És mégis mozog...

Fehér alap felett néhány centire lágyan lebeg egy emberi agy. Időnként mocorog egy kicsit, meglibben, táncikál. Az ember meg dülledt szemmel nézi. Szobor ez, gravitáció nélkül. - Komlovszky-Szvet Tamás elektromágneses őrületei.

Az ötlet maga nem új, az 1970-es években már voltak tervek ilyesféle formabontásra, megalkotni azonban senki nem alkotta még meg. Sőt, a múlt század fordulóján kezdtek el tűnődni a konstruktivisták, mi a manóért törvényszerű, hogy egy szobor a földön álljon? Miért kell a gravitációt, mint megkérdőjelezhetetlen kiindulópontot elfogadni a plasztikus művészetben? Nyugodtan töprenghettek ilyesmin, a műélvezők többsége az összes izmust zagyvaságnak tartotta, csak később esett le a hatalmas hoppá. Az elméletet igazából nem tudták gyakorlatba átültetni, odáig viszont eljutottak, hogy a kiállításokon beindították a „függesztett szobrok" bizarr világát. Ám a gravitációval még így sem tudtak mit kezdeni.

Vilt Tamás 1973-ban szerette volna gyakorlatba átültetni a - csak látszólag egyszerű - megoldást: elektromágnes segítségével lebegtetni lehetne az alkotásokat. Be is nyújtotta tervét egy szoborpályázatra, a megvalósítás azonban részéről örökre elmaradt. Az ítészek enyhén szólva hülyeségnek nézték a XX. század egyik legnagyobb képzőművészeti ötletét, így - ahogy oly sokszor a történelem folyamán - ötlet a fiókba, a zseni pedig halkan motyog magában. Komlovszky-Szvet Tamás már régen a saját lebegéseivel foglalkozott, amikor kezébe került Vilt alapgondolata a szoborvázban lebegő golyókról.

A gömb - mint tökéletes test - egyébként is kézenfekvő ötletnek látszott, így 2007-ben e vonal mentén alkotta meg diplomamunkáját a magyar Képzőművészeti Egyetemen. Az elektromágnesekkel telepakolt szobor első pillantásra egy fém dohányzókukának tűnik, rajta egy hasadékkal. Aztán amikor bekukkant az ember a belsejébe, hanyatt is vághatja magát.

Odabent egy műnap ragyog (szimpla mesterséges fényforrás), alatta egy bolygó lebeg. Fittyet hányva a gravitációnak, pontosan úgy, mint odakint. A picurka „Kis herceg-világ" már ennyi miatt is szájtátogatásra késztetne, ám nincs vége. A rezgések hatására, ha többen dumálnak a kiállítási tárgy közelében, a bolygócska elkezd forogni a tengelye körül. Ebben az esetben kifejezetten üdvözítő, ha a málé látogatók hangosan pofázva beszélik meg a pörköltkészítés fortélyait, ezzel adják meg a pluszt ahhoz, ami önmagában is elgondolkodtató. (Nem a pörkölt, a szobor.)

És még mindig van egy csavar a dologban. Komlovszky-Szvet ugyanis mohával növesztette be a mesterséges nap alatt lebegő kisbolygót. Saját szavaival:

„A Határ című kinetikus műben, például egy új bolygót hoztam létre, melyen élet is lehetséges. Egy új bolygót, földből, rátelepített növényzettel, egy műnap körüli pályára állítva. Egy olyan bolygót, melyen az élet kezdetleges formái is megmutatkoznak, mely egyszerre lehet az emberi fantázia mérhetetlenségének a jele, és a rombolásé is."

Ez utóbbi zseniális kivitelezésben valósult meg. Amikor az élet „túlburjánzik", a moha túlnövi a bolygót, az eredeti méretre beállított elektromágneses érték nem fogja elbírni a gömb súlyát, az meg potty, mélybe zuhan. Bolygópusztulás makettméretben. Zseniális. Lehet agyalni, mikor pottyanunk mi is.

Komlovszky-Szvet Tamás nem állt meg itt, a golyókról, gömbökről áttért a legkülönbözőbb tárgyakra. Amelyek ott lebegnek az orrunk előtt. Egy könyv, vagy éppen az agy (a mű címe: Flow). Mozognak, forgolódnak, az agy esetében ez különösen hálás ötlet. Rossz poénnal élve: előttünk születik meg a gondolat.

