki drukkolok, de ez az öregedéssel jár.)

Mindenesetre egy biztos: a meséjük kortalanná tesz. Ugyanúgy néztük őket annak idején mi, mint ahogy nézik ma a saját kicsi Törpjeink és nézni fogják az ő gyerekeik.

Mert jó rajtuk elbambulni, jó bennük megtalálni azt az ártatlan tisztaságot, ami belőlünk már réges-régen kiveszett.

Boldog Születésnapot, Törpök!

Templom-biznisz

Áldjuk az Úr nevét az ő házában, s darabonként 3600 forintért áruljuk az ő tetőcserepét. Ámen.

A cserépbizniszt egészen pontosan a Mátyás-templom - egyébként gyönyörű - darabjai inspirálták. Gusztán, díszdobozban, a fentebb említett összegért árulja a lecserélésre ítélt rekvizitumokat a budavári Nagyboldogasszony-plébánia. Sőt, minden egyes cserépen ott szerepel Varjú Imre kanonok aláírása is, örvendjen a lélek, áldassék a filctoll!

Mint Mátéffy Balázs, a templom kulturális központjának igazgatóhelyettese elmondta, a befolyó pénzt a harang-rekonstrukcióra fogják fordítani. Vagy ki tudja. Én egy kicsit megütköztem a dolgon, nálam egy templom tetejének az eladása valahol már az ízléstelenség határait feszegeti.

Nem is a szuvenyírrel van a fő gond, hanem a körítéssel. Ezek között a cserepek között ugyanis alig van eredeti, Schulek Frigyes-féle, hiszen a második világégésben a templom is bőven kapott találatot, így a tető java része is megsemmisült. És itt jön a marketingmondat Mátéffy módra: „A megvételre kínált cserepek értéke abban rejlik, hogy mégiscsak fent voltak 50 évig a Mátyás-templom tetején." Nofene. Érdekes, de teljesen logikátlan megfogalmazása annak, hogyan adjunk el építkezési hulladékot. Mindenesetre ügyes próbálkozás. Ráadásul a cserepek eszmei értékét a vasfüggöny darabjaihoz hasonlította. Na ne! Ekkora ordító túlzásokba azért nem kellene esni. Nem a kínai agyaghadseregről folyik a szó, hanem színes tetőcserepekről. Hogy jön ide a vasfüggöny?


Egyébként 150 000 darab ékeskedik a magasban, az idén szeretnék befejezni az összes lecserélését. A szívszorító verzió szerint sajnálják kidobni a cuccot, ezért jutott eszükbe e nemes ötlet. A nem ennyire költői változat pedig az, hogy a harangrekonstrukció százmillió forintját nem nagyon tudják előteremteni, mivel az EU nem tekinti az egyházakat non-profit szervezeteknek, ezért el lehet felejteni a 90 százalékos anyagi támogatást az európai forrásokból.

Így jött a cserepes biznisz. Apránként eladogatják a templomi hulladékot. 2012-re tervezik a teljes rekonstrukció befejezését, az egész project - kapaszkodj - 6,439 milliárd forintot fog felemészteni. 150 000 cserép szorozva 3600-zal, az 540 000 000 pénz. Ha eladták, akkor kis üvegekben el lehet kezdeni árulni a restaurálás során összegyűlt port. Amelynek az eszmei értékét értelemszerűen az adja, hogy mégiscsak a Mátyás templom pora. Amikor az is elfogyott, nyomtathatnak bűnbocsánati cédulákat, abból is csurran-cseppen valami, akkor aztán lehet majd kiabálni: „Luther, hol vagy?"

Hogy mekkora az érdeklődés? Mátéffy Balázs nem füllentett: minimális.

Talán nem véletlenül.

"Hazánkat lejárató senkik"

Jajistenkémfúdeizgi! Kis hazánk - időnként zavarba ejtően röhejes - zenei életének még kisebb „sztárvilága" (Győzike néha „sztaarnak" mondja) fel van háborodva. Irgum és burgum, kit juttat ki ez a mocsok, aljadék zsűri a Jurovíziós Nótafesztiválra, hogy méltóan képviselje a madzsarokat a lengyel Brzngowsky és a svéd Olaf Bjurkolt mellett? - Vihar a zenei élet Cosa Nostrajában.

