Csóváljuk együtt!

A húsvéti pénzszórásra felszólító egyik multi plakátján egy kislány bazi nagy piros tojást ölel át. Az elméletileg lezárt szitilájtos meganéphülyítőn egy zöld fólián, a plakáton ez a szöveg áll: „...a tojással játszanom könnyebb, mint visszasírni az apámat a szeretőjétől..." Nesze neked, fogyasztói társadalom! - A Kétfarkú Kutya jelenség.

A Kétfarkú Kutya kultszimbólum lett. Szegeden messze túlnőve magát, misztikus alakja sokat került szóba underground és main streem kultúrafogyasztói körökben egyaránt. Most már tudjuk, ki Ő, egy kicsit olyan az érzés, mint Zorrot álarc nélkül látni. Ettől még zabáljuk a munkáit.

Kovács Gergő szociológia szakos szegedi hallgató 2006-os választásokkor vált híressé, amikor felbukkant egy „paródiapárt" a magyar politikai hányadék tengerén. Ez volt a Magyar Kétfarkú Kutya Párt. Plakátjai és egyéb figyelemfelkeltő alkotásai eleinte lokális szinten maradtak, a szegediek meg csak néztek ki a fejükből, de (jó humorérzékkel megáldott polgárokról lévén szó), csakhamar megértették az üzenetet, és harsányan röhögtek az utcákon. Az „Örök élet, ingyen sör, adócsökkentés" szlogen szállóige lett, mai napig a legtöbben ezt kapcsolják rögtön a MKKP nevéhez.

Amelyről senki nem tudott semmit. Volt, aki szerint egy professzionális összehangoltsággal működő gerillacsoportról van szó, mások több, különálló sejtecskéről beszéltek, akik a konspirációs technikák csúcsain járnak. Azt senki nem sejtette, hogy egyetlen, magányos gerillamarketinges áll a dolog mögött, egy csendes, szimpla egyetemista srác, bődületes fantáziával.

Szeged pedig kapta ezerrel. Szinte minden reggel nyújtott valami újat a lakosságnak a Fantom. Nem kis vihart kavart a „Kisebb Magyarországot!" elnevezésű kreálmány. Mélymagyaréknál rendesen kiverte a biztosítékot, egyébként hosszú percekig lehet visongatni a röhögéstől a falragasz láttán, amelynek szövege a következő volt:

Összezavarják a hülye nyelvjárások?
Elege van belőle, hogy órákat kell utazni ahhoz, hogy eljusson valahová a saját országában?
Nem akar megjegyezni feleslegesen ilyen sok megyeszékhelyet?
Leszarja Baranyát?
Csatoljuk le a felesleges határmenti területeket!

Aláíróként az Európai Unio Országcsökkentő Alapprogram, a Matuska Szilveszter Országépítő Egyesület és az Orseolo Szent Péter Asztaltársaság szerepelt.
Engem mattolt. A gyereknek hatalmas a humorérzéke, kreativitása és fantáziája pedig kiapadhatatlanul végtelen.

Kovács Gergő éjszakánként felszerelkezett az előre legyártott anyagokkal, és nekiindult a szegedi dzsungelnek. Ragasztott, festett, alkotott. Nem gerillamarketing ez, hiszen semmilyen termékre nem hívta fel a figyelmet. Street Art? Talán. Ha az ilyesmit kategorizálni kell, akkor igen. Utcai művészet, a legnagyobb tudással és képzelőerővel. A szegediek lassan kezdtek büszkék lenni ismeretlen művészükre, a városvezetés pedig kezdett berágni rá. Mert az még elmegy, hogy a zebrát jelölő táblákat átragasztgatta olyan képekkel, amelyeken egy gyalogoson megy át egy zebra, még az is belefért, amikor egy ismert autómárkát reklámozó óriásplakátra felillesztett az „Üsse el kutyáját" mondatot, de amikor a derék városlakók az egyik utcában arra ébredtek, hogy az éjszaka folyamán valami pajkos manó leragasztotta az utcanévtáblájukat, s aznaptól a Tocsik Márta utcában laknak, az már sok volt. Az önkormányzat ismeretlen tettes ellen tett feljelentést.