Azt mondja egy helyen a művész, hogy a gravitációnak - a természet egyik fő erejének - ellentmondó test felfogható az anyagi és a szellemi világ közti kapcsolatkeresésként.

Jó gondolat. El lehet rajta csámcsogni egy ideig.

Úgy, mint az a Newton nevű pasi tette annak idején az almával.

Ómagyar Márta-siralom

Nem az a lúzerség, ha valakinek valami nem jön össze, hanem az, amikor emiatt mindenkit cseszegetni kezd. - Márta Istvánnak tényleg nincs humorérzéke. Nyafi.

Azért azon én is majdnem hátaslovast dobtam, amikor Vitéz Kapolcsfalvi Márta Istvánt megláttam a holland-orosz két félideje közötti lottósorsolásban. Jó az, hogy bulvártéma lett a Művészetek (Bűvészetek) Völgye a pénzhiány miatt, na de csak van egy szint, amely alá nem illik liftezni.

Szóltunk már ezeken az oldalakon a sajnálatos történetről: állami megafinanszírozás és a szponzorok hiánya miatt elmarad a buli. Sajnáltam akkor is, most is. Sok sikert kívántam a Csigázáshoz, a bűvészkedéshez, a kalapozáshoz. Nem sikerült, az sem jött össze. Most lesz egy semmi, önkéntes, gázsinélküli fellépőkkel. Nehány tucattal. Ami nagyjából közös esti borfogyasztást jelent lobogó tűznél, házipálesszal gargalizálva, miközben Hobo dörmögi az egyik József Attilát, a tarisznyások legnagyobb gyönyörűségére.

Mindezt nem bántásból és sértésből írom. Volt már ilyen a történelemben, nem jött össze valami. A minap majdnem taccsravágták a Szigetet is, pedig az azért biznisz a javából. A héten az Indexen Szily László írt egy baromi jót, nem Kapolcs ellen, nem Márta István ellen, egyszerűen csak rámutatva, hogy a Művészetek Völgyének Ura egy kicsit uncsi kezd lenni a bulvár- és gagyitenger habjaiban vergődve, ahonnan kikiabálja bánatát. Amely -hangsúlyozom - a mi bánatunk is, szerettünk ott lenni. A dolog egy kicsit a büszke lúzer sajátosságait kezdi felvonultatni, aki emelt fővel kesereg az idők zordsága felett. Mert most már Bűvészetek Völgye sem lesz, helyette Kapolcsi Bűvészeti Napok kerül megrendezésre, Ön-Tevékeny Fesztiválként.

Minden tiszteletem Márta Istváné. Komolyan. Fantasztikus, hogy ennyi szarkupac között még mindig a gyöngyszemet keresi, habár az egyre kisebb és egyre hamisabbnak tűnik. Valahol az is érthető, hogy elveszítette viccelődhetnékét. Szily - veszett humorral megírt - cuccára úgy besértődött, hogy azonnal billentyűre sortüzelt, s válaszolt. Bár ne tette volna. Mert humorban bizony kenterbe verik. Szily tényleg semmi mást nem tett, csak kissé felerősítette a Mártára tapadt „vesztesvagyokdeöntudatosésmindenkinekelmondom" - vonalat. Na jó, nagy dobásként kissé átfogalmazva publikálta az Ómagyar Mária-siralom kapolcsi verzióját, amelyen én könnyesre röhögtem magam. Márta Pista nem. Ő megsértődött. Őrizvén itt is az utókornak, hangulatjavító gyanánt ideállíttatik:

Volek syrolm thudothlon
syrolmol sepedyk.
buol ozuk epedek.
Walasth vylagumtul
sydou fyodumtul
ezes urumemtuul.
O en eses urodum
eggen yg fyodum,
syrou aniath thekunched
Hobo izir es kitszauzodik Villon-estyit
sziz milliahval tumugussohd

Humor, humor. A szeretnivaló lúzer, ha nem tud nevetni magán, akkor klasszikus lúzerré válik. Az meg idegesítő. Egy ilyenen berágni csak egészen kisstílű felindulásból lehet. Márta ezt tette, hiszen még aznap válaszolt, Szily közszemlére is tette a levelet. Ezzel indít az írás:

„Drága Úr! Minden valót nélkülöző szürreál látomása irodalmi értéket nem képvisel, ezért - sajnálatos módon - nem tudjuk a (Művészetek Völgye helyetti) Kapolcsi Bűvészeti Napok irodalmi programjába beilleszteni."