Az alaposan megmisztifikált Eurovíziós Dalfesztivál neve ellenére éppen a - szó jó értelmében vett - nacionalista érzelmekre hat. Hol érdekli a norvégokat az olasz énekes, a németeket a cseh singer, a magyarokat a...Na, minket aztán pláne semmi. Gülü szemmel ülünk a doboz előtt, amiben annyira, de annyira érdekes a közvetítés, hogy már a jó előre behűtött söröket is szívószállal, az orrunkon keresztül isszuk, mert nem, ennyi izgalmat már el sem lehet viselni, de mikor jön már a magyar jány, aki megmutatja azoknak odakint, mit tudunk mi idebent. Minden nemzet a sajátját várja, aztán a győztes ország sajtója szalagcímekben hozhatja: „Európa a lábaink előtt hever!"

Jajistenkémfúdeizgi, most meg is tartották a magyarhoni elődöntőt, kiderült hogy kik jutottak tovább, kik közül kerülhet ki az a szerencsefia-lánya, aki majd megmutatja május 20-án Belgrádban az echte ugarische virtust. Jött is a balhé. Az illusztris nevekből álló zsűri - Malek Miklós elnök, Horgas Eszter, Benkő László és Lévai Balázs -, valamint a kipottyant versenyzők is összehordtak oly sok zöldséget, hogy már megérte az egész.

A biztosítékot rendesen kivágta kivágott sztaarjainknál a „továbbjutottak-kategória" nevei, (EZ ONE zenekar, Lola, Imre Zsuzsa, Vágó Zsuzsi-Mészáros Árpád Zsolt, Fiesta, Antal Zsuzsa & Fisher's Company, DURE, 21 gramm, Gál Csaba Boogie, Candis, Szekeres Adrienn, Hoffmann Mónika, Szatmári Orsolya, Csézy, Pflum Orsolya), de még jobban az, hogy ők nincsenek a névsorban. Kipottyant például a Cotton Club Singers, Tóth Gabi, Dolhai Attila vagy Oláh Ibolya. Ejnyebejnye, miként történhetett ez a csúfság? Hogy „sikeres, több tízezer lemezt eladott sztárok" dalait vette semmibe ez az alja népség? (Hogy Magyarországon mennyire nevetséges szavak a „sikeres" és a „sztár", abba most inkább nem mennék bele, de villanjon be a „Barátok közt sztárjai" kifejezés, Pongó „művész úr", vagy épp a zebracsíkos csávó. Persze ez nem összehasonlítás akart lenni, de a „sztár" kifejezés hallatán már a hideg futkározik a hátamon.)

A Cotton Club Singers énekese, László Boldizsár egyenesen a következő gyöngyszemmel alázott: "Az a szomorú, hogy olyan emberek képviselik majd hazánkat, akik csak lejáratni fognak minket, ugyanis nagy számban jutottak be senkik. Én csak örülök, hogy mi nem tartozunk ehhez a bagázshoz, persze tisztelet a kivételnek." Boldi, Boldi, a zenéteket nem lehet nem szeretni, de egy ilyen mondat után én is örülök, hogy nem vagytok ott.

A zsűri oldaláról is közléskényszer jelentkezett, ahonnan még nagyobb marhaságokat lehetett hallani. Horgas Eszter fuvolaművész például ezzel lepett meg: „a szempont az volt, hogy eredeti legyen, zeneileg, ritmikailag stimmeljen, valamint megfelelően a nemzetközi trendnek, legyen fűszerezve világzenei elemekkel". Aztabetyárját. Micsoda kritériumok! Egy dalnak zeneileg és ritmikailag stimmelnie kell, menten elalélok! Ez a világzenei fűszerezés pedig egy tökéletesen értelmezhetetlen kifejezés, mint ahogy maga a stíluselnevezés is, lévén a zeneértők a mai napig nem tudják megfogalmazni, pontosan mit is jelent a „világzene".