Közben a Kutya már olyan szintre tökéletesítette a technikákat, hogy a plakátok esetében nem lehetett eldönteni, hekkelés vagy eredeti az, amit látunk? Különösen a közlekedési táblák és az óriásplakátok voltak kitéve az Eb huncutkodásának. A híre pedig szaladt. Kovács Gergő honlapot is kreált, amelyen megörökítette az utókornak munkáit. (Sajnos azóta törölte.) Emlékszem, Debrecenben a baráti körrel rendszeres program volt az oldal nézegetése, egy-egy sör mellett könnyesre röhögtük magunkat a „Velünk legyőzheti bolygóját", vagy az „Írtsuk ki a természetet együtt" című képeken. Az én favoritom a mai napig a „Zambiában még mindig rosszabb" feliratú plakátocska. Ezt ahányszor megláttam, annyiszor röhögöm szét az agyam.

Kovács Gergő sztár lett. Pedig nem akarta. Ő csak az idióta politikai és társadalmi visszásságok, az őrült fogyasztói társadalalom zombijai elé tartott egy igen görbe tükröt. Sokaknak tetszik, amit csinál, sokan zsigerből gyűlölik. Több kiállításra is meghívták, többek között a Liget Galériába is, amit csak félig tudott elkészíteni. Egy kritikus aztán megmagyarázta, azért nincs befejezve, mert Kovács ezzel akarja jelezni, hogy ez nem igazi művészet. Ezen már a Kutya is csak röhögni tudott.

Az ország legjobb art-hekkere a MÁV-val szívta meg. Szédületes ötlet volt a vonat retyójába felragasztani a figyelmeztetéseket, még ennél is keményebb a szegedi állomás előtti akciózás, a MÁV-logóval ellátott „A vonatokat direkt nem takarítjuk" című partizánkodás. A röhej a dologban, hogy Kovácsot Pesten kapták el plakátozás közben, nem Szegeden, s legnagyobb balszerencséjére a mávos plakátokból is találtak nála.

Az államvasutak azonnal beperelte a srácot, nem tudom, hol tart most az ügy.

Mindenesetre a tojásos kislány hekkelése ott virított a szitilájtos reklámon. Kovács volt, vagy új irányzat született? Talán megtudjuk. Reméljük, az utóbbi. Minden városba kellene egy Kétfarkú Kutya, hogy néha szembe tudjuk röhögni saját magunkat, mohóságunkat, fontoskodásunkat, önzőségünket, kapzsi vágyainkat.

Kovácsnak pedig sok sikert a tárgyaláshoz! Minél hamarabb folytatja áldásos tevékenységét, annál jobb. Milyen jó is tud néha lenni, amikor a farok csóválja!

Túlélőlyuk

Tudtak a helyről, de csak suttogva emlegették. Mit kezdjen az utód a kommunizmus rothadó maradványaival? Például múzeumbizniszt. Ungarische panoptikum és művér a falakon. - Megnyitották a Sziklakórházat.

A cucc a Budai Vár alatt található, összesen mintegy kétezer négyzetméteren. Azért az brutális. 1939-ben kezdték el építeni, 1944-ben abbahagyták. A hidegháború parája aztán a mi nagyjainkat is rávette arra, hogy folytassák, bővítsék, fúrják tovább azt a böhöm nagy üreget a sziklában. 1950-től 1962-ig tartott a nagy project, de sikerült! Kész lett! Ott kongott negyven esztendőn át az atombiztos katonai kórház és bunker. Pazar kis hely lett, kár hogy senki nem láthatta. Mostanáig.

Mert mit lehet egy ilyennel kezdeni? Mutogatni pénzért! Van ott minden, mi szem-szájnak ingere. Telefonközpont, műtő, saját szellőztetőrendszer, gázálarcraktár, vegyvédelmi ruhakollekció, valamint beton, beton, beton, nyomasztó mennyiségben, tömör, divatzöldes vasajtókkal fűszerezve. Múlt héten egy kiállítást rittyentettek odalenn, tavasztól aztán múzeumként funkcionál tovább az objektum. Zseniális ötlet. Egyszerre lehet borzongani és időt utazni. A kiállítás a háborús orvoslást jeleníti meg 1848-tól kezdve a hidegháborúig, ez utóbbi kellékei ugye adottak voltak helyben.

A különböző termekben szépen be van rendezve a szabadságharc katonai egészségügyi szolgálatát megjelenítő tárlat, az I. világháború bakáinak harctéri ellátása című kompozíció, vagy éppen a II. világháború alatt működtetett kórház. Nem ám akárhogyan! A kiállítás és a majdani múzeum üzemeltetői nyolcvan viaszfigurát vásároltak, létrehozván ezzel Közép-Európa legnagyobb panoptikumát. Így szájnyalogatva lehet gyönyörködni a leszakadó lábú katonában, vagy a mosolygós, egyenpizsibe öltöztetett hadisebesülteken, akik ritka elégedetten néznek üveges szemükkel. Naná, mennyivel jobb egy kórházban, mint a fronton megdögleni. (Az egyik ágyban döglő fickó gyanúsan emlékeztet a fiatalabb Torgyán doktorra, lehet, hogy a kilencvenes évek Uborka című műsorából maradt fenn, s azon finomítgattak.)