Ez az, ami nem humoros, csak az akar lenni. Mi a frászért kell válaszleveleket írogatni, ha nem megy? Nem volt abban az írásban semmi, ami ennyire megsérthette volna a szintén Drága Urat. Nem szabad ennyire léc alatt sétálni, annak is elmegy a kedve az egésztől, aki eddig tiszta szívből drukkolt. Pitiáner kis sértődöttség ez, teljesen feleslegesen.

"Fantáziája népmesei elemekkel tűzdelt, de alapvetően egyfajta látens szexuális aberrációra mutató, kielégülésre hajazó, ál-lázárervines fogalmozás."

Többszöri nekifutásra, kizárásos alapon Szily „Az Ánuszával Deriváló Óvodás" mondatára utalhatott Márta a látens szexuális aberráció kifejezéssel. Szép, míves alkotás. Az „ál-lázárervines fogalmozás" izével sajnos nem tudok mit kezdeni. Azt csak maga Kapolcs Ura tudhatja, mire gondolt leírása közben. Dömdödöm. Döm.

Válaszlevelét így zárja:

"Apropos. Szerdán sajttájékoztató. Az Ön esetében bármilyen felvilágosításra készen állok. Az indexét sem muszáj magával hoznia. Görcsös ujjait pedig feltétlen nézesse meg szakorvossal!

Márta István 2008-06-23."

Apropos! Az indexes poén annyira gyér, hogy többet ártott, mint használt. Nem értem Márta Istvánt, mi a fenéért érezte úgy, hogy piszlicsáré, humortalan levelek fogalmazásával tölti Drága Idejét? Ma a sajtótájékoztatóról szerettem volna írni, Kapolcsról és a Művészetek Völgyének jövőjéről. Lehetőségekről, reményekről. Olvasva a fentebb bemutatott pitiánerséget, elment a kedvem.

Tartson sok sajtótájékoztatót a források elapadásáról és a kilátástalan helyzetről. Még így is drukkolok neki és fesztiváljának. Amely - remélhetőleg - jövőre újra régi pompájában tündököl majd. Addig is mondjon vicceseket, ha kérdezik, vannak-e már ötletei a következő esztendőkre. Például:

Fejemben már kész a lista,
Én vagyok a Márta Pista!

vagy:

Nagy bajom van, neve tőke,
Lehervadt a nevetőke.

Ez sem volt vicces. Igaz, én nem is könyörgök senkinek, hogy írásomat „sziz milliahval tumugussohd"...

A történelem utáni idő egy perce...

Egy művész, aki nem fut a villamos után, inkább gyárt magának egyet. Műterem, street art, az Ismeretlen Ember szerelmese. - Braco Dimitrijevic kiállítás a Ludwig Múzeumban.

Ha azt nézzük, hogy a kis Braconak tízévesen már kiállítása volt, mondhatjuk: ígéretes kezdet. Mivel mindez 1958-ban történt, s a művész azóta is döbbentgeti a népeket alkotásaival, immáron bőven a világhírű kategóriában, lehet cihelődni, irány a Ludwig. Szeptember 14-ig lehet meggusztálni a definiálhatatlan cuccokat.

Döbbentgetés alatt nem félbevágott, formalinban úszkáló tehenekre vagy nyúzott emberekre kell gondolni. Dimitrijevic sokkal elegánsabban oldja meg a dolgokat. „Volt olyan idôszak, amikor azt kérdeztem magamtól, hol lennék, ha mindig csak a villamos után futnék: semmiképpen sem abban a helyzetben, hogy én gyárthassam a villamosokat. A saját szabályaimat követtem: a Louvre volt a műtermem, az utca pedig a múzeumom" - szól a művész saját hangon, a villamosos hasonlat telitalálat, a második mondat pedig színigaz.

A pasi azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a 70-es években elindította grandiózus, mai napig folyamatban lévő alkotási mániáját, a „Találkozás a véletlen járókelővel" címűt. Ennek keretében tök ismeretlen, átlagos, mindennapi emberekről készített portréit gigaméretűbe nagyítva épületek homlokzatára függesztette ki. A járókelők meg egész nap törték a fejüket: honnan ilyen ismerős ez a pofa? Biztos valami híres ember, csak nem ugrik be. Pedig életükben nem látták a szerencsés szerencsétlent, max a sarki fűszeresnél futhattak össze egyszer.