Horgas Eszter még azt is elárulta, hogy: „nem ismerem a popelőadókat, nem ismerem fel a hangjukat sem, így nem lehettem tudat alatt sem elfogult". Ez azért meglepő, mert a Fesztiválon a zsűri nem CD-ről fogja hallgatni a gulyásos nótákat, hanem élőben, tehát nem ártana tudni, hogy színpadon mit alakít a kiválasztott magyar mastervoice. Mondjuk így: lehet-e Magyarország „kampányarca", vagy egy lefúrt lábú, riadt kisverébre számíthatunk?

Horgas Eszterhez Kasza Tibi ennyit fűzött hozzá Tóth Gabi kiesése kapcsán: "Szerintem Gabinak nem kellene azzal foglalkoznia, hogy nem jutott tovább. Ugyanis az egész verseny kellően szakmaiatlan, amatőr és a szó negatív értelmében magyar. Személy szerint szánalmasnak tartok egy olyan C kategóriás TV műsort, ahol Horgas Eszter zsűrizi a popzenét. Ráadásul úgy gondolom, hogy már megvan a nyertes."

Benkő László billentyűisten a másik oldalról így replikázott: „nagyon komoly kritériumoknak kellett megfelelnie a dalnak, amelynek három percben kell meggyőznie a hallgatókat. Itthon is és kint is. A szerző személye érdektelen. Persze megértem a felháborodást, de valakinek végre fel kell vállalni, hogy tesz valami érdemlegeset is a magyar zenéért."

Már meg is történt. Engem Benkő tökéletesen meggyőzött, már a dalokat sem kell hallanom. Látom a szándékot a magyar zene érdemlegessé tevése mögött. Úgyhogy a söröket, a szívószálat és az orrokat tartsuk készenlétben, mert májusban nagy munka vár rájuk. Vajon melyik „hazánkat lejárató senki" lesz ott Belgrádban László Boldi helyett? Nálunk a cirkusz már lejátszódott, jöjjön a java!

Jajistenkémfúdeizgi!

A farok csóválja

Az első pillanattól fogva röhejes volt a Nemzeti Színház vezérigazgatói székére kiírt pályázatok elbírálása. Olyan amatőr és eszetlen bakihalmaz tornyosult fel, hogy már nem is lehet mögé látni. Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, mint a pályázat egyik vesztese, mégis bekukkantott. És el is mondta, mit látott. Hatalmas hiba. Mert hol tart most a dolog? Ott, hogy Balikó „burkoltan buzizik". - Magyarország, 2008. Ez a hír, itt tartunk.

Az egész, mesterségesen generált „botrányt" a Magyar Színházi Társaság robbantotta ki, Balikó 2007. december 21-én megjelent interjúja miatt. A pécsi direktor ebben igen szépen kibontja azt, ami logikájának kiindulópontja: Alföldi Róbert kinevezése nemes egyszerűséggel csalás útján történt. Elmesélte azt a szánalmas történetet is, hogy az ő negyven oldalas pályázati anyagából „fénymásolási malőrből kifolyólag" mindössze kilenc oldal érkezett meg a bírálóbizottság tagjaihoz. Aztán az újra lefénymásolt anyagot hétvégén, futár vitte a bizottsági fontos emberek lakására. Erre mondta Balikó, hogy „amatőr és pitiáner megoldás". Fogalmazhatott volna nyugodtan csúnyábban, magában és szűk baráti körben biztosan megtette. Arról már ne is beszéljünk, hogy az öt pályázót NEM hallgatták meg szóban, ki ne fejtsék bővebben elképzeléseiket. Minek? Tiszta időpocsékolás.

A Nemzeti társulata egyébként megismerkedhetett a pályázati anyagokkal. Tartottak egy szavazást, ahol elsöprő többséggel álltak Balikó mellé.

Nem cifrázva túl: a pécsi direktor teljesen kiakadt, majd feltette ezt az amatőr kérdést: „Ha ennyire komédiára veszik a demokratikus szabályokat, akkor miért nem neveztek ki valakit pályáztatás nélkül?"