Láthatunk sebesült honvédet a szabadságharc idejéből, személyesen a kormányzó húgát, Kossuth Zsuzsannát, akit országos főápolónőnek neveztek ki, szuszogva fújtató viaszápolókat, akik fapriccsekre górták a betegeket a hordágyról, valamint sok művért, többnyire a falakra száradva.

Természetesen a korhű orvosi kínzószerszámok sem maradhattak ki, a körítés pedig kellően naturalista, de hányni nem ér!

A végére az unikum, a hidegháborús blokk, ahol a gépek a mai napig működőképesek, a sok száz túlélőcsomag, gázmaszk, vegyi mentesítő cula, sugárzásellenes készítmény mind azt várja, hogy talán egyszer, egy boldog távoli jövőben birtokba veszi majd valaki.

Addig is nézegessük őket. Mindenképpen ajánlatos egyszer leruccanni oda, az élmény, a hatás és a szolid depresszió garantált. És még idegenvezetőt is adnak, nehogy eltévedjünk két amputáció között!

Szerintem királyság, a Szépművészeti után és a Halászbástya előtt kötelező program.

Bűvészetek völgye - S.O.S., vagy erőltetett marketingfogás?

Márta István fesztigazgató minden évben bejelenti, hogy veszélyben a Művészetek Völgye, természetesen a pénzhiány miatt. Most azonban tényleg elmarad. Vagy mégsem? - Zavaros völgykampány.

A Művészetek Völgye Fesztivál honlapjára kattintva a következő meghökkentő anyaggal találhattuk szemközt magunkat az elmúlt héten:

Kedves Völgybarátaink!
Való igaz, hogy a jubileumi, 20. Művészetek Völgyét már biztos, hogy az idén nem tudjuk megtartani. Ennek főleg finanszírozási és egyéb (rajtunk kívül álló) okai vannak. E héten, március 13-án (csütörtök délutánjára) tervezünk egy rendkívüli sajtótájékoztatót, ahol részletesen tájékoztatunk Mindenkit az ok-okozati csigaösszefüggésekről és fesztiválunk jövőjéről.

Budapest, 2008. március 10.

Üdvözlettel,
Márta István fesztiváligazgató

Mi a fene? Hát már ez is? Bár hozzászoktunk, hogy Márta minden évben eljátssza a nagy halált a fesztivállal kapcsolatban, de ilyen még nem volt a két évtized alatt. A sajtótájékoztató megtörtént, kiderült az ok. Persze, nincs pénz. De nem ám ilyen egyszerűen, hanem kifejezetten állami támogatás nincs. Ahonnan kaphatnának, azt olyan későn írják ki (NKA), hogy esély sincs az alapján előkészületeket tenni, s természetesen nincs borítékolva az sem, hogy akkor nyernének. Mekkora összegről beszélünk? Nem annyira nagyról, ha a Fesztivál méretéhez viszonyítjuk. A tavalyi évben 240 millió volt a célzott összeg, ebből lefaragtak 25-öt, majd Hiller nagyvonalúan odapakolt még a miniszteri keretből 15 milliót. Ehhez képzeljük hozzá a megszámlálhatatlan helyszínen lebonyolított 1150 programot. Óccsóér csinájják.

Kell-e Művészetek Völgye Magyarországra? Meggyőződésem, hogy igen. Az alsó- és középosztálybeli értelmiségiek hagyományos találkahelye ez már húsz éve. Ráadásul Márta és csapata piszkosul jól ért a programok összeválogatásához. Minőség van, előfordul a gagyi is olykor, de nem az a jellemző. A művészet minden elképzelhető ága felbukkan ott, olyan töménytelen mennyiségben, hogy időnként az ember úgy érzi: torkig van, nem bírja tovább. Pedig kell. Nem lehet elbújni, elmenekülni, minden utcasarokról egy zenész néz ránk, hátunk mögül gólyalábak csattogását halljuk, a kocsmákban költők olvassák fel verseiket, még a bornak is irodalomzamata van, nem csoda, hogy oly rettentő mennyiségben fogyasztjuk.