„Mindenki zseni, amíg ki nem derül az ellenkezője" - hangzik a mottó, s ennek jegyében tüsténkedve utcákat nevezett el vadidegen átlagemberekről, emlékhellyé „nyilvánított" házakat, amelyekben az égvilágon semmi nem történt soha, azt kivéve, hogy Julcsi néni ott született hetvenkét évvel azelőtt. A hétköznapi hősök istenítése a rögeszméjévé vált, amely a mai napig tart. A történelmet alapból hamisításnak tartja, hiszen kizárólag az önzőség vagy a véletlenek játéka formálja az utólagos históriacsinálást, ezek döntik el, mi maradhat a „kollektív emlékezetben", s mi nem. Ezért tekinti az utca emberét a történelem potenciális formálójának, illetve a valódi történelmi arculatformálókat átlagembereknek.

„A történelem utáni idő egy perce is sokkal izgalmasabb, mint az egész eddigi történelmünk."

Na, ezen lehet agyalni, őrült szöveg, de van benne valami rendszer. Úgy tűnik, a dolgot globális-kulturális aspektusból szemléli a gyengéden zakkant Mester. Az igazán nagy dobás az volt, amikor kinyilatkoztatta: nincs fontossági sorrend az értékek világában, az alkotott vagy természetes tárgyak ugyanolyan súllyal bírnak, nemcsak a mindennapokban, de a művészetben is. Bizonyítandó a tételt, megalkotta (alkotja) a Triptychos Post Historicus (Történelem utáni triptichon) sorozatot, amelynek keretében értékes vagy annak kikiáltott műalkotásokat, a szellemi élet óriásainak portréit hozta össze múzeumi termekben teljesen „értéktelen" cuccokkal. Különböző használati tárgyak és zűccségek jelennek meg a kultúra császárainak közvetlen környezetében (favorit a kukorica és a tök, van ízlése), ezzel teljesen összekutyulva a magunkban felállított szellemi sorrendiséget. Itt lehetne okos mondatokat írni megváltozott kontextusokról és újraértelmezésekről, nem teszem, mert süketelésnek tartanám. Majd a befogadó agya eldönti, hová pakolja a dolgot.

Még ezt is meg lehet fejelni, Dimitrijevic pedig jó nagyot bólintott. A „Culturescapes" (Kultúrtájképek) sorozatában már az állatokat is behozta a képbe, ezzel tökéletesen összepirtyantva boszorkánykonyhájának varázslatainak hozzávalóit. Mert egy hagymával vagy egy falon elhelyezett, portréval ellátott biciklivel még csak-csak elboldogul az átlagélvező agya, az oroszlánok már nagyobb kihívást jelentenek, még akkor is, ha vizuálisan sokkal nagyobb csemegét nyújtanak a zűccségeknél. Ha még az alkotások címeit is hozzápakoljuk, akkor lehet vakarni a fejtetőt. A tigrises képnek, amelyen a cica egy szép, véres húscafatra gerjed éppen, s a hátsó falon zeneszerzők nézik szomorúan ténykedését, „Az utolsó kongresszus" a címe.

Nem ragozom túl. Dimitrijevic művészetén lehet rágódni egy darabig, a gyomrot mégsem fekszi meg. Ínyenceknek és pacalzabálóknak egyaránt ajánlott. Ha valaki mostanában a Nemzeti Galéria homlokzatán hatalmas fotókat lát csüngeni, számára teljesen ismeretlen pofákkal, ne jöjjön zavarba.

Forduljon a Ludwig felé, ott lát majd cifrábbakat is.

Fénytáncolók

Tombol a fotóláz hazánkban. Egymást érik a kiállítások, jobbnál jobb anyagokkal. Van nemzetközi hírű és amatőr. Ez utóbbi kifejezés értelmezhetetlen. - Csodafelvételek a „műkedvelőktől".

Nem szakmám a fotózás, nem is értek a technikai részéhez. Talán éppen ezért imádok kiállításra járni, ahol harminc perceket el tudok tölteni egyetlen kép előtt. Egyszerűen lenyűgöz a pillanat megállításának gyönyörűsége. Tátott szájjal tudom bámulni egy öregember ráncait a fényképen, nézni a szemét, a szomorú szájat, az ősz hajszálakat. Egy tizedmásodperc egy életből, amely egy egész sorsot zsúfol bele abba a pillanatba. Számomra ezért az egyik legszebb művészet ez. Tudni, hogy azok a ráncok soha többé nem rendeződnek így azon az arcon, csak akkor történt így, abban a kivételes minutumban.