Azért amatőr, mert ha egy ilyen régóta pályán lévő, igazgatóként is hosszú éveket lehúzó színházi ember ezt mondja, akkor vagy nagyon naiv, vagy tényleg ennyire bedurrant az agya. Eléggé közismert tény, hogy a színházigazgatói posztokra kiírt pályázatok csak a külvilágnak szánt bohózatok. A valóságban jó előre el van döntve, ki, kivel, mikortól ül bele egy jól fizetett sztárközalkalmazotti ülésbe. Nem kell túl messzire nézni, itt van Szolnok és Balázs Péter esete, de szűkíthetünk a fókuszon, Debrecenben Csányi és Vidnyánszky bebukott kalandja a Csokonai Színházzal, vagy távolabbra tekintve, ott van a még nem is létező szombathelyi színház, amelyet kifejezetten Jordán Tamás kedvéért építenek.

Ezért nem értem Balikó kirohanását. Szerintem pontosan tisztában volt vele, hogy Alföldi fogja megkapni a széket. Talán nem véletlen, hogy a tíztagú bizottságból mindössze három volt szakmai, a többi politikai küldött. Még jó, elvégre évente több mint másfél milliárd forintot bohóckodnak el, az pedig mégiscsak az adófizetők pénzéből jön össze. (1,7 körül van az összeg).

Balikó rávilágított erre a hülyéskedésre, ezzel sokaknál kivágta a biztosítékot. Kimondta végre azt, ami még az ún. színházi szakmát is acsarkodásra készteti, ha szóba kerül: hazánkban politikai, ismerettségi-bratyizós és nem szakmai alapon választanak teátrumvezetőket. Mint a régi szép időkben, Kádár elvtárs boldog korában.

Valamivel el kellett kussoltatni a szabadszájú szakembert, ezért a Színházi Társaság gyorsan kiragadott egy mondatot az interjúból (érdekes, Balikó szakmai véleményére az égvilágon semmit nem reagáltak), és akkorát rúgtak a jóemberbe, hogy egyből bulvártéma lett a „szakmázás". Balikó a következőt említette meg a beszélgetés során: „ötvenéves evangélikus, adófizető polgárként, háromdiplomás heteroszexuális színházigazgató férfiként pedig úgy ítélem meg, hogy a csalás az bűn".

A Magyar Színházi Társaság ebből a mondatból gyártotta meg a Balikó elhallgattatására összetákolt vádat, miszerint a direktor kirekesztő és még le is buzizza Alföldit. Ők ezt komolyabban fogalmazták meg: „Ennek a mondatnak a szellemisége, az a gondolkodásmód, amelyből fakad, számunkra elfogadhatatlan." Az éles elhatárolódás természetesen oly módon történt, hogy Balikót meg sem hívták a saját kiátkozására, Balikó szerint élénken emlékeztetve a dicső sztálinista időkre. Szerintem is.

Azon kívül, hogy most már ország-világ előtt tudatosították Alföldi Róbert szexuális beállítottságát, céljukat elérték. Balikó kínos magyarázatokra kényszerül, szakma és csalás már szóba sem kerül, csak az, hogy ő nem is akart senkit megbántani. Az idézett „botránymondatra" így reagált: „Megdöbbent, hogy az a mondat, amellyel csupán magamat akartam identifikálni, ekkora felháborodást kelt. Én magamról beszéltem, vagyis arról, hogy miközben a pályázat bírálóbizottságának névsorát nem hozták nyilvánosságra, vagyis arctalanul szavazott a kuratórium, mirólunk, pályázókról mindent tudni lehetett a születési évünktől kezdve sorolhatnám azokat az adatokat, amiket kértek."

Utána újra elkezdte emlegetni a csalást, de a kutya nem kíváncsi már arra. Egy újabb dolgot sikerült sárba tiporni, viccet csinálni belőle, „buziskodós" bulvártémává aljasítani. Itt tartunk. Balikó véleményére a kicsit eszüknél lévő embereken kívül senki nem lesz már kíváncsi, köszönhetően a Magyar Színházi Társaság rendkívül átlátszó, ízléstelen trükkjének. A dolog nem létező röheje az, hogy Alföldi egy árva szóval sem kívánta kommentálni az egész őrületet, azért ő ennél nagyvonalúbb eleganciával rendelkezik. Nem úgy a „szakmai falkatagok", akik mint kutyák a koncra, bár senki nem kérte őket erre. Sebaj, ugatni a legjobb. Egy olcsó, színvonaltalan bohózatba nyerhettünk bepillantást néhány pillanatra, de csak néhányra, aztán haladjunk tovább emberek, nincs itt semmi látnivaló. Tényleg nincs.