Kinek üzlet a Művészetek Völgye? A hat eddigi és az egy nemrég csatlakozott településnek elsősorban. Kapolcs , Vigántpetend , Taliándörögd , Monostorapáti, Öcs, Pula, Nagyvázsony lakossága igen jól profitál az évenkénti hajcihőből. Lehet szobát kiadni, sátoroztatni, pájinkát főzni, tyúkokat mészárolni falatoztatás céljából, egyszóval, a falusi turizmus csúcsa. De nem csak személyi, hanem települési szinten is jól jön a dolog. Tavaly volt olyan község, amelynek kasszájába több mint nyolcmillió pengő vándorolt a Fesztivál eredményeképpen. Márta Pistának? Biztosan üzlet valamilyen formában, nem hiszem, hogy üres zsebbel távozna a zárás után, ám abban biztos vagyok, hogy nem ez az elsődleges cél. Ahhoz túlságosan szívvel-lélekkel csinálja. Talán ez a baj. Egy kicsit pénztárca-aggyal kellene néha gondolkodnia, vagy maga mellé vennie egy olyan embert, aki rendelkezik ilyen szervvel. Mert minden évben elóbégatni, hogy jajdenincspénz, az sehová sem vezet egy idő után. Ugyanis úgy tűnik, sem az államot, sem a szponzorokat nem hatja meg a dolog.

Tavaly a napijegy kétezer, a tíznapos bérlet pedig 15 ezer forintba került a Művészetek Völgye hét településén. Szerintem röhej, de ez a feszt nem a felső tízezernek készült. Most nincs pénz, tehát elmarad. Azaz nem marad el, s innentől már bonyolultabb a dolog, Márta Pista ugyanis meghirdette a Bűvészetek Völgyét. Amely egy Fesztivál lesz ugyanazon a helyszínen, csak éppen annyi pénzből, amennyi összejön. Ezt a zsetont meg majd összebűvészkedik valahogy.

Egészen biztos vagyok benne, hogy tolongani fog a nép. Olyan az ott, mint egy nagy család, már csak szolidaritásból is el fognak menni, s szívesen kifizetnek majd kétszer akkora belépőárat is. Mert szeretik a helyet és egymást. Ezért gyanús egy kicsit Márta sajtótájékoztatója. Elolvasva az anyagát, nem tudtam igazán eldönteni, hogy melyik verzió az igazi. Jó előre szól, felhívja a figyelmet a pénzhiányra, nehogy jövőre is így járjon? Vagy a Bűvészetek Völgyét jött megmarketingelni? Nem tudom. Völgykiáltvány című keserű írásában azt mondja:

"A Bűvészetek Völgye nem baki, nem elírás, nem nátha és főleg nem pr-marketingfogás!"

Úgy legyen. Sok sikert a csigázáshoz. És reméljük, jövőre tényleg bepótolja a most elmaradt jubileumi, 20. Völgyfesztivált. Kell az.

Addigra kérje kölcsön Gerendai Karcsitól a Sziget marketingesét és gazdaságis varázslóját. Legalább tippeket adjanak. Hogyan lehet zsíros állami forrásokhoz jutni.

Ha már a kultúra ennyire nem kifizetődő.

Da Vinci: van még bőr rajta?

Nem maradhat ki Az utolsó vacsora sem a da Vinci-őrületből. Peter Greenaway most filmet vetítene a képre és a környező falakra, mintegy hét percben. Az jó. De egyrészt minek, másrészt hogy jön ide a pénisz?

Kedvelem Peter Greenaway filmjeit. „A rajzoló szerződése", a „Prospero könyvei", „A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője" mind-mind fontos szeletkéi a XX. századi filmtörténelemnek. Az 1987-es „Számokba fojtva" című filmről már nem is beszélve. Bestiálisan profin, mesterien megszerkesztett csodamozi, amelyben a totális káosz univerzális rendezettséget ad ki. De. Mit akar az angol rendező a festményektől? Miért akar beperformenszezni olyan alkotásokat, amelyek értéke éppen a mozgalmas mozdulatlanságban rejtezik?

Greenaway ötlete abból áll, hogy világhírű festményekre, azok köré vetít egy minimozit, hanghatásokkal fűszerezi, tömény vizuális és akusztikai élménnyé próbálja összeolvasztani, direktté tenni az amúgy is fantasztikus, önállóan is tökéletesen működő alkotásokat. Így járt (pórul?) Rembrandt „Éjjeli őrjárat" című csodája is, ahol kakaskukurúzás, emberi motyogásfoszlányok, harangzúgás, mindencsuda hallatszódott, de a szem sem maradt szárazon, annak meg jutott a képre vetített tűzvész, víz és vér. Az utóbbi élvezeti bónuszként.