Hogy hol a határ az amatőr és a professzionális fotózás között, nem tudom. Ha csak annyi, hogy az előbbi képviselője nem ebből él, az utóbbié viszont igen, akkor már legyintek is egy nagyot. Most a Canon hirdetett nemzetközi pályázatot. Amatőröknek. Nézve a képeket, még jobban összezavarodtam a fogalmakat illetően. A lényeg a 18 európai országból beérkezett 2263 fénykép. Jó kezdés. Jövőre biztosan még húzósabb lesz, üdvözlendő a törekvés, az akarat, a lehetőség.

Négy kategóriában indulhattak a vadászok: portré, makro, sport és tájkép. Az elődöntős képekre pillantva nagyot csettinthet az egyszerű vizsgálódó. Jók. Nagyon jók. Olyan félórásosan elidőzősek. A magyarok sajnos csak idáig jutottak, pedig fantasztikus képeket csináltak. Lássuk hazánk négy kategóriagyőztesét, aztán nézzük meg a döntőbe került csodákat, valamint az én kedvenceimet.

Portré kategóriában Szabó Balázs „Egyik szemem sír, a másik retek" című képe tarolt. Teljesen agyament az egész fotó, egyszerűen nem lehet nem imádni az idióta ötlet ilyen pazar megvalósítását.

Mészáros Csaba „Bukkanó az úton"-jával remekelt a makro kategóriában. Érdekes, a vízcseppek különösen vonzották a makrofotósokat, az egyik döntőbe került kép mintha a folytatása lenne Mészáros művének. Kár, hogy nem ő készítette.

Tájkép-fronton Erdélyi Gábor „Madárvárta" képe bizonyult hazánk legjobbjának. Bár fantasztikus felvétel, a „tájkép" megjelölést nem egészen értem a dologban. Igaz, melyikbe lehetne biggyeszteni a másik három kategóriából?

"Hajrá..." - Román Péter elcsípett pillanata biztosította számára a magyar - sajnos nem európai - trónt, ahol egy évig csücsülhet, mint a sport kategória koronázatlan királya. Uralkodói jogar helyett mind a négyen szorongathatják a bőkezű, 2200 euro értékű fotóscuccot, amelyet győzelmükért kapnak.

Jöjjenek a döntőbe került képek, minden komment nélkül. Kategóriánként két fotó csusszant be a legjobb nyolcba, ebből lesz négy egyeduralkodó. Ők valamiféle „álommegbízást" fognak nyerni. Mehetnek nesöneldzsiografikozni, vagy ilyesmi. Portré, sport, makro és tájkép sorrendben így festenek a Kiválasztottak:

Érdekes egy dolog ez. Az egész fotóművészet a szubjektivitástól válik ennyire jópofa mókává. Internetes fórumokon máris megy az adok-kapok, miért ez jutott be, miért ennyire közhelyes valami nyerte azt a kategóriát, blablabla... Ettől őrülten izgalmas. Egy fotó teljesen mást mond mindenkinek. Van, aki szakmai szemmel az egekig dicsér valamit, én meg akkor sem értem, hogy mi azon a jó, ha keresztre húzom a szemidegeimet. És fordítva. A „profi" flegmázva legyint egy olyan képre, amelynek láttán én nyolc kört nyargalok örömömben. Azt pedig ő nem érti. És így van ez rendjén. A svéd Ola Jacobsen fotója például egyből szívem csücske lett az anyukáról és a kicsiről, ám az elődöntő képei közül - ezt az egyet kivéve - én nem ezeket juttattam volna a fináléba. Mondom, én. Te is mást, ő is mást. Nekem ezek lettek a favoritok.

Sport:

Tájkép:

Makro:

És végül az a kép, amely a legjobban megérintett. Engem. Téged és őt nem biztos. De ettől gyönyörű a világ néhanapján. Nekem.
Neked és neki nem biztos.

Léleknyitogató

Vagy végigülsz egy misét, vagy nem hallasz egy hangot sem! Székesegyház, gyertyalobogás, középkor-fíling. - Gregorián Fesztivál Vácon.