Ja, hogy Alföldi hogyan fogja vezetni az ország első számú színházát? Kit érdekel? A lényeg, hogy szakmai mocskokról nem beszélhet senki. Mert akkor jön az MSZT, homokozik egy kicsit, és máris legyártják az újabb feketeseggűt.

A Korda-effektus

Hazai tapsihapsis sztárvilágunkban újabb bomba robbant. A Viasat 3 megirigyelte a zebrás „sztár” sikerét a főkereskedelmi főgagyin, így szerzett magának egy valóságos legendát. Kordáék a Föld körül – Kötelező tátott száj 2008-ra.

Emlékszem a stroke-közeli állapotra, a rémületre, ahogy a fotel mélyén lövészárkot ástam és szögesdróttal vettem körül magam, midőn legelőször megpillantottam a Sport TV pókerközvetítését. Korda György. Úgy üvöltött közvetítés közben, olyan izgalommal, olyan elánnal, olyan olyannal, hogy Palik Lacika szégyenében sivatagi benzinkutasnak állhatna az F1 kommentárjaival együtt. Ott ül egy asztal körül öt rezzenéstelen arcú ember, Gyuri bácsi meg atomokra szedte közben a stúdiót és úgy dülledt a szeme, mint akin rajta van a hetes vékonyfosás. Szinte csorgó nyállal őrjöngött, bosszankodott, üvöltözött, letolta a játékosokat („Jack, Jack, mit csináltál, hát MITTTT CSINNNÁLLTÁÁLL?”), vagy éppen benyúlt a képernyőbe és megsimogatta a fejüket.

Két adás és egy szívműtét után rájöttem a döbbenetes igazságra. Ez kell nekünk. Gyuri bácsi. Egy igaz ember, egy tiszta, őszinte hang. És már alig vártam, hogy újra közvetítsen. Hogy üvöltsön. Megkedveltem ezt a melák emberkét, aki akadozó beszéde, elképesztően szűkös szókincse és egy pókerpartitól izgalomtól kilógó nyelve miatt újra egy ország kedvence lett.

Így igaz. Gyuri bácsi reneszánszát éli. Vidéki haknikon sikoltozó tinik követelik, hogy a Manci, a kis pesti lány után kiabálja ráadásként a mikrofonba: ÓÓÓLLL IN! Nézők százezreit szögezte a képernyők elé, nem csak a pókerközvetítésekkel, hanem a királyi csatornán futkorászó Csináljuk a fesztivált c. műsorával is, ahol (minden tiszteletem ellenére ezt kell mondanom) lemosta műsorvezető partnerét és abszolút főszereplővé vált.

Viccet félretéve, Gyuri bácsi még akkor volt sztár, amikor tényleg létezett ilyesmi Magyarországon, csak még nem sztárnak nevezték, hanem Hihetetlenül Népszerű Énekesnek, vagy Kitűnő Színésznek. Míg pályatársai többnyire tényleg csak a haknikból élnek, addig Ő visszarobbant a „sztárvilágba”.

És most, most jön a java. Korda-riöliti! A Viasat Gyuri bácsival és Klárikával tart, akik világ körüli utazásra indulnak! Megörökítenek és megosztanak velünk minden érdekes mozzanatot. Ne reménykedjünk, nem lesz ajtócsapkodás és tányértördelés. Gyuri bácsi úriember, nem úgy, mint zebrának álcázott „kollégája”. De ha szerencsénk van, láthatjuk Klárikát bikiniben, vagy Gyuri bácsit, ahogy egy tasmán kareoke-bárban helyi népdalokkal cifrázza.

A tervek szerint márciustól kerül képernyőre az új csoda, amelynek munkacíme „Kordáék a Föld körül.”

Zebráéknak befellegzett. Mindent bele, Gyuri bácsi!

A Harmadik Szem

Lehet-e aktuálpolitikai események hatására művészetet csinálni ebben az országban, úgy, hogy a film készítője kívül rekedjen Téren és Időn, s kintről, egészséges távolságból szemlélje és ábrázolja azt, amiről mindenki állítja, hogy vagy fekete, vagy fehér? Nemes Csabának –úgy tűnik- sikerült. – Remake: animációs film a 2006-os őszi zavargásokról, izgalmasan, frissen, színesen. Ja, nyugodtan lehet nevetni is!