A pasastól nem áll messze sem a formabontó művészeti kísérletezés, sem a különböző ágak szoros összekapcsolása. Eleve képzőművészeti tanulmányokat folytatott, filmjeiben pedig hihetetlen magas színvonalra emelte a hétköznapi tárgyakat, a máskor észrevétlenül megbúvó csekélységeket. Jó példa erre a Párnakönyv című alkotása, ahol a testfestést, mint vizuális művészetet oltotta be filmes eszköztárába, egyébként remekül kivitelezve.

"Összművészet!!!!!" - kiabálja lelkesen Greenaway, ám ez a vetítősdi már többeknek nem jön be. Nekem se nagyon, bár mélységesen tisztelem a szóban forgó direktor zsenialitását, de azért álljunk meg két szóra. Először is. Greenaway lenézi az átlagbefogadót. "Azt akarom, hogy az emberek újra a művészetre tekintsenek. A legtöbben vizuális analfabéták. 11 éves kor után a gyerekek szinte csak szövegekkel foglalkoznak, miközben a vizuális művészetet egyszerűen csak díszítő hatásúnak és szórakoztatónak tartják" - mondja, s ezzel a dumával pocsolyában fetrengő malacokká silányítja a művészet iránt érdeklődő, mindamellett igenis fogékony és nyitott átlagembert. Százból nagyjából 95 ilyen, tehát kár a hőzöngésért.

Másodszor: rendben van, hogy Leonardo Az utolsó vacsoráját szemelte ki magának, mint esztétikai küzdelme tárgyát, még az ötlet is elfogadható, biztosan vizuális orgazmust okoz majd némelyeknek, ahogy Jézus feje fölött felkel a nap, vagy a tanítványok árnyéka végigsuhan a padlón, nagyszerű látvány lesz, ahogy a biztos kezű rendező fény-árnyék kombinációi mozgóvá teszik a mozdulatlan freskót. Pedig dehogy mozdulatlan az! Épp ez a csuda benne, a többi halhatatlan művel együtt. Ha sokáig nézi az ember, megelevenednek a figurák, mozogni kezdenek, még a hangjukat is halljuk. Greenaway pontosan ettől az élménytől fosztja meg az általa lenézett átlaglátogatót, az objektív látás innentől - a jelenlévő nézők számára - egyetlen ember szubjektív, erőszakos cselekedete csupán.

Azt pedig végképp nem értem, miért azzal reklámozza a dolgot, hogy ő a falra fogja vetíteni Jézus péniszét s a keresztrefeszítést, amelyen szintén mezítelenül ábrázolja majd a hírességet. Egyrészt ezt a poént már ellőtték, másrészt? Mi a funkciója azon kívül, hogy a hétperces performansz legnagyobb marketingdurrantásaként Greenaway vigyorogva elmondhatja: "Sokan istenkáromlásnak fogják tekinteni!"

Sokan meg már azt is furcsállották, hogy szóba került az eredeti kép használatára való jog megadása. Greenaway mindenesetre nincs híján az önbizalomnak. Már megkereste a Vatikánt, hogy a Sixtus kápolna mennyezetfreskójával is nagy tervei lennének. Képzelem, mit válaszoltak neki.

Maga az ötlet egyébként izgalmas, a kivitelezést és a tálalást azonban néhol kifejezetten ízléstelennek tartom.

Jesus Christ. The Last Supper.
Star.

Húrok a sötétben

Újabb áldozatott szedett a zsenikre specializálódott Kaszásügyi Felelős. Jimi Hendrix most mosolyog odafenn, bandájába ismét egy kiválóság érkezett, boldogan örömzenélhetnek az új taggal kiegészülve. Mi meg maradtunk, s innentől kezdve senki nem láthatja és élvezheti élőben a virtuóz gitárkezelést, amivel egy vak srác őrjítette a világot. Három szín: fekete. - Meghalt Jeff Healey.

