Láttunk már haldoklást festményen, fényképen, dokfilmen, megszoborva, viaszba öntve, animáltan, megírva, megverselve, elénekelve, előadva, eltáncolva, elmutogatva. Ezernyi variáció létezik. Gregor Schneider, a német képzőművészet fenegyereke most kitalálta az ezeregyediket. Egy élő haldoklót akar kiállítani. - Zárt tabu.
Művészet, blöff vagy valami más? Nem tudom. Ha Schneider megegyezik egy haldoklóval, „gyere öcsém, kiállítalak téged, lássa csak a kultúrazabáló, milyen a sokkművészet", ebbe a haldokló pedig beleegyezik, az a kettőjük ügye. Ha jön a látogató borzadozni, az már százak, ezrek ügye. Ha a média felfújja a dolgot, az már millióké. Ha felfújni nem is, beszélni kell róla. Főleg az okokról és indokokról.
Schneider egy zseni. Meghökkentő, depresszív alkotásaival eddig is rendesen megborzolta az emberek idegrendszerét. Van, amikor szándékosan szétfacsarja a műveit megismerni vágyók lelkét, máskor szimplán provokál a művészet nevében, tegyük hozzá: sohasem öncélúan.
A rebellis alkotó művészi érdeklődésének legerősebb vonala a „zárt térbe zárt ember" vizsgálata. Egyik ilyen „installációja" a meghökkentő „Schneider család". Két szomszédos házról van szó, ahová a látogató kulcsot kap, s már mehet is műélvezni. Szigorúan egyedül. (Schneider műveinek látogatásához szinte aranyszabály, hogy egyszerre csak egy látogatható tartózkodhat „bent" az alkotásban. Van, amikor öt percet kap, van, amikor rá van bízva, mennyi időt tölt el nézelődéssel. Vagy meneküléssel.)
A házba egyedül belépő látogató egy szimpla házat kapott látványként, szereplőkkel. A konyhában egy nő mosogat, de nem vesz tudomást a behatolóról. Az emeleti fürdőszobában egy férfi maszturbál a zuhany alatt. Ő sem néz a látogatóra. Egy másik szobában a sarokban ücsörög valaki, fején egy plasztikzacskóval. Ennyi. Miután az ember kimenekült a nem gyenge depressziót okozó helyről, s kulcsra zárta maga mögött az ajtót, átsétál a szomszédos, ugyanolyan kinézetű házba. Ajtó kinyit. És mi fogadja odabent? Ugyanaz. Hajszálra ugyanaz. Schneider ikreket szerződtetett az installációs performanszra, így egy ugyanolyan konyhában egy ugyanolyan nő mosogat, a berendezés tökéletesen megegyezik az előző házban látottakkal, az ugyanolyan fürdőszobában pedig egy ugyanolyan férfi nyögdécsel kéjesen. A látogató pedig nagyon kényelmetlenül érezheti magát. Eltűnt a szabad akarata. Itt a művész piszkos módon manipulálta őt azzal, hogy a kukkoló szerepét osztotta rá. Egyedül van. Bezárva. Egy kulcsot szorongat a kezében, amely már-már szimbolikussá válik az idegen, mégis ismerős szagok és tárgyak, emberek világában. Akaratán kívül, de ő maga is kiállítási eszköz lett egy kiállításon, amelyet rajta kívül a kutya sem lát az adott pillanatban.
"Szeretnék rájönni, ott marad-e sikolyom a szobában, miután kiléptem belõle" - nyilatkozta a mű kapcsán Schneider. A válasz egyértelmű igen. Fő művében, a „Halott házunk" című kompozícióban hatványozottan igaz a dolog. A „prototípus", amelyet aztán a művész más variációkban is megalkotott, Schneiderék saját családi háza volt. Egy ház, ahol semmi nem az, aminek látszik. Az eredeti falak mellé újabb falak vannak húzva, ajtók nyílnak a semmibe, a szoba lassan megmozdul, egy terítő lecsúszik az asztalról, minden ok nélkül. Belép az ember egy helyiségbe. Lát egy asztalt, kávézáshoz terítve egy ablak előtt. Látszólag semmi különös. Aztán kiderül, hogy az ablak be van falazva, a kintről beáradó nappali fény csak reflektor, a függönyt pedig rejtett ventilátor lebbentgeti. Az ajtó gyanúsan rossz helyen van, persze, mert nem az igazi ajtó. Amikor átmegy rajta a látogató (szigorúan egyedül), egy ugyanolyan szobába ér, minden ugyanaz, csak éppen a nappali fény helyett most éjszakai világítást kap. Csoda, hogy némelyek bepánikolnak?
Schneider nem állt meg. Létrehozta a talán legbrutálabb verziót, a „Fehér kín" elnevezésűt. Itt már nem találkozunk hétköznapi tárgyakkal. Egy börtönszerű labirintusfélében bolyong a látogató, természetesen egyedül, fehér minden, fehér falak, fehér fény, fehér zárkák. Ja, a kijárat nem ott van, ahol a bejárat. Keresd meg! A megoldás egy hűtőkamraszerű, töksötét teremben van, ahol a hátad mögött szépen bekattan az ajtó, ahogy beléptél. Csuda jó móka, tizennyolcas karikával.
Ezekhez képest dedós játéknak tűnik, amikor megalkotta a mekkai Kába-kő ihlette kockát, s mindenáron ki akarta állítani valahol. Erre mostanság igen érzékenyek a moszlim vallásúak, nem csoda, hogy Schneider szinte mindenfelé falakba ütközött, hogy stílusos legyek.
Mindezt csak azért részleteztem kissé hosszabban, hogy jobban rávilágítson erre a haldoklós izére. A dolog máris nagy botrányt okozott. Schneider ismét a zárt teret akarja manipulálni a látogató segítségével és viszont, de a dolog ezúttal halálkomoly. "A halál és a halálhoz vezető út sajnos ma szenvedést jelent. A halál valósága kegyetlen a német kórházakban, az intenzív osztályokon és a műtőkben" - mondja a művész a terv kapcsán. Tulajdonképpen semmi mást nem akar tenni, mint kiragadni a halált a megszokott, természetes helyéről, s átemelni egy mesterséges térbe. A többi a haldoklón és az őt bámulón múlik. Mert más egy zuhany alatt maszturbáló férfit kukkolni, s megint más egy olyan embert, aki azt teszi, amit az ember életében csak egyszer. Éppen haldoklik.
A dologban csak egyvalami zavar. Mi a célja Schneidernek? Hogyan fogja kivitelezni? Mi lesz, ha a kiállítási anyaga éppen nyitvatartási időben hal meg? Mire akar ezzel rádöbbenteni? Éppen a halál közhelyszerűségére? A magányra? Egy zárt térbe zárt ember várakozása az elmúlásra talán a legmagányosabb dolog a világon. Hogy ez művészet-e a szó bármilyen értelmében? Ha a haldokló annak gondolja, talán az. A többi vélemény úgysem számít.
Egy dolog biztos. Rengeteg sikoly fog abban a szobában maradni.