Még a legádázabb egyházellenesek is elismerik, a gregoriánban van valami pazarság. Elvonatkoztat, felülemel az anyagi világon, hallgatása más vallásúak számára nem a katolicizmusról szól, inkább a hitről, a világba vetettről. Még Istent sem kötelező a nemhívőnek belekeverni, felfogható profánul is, a szentek beszélgetését úgyis csak akcentussal értjük.

Egyszerre bús és örömteli dallamok, időn és tereken átröppentő. Tisztul a lélek, képek, illatok és titokzatos legendák törnek utat magának. Mi pedig engedjük, mert éppen a misztikum hiányzik a racionalitással agyonzsúfolt életünkből, jó hát egy kicsit fejünket ráhajtani a különös dallamokra.

Vácon július 3-án indul és 6-án fejeződik be a Nemzetközi Gregorián Fesztivál. A sajtóanyag szerint a mostani feszt fő feladata, hogy „a résztvevők a gregorián éneket ott ismerjék meg és éljék át, ahol az keletkezett - a liturgiában". Magyarán, visszaillesztették a misébe a gregorián cuccokat, az istentiszteletek közben lehet hallani a fellépő résztvevőket. Egyfelől ez jó, hiszen a Vatikán a mai napig a legszentebb liturgikus éneknek tekinti, s igyekszik az őt eleve megillető helyre billenteni a dolgot. Másrészt kibabrálnak rendesen azokkal, akik se nem hívők, se nem vevők egy római katolikus szertartásra, egyszerűen csak sodródni szerettek volna egy kicsit a hangokkal, szemet behunyva időutazni vissza, sötét kolostorok és koroknak világába. Illúzióromboló egy ilyen tiszta ének után papok ezerszer elmondott szövegét hallgatni, ráadásul úgy, hogy a mise állandó énekeibe mindenki bekapcsolódhat. Összekutyulása a dolgoknak, bár ne feledjük, a gregorián mindig is a római egyház „szellemi tulajdonát" képezte. Ez a fajta visszakényszerítés azonban erőltetettnek tűnhet és egy bizonyos közönségréteget el is ijeszthet.

Nem gondolom, hogy a Vatikánt különösen meghatná ez. A gregorián szerves része a római katolicizmus szertartásainak. A VI-VII. század fordulóján Nagy Szent Gergely volt az, aki az akkori idők legnagyobb missziós hullámát elindította. Spirituális keresztes hadjárata mindmáig legendás a hívők és a történészek körében. Nem véletlen, hogy ebben az időben vert erős gyökeret Angliában és Írországban a katolicizmus, más kérdés, hogy VIII. Henrik - válása kapcsán - 1534-ben „kitiltotta" a római egyházat Albionból. Természetesen a térítők vitték magukkal a liturgikus szövegeket és dallamokat is, így vált az egyházi nótázás a X. századra szinte egész Európában ismert és népszerű. S bár Gergely maga egyetlen jelentősebb liturgikus intézkedést sem hozott, missziós munkája annyira személyéhez kötötte a dallamokat, hogy róla (Gregorius) nevezték el.

Az is igaz, hogy az akkori énekek sok hasonlóságot nem mutatnak mai utódaikkal, de valahol el kellett kezdeni. Először a Karolingok (Kis Pipin és Nagy Károly) csináltak igazi slágereket az énekekből. Római kántorok segítségével képeztették saját embereiket Metz híres iskolában, ahonnan aztán kirajzott az új nemzedék szerte a Birodalomba, s elsajátított tudásukat illesztették bele a frank-római szertartásrendbe. Így alakult ki egy toprepertoár a gregorián énekekből. És ez még mindig csak a VIII. század.