Amikor először láttam a fiatal vak zsenit, ahogy kikísérik a színpadra, leültetik egy székre a mikrofon elé, szívszorítóan gyámoltalannak tűnt. Úgy hunyorgott, mintha zavarná a refik éles fénye, pedig semmit nem látott belőle. Mint ahogyan közönségéből sem, akik vidáman köszöntötték, kurjongatva, alig várva a közelgő zenei élvezetet. Az pedig nem váratott magára sokáig. Ahogy a srác belecsapott a húrokba, s elkezdte nyomni a bluest, abban a pillanatban már nyoma sem volt félszegségnek. Egy óriási zenész ült a színpadon, gitárja a térdére fektetve, mint egy citera, s döbbenetes, elementáris erővel zúzta a vegytiszta zenét.

Healey 1966-ban született. Mondjuk úgy, akkor látta meg a napvilágot. Egy évig még láthatta, aztán a rák egy különlegesen szemétláda fajtájának köszönhetően megvakult, s onnantól kezdve folyamatos éjszakában élt. De ha már éjszaka, akkor zene. Három esztendős volt, amikor szüleitől gitárt kapott ajándékba. A nyakat még nem érte át apró ujjaival, megoldotta hát másképp. Térdére fektette a hangszert, úgy pengette. El sem lehetett volna venni tőle, s újabb három év elteltével már afféle csodagyereknek tartották. „Nézd, ott ül egy kiscsávó és nagyon jól nyomja a bluest!" - mondták kedvesen, ő pedig hálás volt a világnak, hogy megadatott neki a tehetség.

A branfordi vakok iskolájában tanult, de a zene töltötte ki minden percét. Ha nem volt trombita vagy gitár a kezében, akkor fejben komponált. Tizenöt évesen már bólogatva nyomta a helyi kocsmákban, főleg jazzt, countryt, metalt, rockot, de mindenekelőtt bluest, bluest, bluest, töménytelen mennyiségben. Első bandája a Blue(s) Direction(s) volt, a nyolcvanasok közepe táján pedig a The Buzz Upshaw Band tagjaként pengette világgá örömét és fájdalmát.

A zseni nem maradhatott sokáig rejtve a szakma nagyjai előtt. Az egyik legragyogóbb fekete gityós, Albert Collins vette a fiút szárnyai alá, s közreműködésének következményeképpen Jeff csakhamar Stevie Ray Vaughan, majd B.B. King mellett találta magát a színpadon. Azért az nem semmi élmény lehetett. A sikerek után Healey végre összepakolta saját zenekarát, a Jeff Healey Band-et, amely már teljesen a saját, kiforrott zenei gondolatokkal rendelkező muzsikus édesgyermeke volt. Első albumuk 1988-ban került boltokba, „See The Light" címmel. Több mint kétmillió eladott példánnyal Jeff Healey sztár lett.

A siker hatására producerük benyomta őket az akkor nagyot durrantó Patrick Swayze filmbe, a Roadhouse Blues-ba, amelyet nálunk igen elmésen Országúti diszkónak fordítottak. 1990-ben jött a második korong, „Hell to Pay" címmel, igazi, fantasztikus rock n blues csemegét szolgáltatva a rajongóknak. Turnéhegyek világsztárokkal, ZZ Top, Ringo Starr, Bob Dylan. És pénz, rengeteg pénz, amely mégsem vette el ennek az imádnivaló, hunyorgó fickónak az eszét. Nem hajszolta bele magát a sikerbe és a gazdagságba, nem nyomatta csakazértis magát és bandáját.

1995-ben feldolgozáslemezzel rukkolt elő, „Cover To Cover" címmel. Ugyanebben az évben adott bődületes koncertet a Szigeten. Utolsó lemezük után („Feel This") Jeff érezte, ennyi volt a bandában. Nem erőltette tovább, 2002-ben feloszlott a zenekar.

Ezek után több rádiós és tévés produkcióban nyomta a gityót és a szöveget. Jazz Wizards és Blues Band nevű alkalmi formációival azonban az utolsó időkig bűvölte, varázsolta közönségét.

Két éve az orvosok diadalmasan közölték, hogy sikeresen távolítottak el egy rákos daganatot a combjából, s hogy máshol nem találtak ilyen jellegű problémát a szervezetében.

Aztán mégis jött a Kaszás, hívatlanul, vigyorogva. Healey utolsó lemeze hétfőn jelent meg „Mess of Blues" címmel. Odafönt majd meghallgatja barátaival. Vasárnap halt meg.

Mindent látva.