A Kiscelli Múzeumban január 13-ig még meg lehet tekinteni a Remake-et, aki éppen arrafelé trappol valamiért, szedje a patáit. Megéri. Úgy biztosan nem fog kijönni, hogy egy deka gondolata ne legyen a látottakról. A kritikákban és hozzászólásokban igen eltérő véleményeket lehet olvasni. Van brávózás és van idegenlekűséggel történő zsigertartalom-dobálás, de olyan nincs, hogy valaki ne döntsön. Sajnos filmünk esetében is szigorúan pártpolitikai szempontból. Vagy fekete, vagy fehér.


Nem úgy Nemes, aki kívül rekesztette magán a pártpolitikát. Ezzel ő lett a legnagyobb magyar kirekesztő, lehet tépni a kockakövet. A rendező tripla remake-et készített a film minden egyes pillanatával. Egyfelől az eredeti felvételekre ráanimált (a munka Magyarósi Éva, Kupcsik Adrián és Nemes Csaba fantáziáját dicséri), ezzel sikerült kiírtania minden olyan hatást, amely a dokumentarista jelleget erősítené. Ehhez hozzápakolt egy mesterien elidegenítő zenét (Németh Juci, Kovács Geri, Závada Péter, Menyhárt Leó), olyan szöveggel, amely hallatán ilyen vagy olyan értelemben, de feláll a szőr az ember hátán.

Itt van mindjárt az egyik legzseniálisabb, a Combino song:

Minden magyar vigyázhatna
az ajtó lassan záródna
felszáll velünk most a haza
egy-néhány megállóra

A következő Európa
ha ez beszól, én úgy leverem
lefogadom egy rugóba
véres lesz az útlevelem

Vesszen Gyurcsány-Ferenc-Város
felesleges kondiznod
az már fitnessel határos
ha feldöntöd a Combinót

Aki most nem rebellis
izmok közé mér született
edzzük este s reggel is
a nemzeti érzületet

Dobjon most egy nagy respektet
a baloldali mc tábor
ha tudja, hogy hány freestyle-t nyert meg
crew-jának a Demszky Gábor

Dobjon most egy nagy respektet
a jobb oldal is rózsás arccal
ha tudja, hogy csak magyar reppet
bömböltet a Rogán Antal

Vacsorázom without you
elestél ma kedvesem
szomjamat a vízágyu
ha bár talpig nedvesen

Bár bévül a szívemben
oltana örök tüzet
de kihunyni nem hagyja, nem
a Deák téri ütközet

Lobogónk te édes gyros
mindenkinek öt kebabot
csináljunk zöld-fehér-piros
erős pistás ötvenhatot

Dobjon most egy nagy respektet
a baloldali mc tábor
ha tudja, hogy hány freestyle-t nyert meg
crew-jának a Demszky Gábor

Dobjon most egy nagy respektet
a jobb oldal is rózsás arccal
ha tudja, hogy csak magyar reppet
bömböltet a Rogán Antal

(Németh – Kovács – Závada)

Másfelől: a rendező saját szavai szerint a zavargások résztvevői "nem vették észre, hogy csak bohózatba illő remake-jét élik át az 56-os eseményeknek".

Itt lép be a remake harmadik síkja: a 2006-os zavargások résztvevői eljátszottak egy teljesen másképp megtörtént eseményt. Nemes ezt saját nyelvére fordította, de közben felülről, derűvel szemlélte a történéseket. Saját verzióját elénk tárva, a filmecskék összekapcsolódnak egy bennünk élő emlékkel vagy véleménnyel, rásimul vagy ütközik azzal. Most mondjam, hogy „spirituális remake?”

A film egyébként egyperces kis etüdökből áll, felcímkézve, mint: Combino song, Túrórudi, Elindul a tank, Szabadság tér, Easy Rider, Ha ön forradalmár lenne…, Ártatlanul jöttünk a földre, Barikád, Helyzetjelentés. Nem is kell hosszabb. Ezek az egypercesek elég tömények és agymoccantók ahhoz, hogy el lehessen bíbelődni velük egy darabig.