Spermarketing

Alexander! Kérlek, küldj spermát! Majd a nővérem kihordja, én felnevelem. Ha fiú lesz, Faludy Györgynek nevezzük. Ha lány, akkor is. Szabadelvű zsenifeleség vagyok. Puszi: Fanny

Faludy-Kovács Fanny eddig sem volt kisbejgli, ha őrült ötletekről és pénzcsinálásról volt szó. Elég csak a cicimarkolászós címlapra gondolnunk, vagy Gyurka bácsira, ahogy egy mobilszolgáltató maroktelefonjába beszél a zoknijáról. Ez a mostani azonban egy kissé túl cifrára sikeredett.

Az történt, hogy Fanny asszony ímélben megkereste a költőgéniusz unokáját, Faludy Alexandert, az Angliában élő leszármazottat, aki nem mellesleg egyháztörténész. Spermát kérne tőle, hátha beültetve egy újabb, kicsi Faludy jönne a világra. (Minden tiszteletem és hódolatom ellenére: most képzeljünk el egy csecsemőt, akinek Faludy-frizkója van.) Ötletét természetesen egy bulvárújsággal osztotta meg először, ami nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy sem a házasságról, sem az agg Mester haláláról nem értesítette a külhoni családtagokat. A bizarr ideát irodalmi mívességgel eképpen fogalmazta meg: „Olyan Faludy babát szeretnék, aki szabad szellemű, mint Gyurka volt. Természete, habitusa, gondolkodása olyan, mint a miénk. S ha ilyen megoldással még egy költőgéniuszt adhatok a hazának, akkor van értelme az ötletnek. Testvérem, Zsuzsa örömmel vállalja a béranyaságot."

Józanabb olvasókban felmerülhet egy pár kérdés. Például, hogyan lehet egy kisbaba szabad szellemű? Azon kívül, hogy egyforma élvezettel rottyant be a legkülönbözőbb fajta pelusokba, esetleg már négy hónaposan provanszi nyelvjárásban káromkodik. Abba, hogy miért nem Fanny asszony hordaná ki a kis palántát, ne is mélyedjünk el. Lehet ennek biológiai vagy szellemi akadálya, a történetet hallva inkább az utóbbira szavaznék. (Ő maga nem tud szerelem nélküli szexet elképzelni, mondja, mi pedig hiszünk neki.) De mit rejthet eme rejtélyes, misztikus mondat: „...ha ilyen megoldással még egy költőgéniuszt adhatok a hazának, akkor van értelme az ötletnek." Mert mi van, ha egy teljesen átlagos, egyedül magyarul beszélő és kristálytisztán gondolkodó kisgyermek születik, aki nem váltja be a „hozzá fűzött reményeket"? Akkor nem volt értelme az ötletnek? Vagy harminc nyelven ír, beszél, gondolkodik, fordít, vagy nem is olyan jó? Netán visszaküldik a feladónak?

Amikor Fanny asszony feltűnt a Mester életében, akkor bizony rengeteg minden megváltozott. Egyesek szerint csak a pénz lebegett a szeme előtt, midőn „szűzi lelkét és testét" az agg Ámorcsászárnak adta, mások szerint is. Nem tudom. Talán jó volt, hogy az Öreg Zseni nem magányosan aludt el, s talán inspirálta ifjú neje közelsége a munkában, melyet az utolsó pillanatig folytatott. Egy dolog biztos: Fanny asszony érkeztével karvalytekintet szegeződött az addig összevissza lévő jogdíjakra, kiadványokra, még az internetes megjelenésekre is. Végighakniztatta az író-költővel a fél világot, felbukkantak az USA kismagyar rendezvényein éppúgy, mint egy hazai kolbászfesztiválon. Képtelenebbnél képtelenebb bulvárszarságokra használta fel (ki) Faludyt, aki lassan barátok nélkül maradt. A közel negyven éves testi-lelki társ, Eric Johnson is elhagyta, miután rájött, hogy Fanny asszony nem tűr maga mellett riválist. Pedig ő volt az, akit a Költő a legigazibb szerelemmel-szeretettel imádott, fantasztikus tudását mindenkinél többre tartotta. A hű társ rákban halt meg. Esze ágában sem volt kezeltetnie magát.

Nem célom pálcát törni Faludy-Kovács Fanny szerepe fölött. Szépirodalmi tevékenysége alig, bulvárténykedése annál több. Szinte másból sem áll ki. Miért? Több botrány, több eladott példány, több jogdíj. „Van az a pénz" - ahogy mondani szokás. Ilyen volt meghökkentő bejelentése 2003 környékén, amikor elhintette a pletyót: „Terhes vagyok Gyurkától." Szegény öreg. Vagy nemrégiben, amidőn azt nyilatkozta, nem csak volt férje, de ő is biszexuális volt. Kit érdekel? Faludy esetében még érdekes a történet, hiszen - Shakespeare-hez hasonlóan - legszebb szerelmes verseit férfiakhoz írta, de az már kit izgat, hogy Fanny asszony kivel bújt ágyba?

De ez a legújabb, spermás balhé, ez már kissé erős. Mi jön még ezután? Bejelenti, hogy őrzi Faludy egy tincsét és bőrdarabkáját, s közadakozást hirdet klónozás céljából? Jó lenne már békében hagyni az Öreget, aki Verlaine és Rimbaud társaságában issza az abszintot odafönn, ajkáról ki se fogy a nikotin, s jókat röhög azon, ami idelenn történik.

S hogy mit válaszolt az unoka a bizarr ötletre? Nos, ha nem kapott volna misszionárius neveltetést is, valószínűleg az Úristent is sokszor emlegeti. Így azonban elég diplomatikusan és szelíden csak „eszement elképzelésnek" nevezte az ötletet.

Az.

A mélység titka

Sebeők János népszavazása! Készülj a nyers, brutális erőszakra, mert ilyen komolyat még nem láthattál. Bónusznak Kiszel Tündi, állítólag bugyi nélkül, de azt egyébként sem látjuk. - Az idei év magyar hentelése. Rettegj!

Nehezen tértem magamhoz a sokkból, de már jól vagyok. Sebeők beszállt a kampányba, markáns, határozott véleményét elbűvölő előadói tehetségével párosította. Korda Gyuri bácsinak vége, a Wass Albert-ügynek pedig immáron semmi értelme. Itt van a géniusz, a magyar nemzet lángoló turbinája, az őserő, a Fekete Lovag, az Aranyszájú Krónikás, korunk leghitelesebb politikába púzó Puzoja, az utolérhetetlen, a szenzációs, a megismételhetetlen. Díjat neki, százat, ezeret, ennek a csodának, ennek a mélységekbe bátran lemerülő hérosznak. Mit már nekünk Gyurcsány és Orbán? Ő, Ő most megmutatta, hol lakik a magyarok kampányának az Úristene, bár nem is, mert az Úristen is ő maga.

Nem csak a dal (mennyei zene) hibátlan, ritmikájában és tonalitásában elképesztő precizitással való előadásáról van szó. János úgy táncol, mint fosos macska a bezárt kamrában, de ez bók, ez bók. Ilyen tiszta arccal így mozogni, ez olyan kiváltság, amely tényleg csak a legnagyobbaknak adatott meg. Minden porcikájából, fülének legkisebb idegrángásából is derű, céltudatosság, a magyarok nevelésének szeretete sugárzik. Szemének egyetlen kis kaccsantása a mennyekbe röpíti a nézőt. Hát hogyan, hogyan lehetséges, hogy ez az ember még mindig nem kapja meg a neki kijáró feltétlen tiszteletet ebben az országban? Hát hová tűnt az esze az Eurovíziós Nótafesztivál magyar elődöntős zsűrijének? Meddig kell még várni, amíg ez a nemzet el- és felismeri az orruk előtt vonagló géniuszt, az univerzális művészt? A fenébe Leonardoval, ez itt, ez az igazi, a miénk, az elsöprő!

„Ha valaki teljesen eredeti, akkor egyedül marad, tehát jó egyezményes kapcsolódási pontokat találni. Alapjaimban véve, sajnos közérthetetlen vagyok. Amit mondani szeretnék a világnak, az eléggé elvont, nehezen követhető. Ezért keresem az utat, hogyan legyek közérthető. De még így sem tudok vonzani tömegeket. Szinte ráéreznek az emberek, hogy itt művészet van, vagy valami más. Ha Bódi Guszti adna elő, tízszer ennyi ember jött volna el. Jobb zenész, és egyszerűbb dolgokat mond, fülbemászó dallamokkal." - mondta egy interjúban ez a csoda, de nem, nem hiszünk neki! Bódi Gusztáv nem jobb zenész és a fülről is csak János juthat eszünkbe. Ez kell a magyarnak, mélynek és magosnak egyaránt. Mert ez megüthetetlen, felülmúlhatatlan, elkápráztató! Mélyen benyomult a Romantic által hagyott vákuumba, igen, igen! Csak kicsit másképp, igen, igen! Ezt a dalt tényleg hallanod kell, mielőtt beveszed a nyolcvan szem gyógyszert! Igen, igen!

Borulj le a nagyság előtt, nézd és zokogj, Nemzet!