Az animált átiratban például teljesen újraformálódnak közhelyek, akár a miniszterelnök igazmondó rohama, akár az MTV kampányfelirata, a „Ha ön forradalmár lenne…”

A leghíresebb pillanatait láthatjuk 2006 őszének, abszolút új dimenzióban. Nemesnek igaza van: hogy a csodába lehetséges az, hogy ezek az események egyáltalán nem indítottak el egy művészeti hullámot az országban? Hogy lehet az, hogy tabuként kezel a magyar művészvilág (itt valódi művészre és nem politikus-művészre gondolok) egy ekkora eseményt és senki nem dolgozta még fel?

Nemes megtette, nem is akárhogyan. Remek e Remake.

Pénisz piktor

A „bizarre art”-nak sok ága létezik. Vannak, akik spermát kenegetnek szét üveglapon vagy vásznon („Kirobbanó festészet”), van aki a saját fekáliájából mintáz szobrocskákat („Kakigyurmi”), akad, aki fejjel lefelé lóg a plafonról, haját festékesvödörbe nyomogatják, aztán meglökik, így a sörényével az alatta kiterített vászonra művészkedik („Rőzsefestés”), szóval nagy a művészvilág állatkertje. Tim Patch (ejtsd: pöcs) azonban más. Ő tényleg művész. Nem is akármilyen. Húsz perc alatt portrét rittyent bárkiről – a farkával.

Legalábbis így reklámozza magát saját oldalán. Húsz perc alatt a péniszét használva ecsetként, akár közönség előtt is vállalja portrék festését, bárhol és bármilyen körülmények között. Látva a mellékelt kis videót, Patch tényleg ügyes. Határozott, de nem kapkodó mozdulatokkal tunkolja férfiasságát a festékestégelyekbe, majd laza könnyedséggel csapja az „ecsetet” a vászonra, ahol a pénisz áldásos hatásának köszönhetően bámulatos gyorsasággal bontakozik ki a modell feje. Vagy melle. Vagy lentebb. Ahogy a megrendelő kívánja.

Amikor egy kis magányra vágyik, akkor tájképeket, vagy csendéletet fest. Mert ott lehet pihentetni a pemzlit, a borókabokor nem izeg-mozog, nem szalad el sehová. Pricasso művésznevű festőnk saját magát péniszművészként jellemzi, ebbe sem lehet belekötni, a cím pontosan azt takarja, ami a valóság. Egy ember, aki a pöcsével föst.
Azt is megtudjuk, hogyan kíméli az igencsak igénybe vett ecsetet. A vászon nem ám recés-rücskös, hogyisne, hamar kopna az eszköz. Ez itt kérem speciális, popófinom vászonka. (Apropó popó, az egyik képen lehet látni, ahogy a festő az alkotói szabadság jegyében a seggével is odadörzsent, a nagyobb részeket nem aprózza el.) A festék pedig szintén finom, gyengéd, bőrbarát. Jól nézne ki, ha minden alkotás után hígítóba kellene lógatni a kefét.

És egy pillanatig se gondoljuk, hogy a Mesternek nincs megrendelése. A népek csodálják és csócsálják a cockmastert, sőt, leghíresebb festményének modellje az ausztrál miniszterelnök, John Howard volt. (Azért megérne egy misét, amikor Gyurcsányt egy festékbe mártogatott pénisszel örökítik meg, de ekkora humorérzéke még nincs neki. Mármint Gyurcsánynak, nem a pénisznek, de ne politizáljunk!)


Provokatív? Az. De nem dühösen és nem agresszíven az. A pasi felkap egy tündibündi cilindert, a ruhát ledobja, aztán jól megfogja a dolog végét. Egy aranyos bohém, akinek a tehetsége a falloszában rejtőzik. És mégsem pornózik.

Jó lenne látni a női változatát. Vaginafestő! Az lesz csak a mélyművészet!

Tíz a milliókból

A kicsi gyermekek a legkiszolgáltatottabb lények. Apró kölyökkutyák módjára próbálják megérteni a világot, szimatolnak, vizsgálódnak, csodálkoznak és nagyon sokszor megrémülnek az ismeretlentől. Ha végképp nem megy, marad nekik Fantáziaország. Ők ugyanúgy megvívják a napi sok száz apró csatájukat. Küzdenek. Hol egy almás rétesért, hol egy mozdulat elsajátításáért, hol az életükért, mert rákosak vagy fejlövést kaptak egy olyan háborúban, amiről azt sem tudják kik és miért folytatják. – UNICEF: Az Év Fotója pályázat tíz képe. Sokk és reménytelenség.

Nem tudok mit kezdeni ezekkel a képekkel. Bántanak, élő felkiáltójelekként ugrálnak szemem előtt, könnyeztetnek és mosolyogtatnak egyszerre. A fotók mögött emberi sorsok. Nem kell írásban részletezni őket, talán adnak némi háttérinformációt, de lényegtelen. A gondolatok bele vannak sűrítve abba az egyetlen tizedmásodpercbe, amelyet bármikor megnézhetünk.

Sok millió ember tragédiája statisztikai adat. Egy ember szenvedése megrázó, sokkoló esemény. Bele tudunk nézni a szemébe, vele gondolkodhatunk vagy zavartan félrelökhetjük a fotóját. Gondoljunk csak a világ egyik leghíresebb képére, az „Afgán lányra”. A riadt, gyönyörű, beletörődött szemekre.




A tíz képből talán csak egy van, amin egy kicsit mosolyogni lehet. A jövő szumóbajnokain. bár ez utóbbinál fájdalmasabb a mosoly. De mit kezdjünk a Sportoktatás Kínában síró kisfiúival? Vagy a fődíjas képpel, a Gyermekesküvővel? A férj túl van a negyvenen, a feleség mindössze tizenegy éves. Üzleti házasság. És egy élet tönkretétele.


Aztán ott van a Gyermekmunka Bangladesben. A beletörődés, a fásultság, a közöny arcai. Így volt, így van és így is lesz. Elfogadják, mert nem is ismernek más alternatívát.


A remény háza a Kongói Demokratikus Köztársaságban. A borzalmak háza. Nekünk világvége van, ha gyermekünk belázasodik, sír és fáj valamije. Akkor erre mit mondjunk?


A Fülöp-szigeteken egy kislány boldogan ugrál egy szeméttelepre kilökött fotelen. Aznap volt a kilencedik születésnapja. Nem a fotós keresett újszerű hátteret a képhez, a kislány ott él családjával. Egy szeméttelepen. És nevet örömében, mert őt fotózzák, mert születésnapja van. Sírni lehetne a képen.


Az Erőszak és következményei című fotó. Az anyák, akiket órákon keresztül erőszakoltak meg a ruandai katonák. Amikor teherbe estek, volt, aki öngyilkos lett. Volt aki megszülte a brutalitás gyermekét, de rá sem tud nézni. És van, akiben mindennél erősebb az anyai ösztön. Őrült világ.


Az Élet Gázában. Kell komment? Hogyan lehet azt a félelmet átérezni, amikor hat éves kislányunba belelőnek a nyílt utcán? Az aggódást az életéért, miközben majdnem biztos, hogy nem éli túl?


Egy német kiskölyök tévét néz. Csak őt látjuk. Első pillantásra semmi, de nézzük meg az arcot figyelmesebben. A fogyasztói társadalom minden unalma, a jólét érdektelensége, az ásítás filozófiája tükröződik vonásain.


És számomra a legsokkolóbb, az Anyai sors című fotó. Az egyedül élő anya, aki öt gyerekét nevelte. Derek rákos volt. A folyosón, a tolószékben a győzelem jelét mutatja boldogan, anyja arcán azonban világosan látszik minden: itt ők nem győzhetnek. Nem is. Azóta eltemette gyermekét. És nem őrülhet bele, nem omolhat össze, nem marhatja szét a fájdalom, mert ott van neki a másik négy.


Csak tíz a milliókból. Esténként, amikor mesét olvasunk a kicsinek, vagy betakarjuk, néha bevillanhat ez a néhány kép. Amikor már azt hisszük, nem lehet őket jobban szeretni, akkor kell csak igazán. Boldogabb új esztendőt nekik. Bárhol legyenek is.