A XII.-XIII. század környékén jutott sokaknak egyszerre eszébe, hogy a dallamokat írásban kellene rögzíteni. Emiatt a mai napig bajban vannak a gregorián-kutatók, a kutatás még mindig nem ért véget az ügyben. Ahány kolostor, annyiféle szerzetes s annyiféle írásmód. Így ugyanannak a gregorián éneknek létezhet akár negyvenféle változata is, márpedig a Vatikán nem nagyon csípi az ilyen szétszórtságot. Ráadásul a dolog nagy változásokon ment át. Egyfelől a templomok egyre nagyobb méretei miatt már szinte üvöltötték a dallamot, másrészt bejött a többszólamúság, amelyet annyira élveztek, hogy a katolikus egyházat kezdte elborítani a gregorián termés, annyit csináltak belőle. Be is rágtak a Tridenti Zsinaton (1545-63) rendesen, s elrendelték a pusztítást. Öt kivételével az összes művet töröltették a liturgiából, majd kiadták az utasításokat: leegyszerűsíteni a dallamokat, minden csicsát kivágni a búsba, valamint szorosan a latin grammatikához illeszteni minden darabot. Ezzel a dögunalomba fullasztották a már teljesen élvezhető mókát, s ez így is maradt egészen a XIX. századig, amikor nekiláttak a megcsonkolt énekek újbóli kiegészítéséhez. 1903-ban a frissen megválasztott pápa, X. Pius végre teljesen zöld utat adott a ma is népszerű gregoriánnak. A múlt században jöttek létre azok a társaságok, amelyek a mai napig vért izzadnak, hogy összeszedjék a középkori énekeket, úgy, hogy azokat eredeti, szétforgácsolatlan állapotukban tudják közölni.

A Vatikáni Zsinat (1963-66) leszögezte: „az egyház a gregorián korálist tekinti a római liturgia sajátos énekének. Ezért a liturgikus cselekményekben ennek kell elfoglalnia az első helyet." A gregorián népszerűsége a század végére az egekbe szökött, s átruccant a könnyűzene birodalmába is, a Vatikán nem kis megrökönyödésére. Számtalan kórus alakult, a gregorián kezdett önálló műfajjá válni, kis csodája terjedni a világi kultúrában. Ennek a jelenségnek a visszaszorítása nyilván roppant fontos ügye Rómának. Ezért kellett betuszkolni a szkólák előadásait az istentiszteletekre, ahol majd a népség is énekelhet. (Nem bele, utána.) Bár a hit közössége szempontjából ez remek dolog, mégis olyan érzése van az embernek, mintha egy koncerten a „Három Tenor" (R.I.P.) után a Farkócai Kocsmafiúk Dalárdája is feldünnyögné magát a színpadra.

Mindegy, ez az egyház dolga. Pedig a gregorián egy populáris csoda. Nagyon el tudnék képzelni egy ilyen fesztivált templomokon kívül is, nyári meleg estéken, csendes szabadtéren, fáklyafénynél, lehunyt szemmel, hűvös sört kortyolva.

Szerintem az Istenke sem haragudna meg érte.

Kellett nektek gombázni!

Nagy a boldogság régészéknél, megtalálták Montezuma azték főnök „sötétszobáját". Hogy mi volt az? Ott jósolgattak egymásnak és neki a sámánok, közben betéptek, mint az állat.

Építkezni, azt azért piszkosul tudtak. El kell látogatni egyszer Teotihuacánba, az embernek az álla leesik a csodálattól, pedig több, mint 1250 éve lerombolták. Ha most így néz ki, milyen lehetett akkor? A „Holtak útja", amely a Hold-piramisba futott bele, az út mentén helyet kapó hetvenöt templom, vagy a Nap-piramis, amely a világ harmadik legnagyobbja.

A mostani felfedezés színhelye Mexikóváros, amely alatt, mellett ott lapulnak még valahol az azték uralkodói palota finomságai, a régészek álma, a Casas Nuevas (Új Házak), Montezuma uralkodó palotája. A feltárók falmaradványokat és padlótöredékeket találtak bazaltból. Ez utóbbiról gondolják, hogy a Casa Denegrida, a Fekete Ház része volt. Baljós elnevezés, nem is kicsiben nyomták odabent a mókát. A spanyol hódítók leírása alapján képzeljünk el egy ablaktalan termet, amelynek éjfeketére voltak festve a falai és a mennyezete. Ez a sámánok területe volt. Itt nyomták Montezumának a sódert istenekről, lidércekről, árnyakról, de legfőképpen a Halálról. Az uralkodó egyszerűen imádta ezt a dolgot, naná, a Birodalom egész vallása és felépítése a kultusz köré épült.

Néha kicsit eldurvultak a dolgok, a papok ugyanis túllátomásozták magukat, ennek egy rosszfajta mészárlás lett a vége, emberáldozattal Huitzilopochtli isten részére, szívkitépéssel, minden egyéb furcsasággal, ami szükségeltetik az ilyenfajta véres gusztustalankodáshoz. A spanyolok annyira barbárnak találták ezt a dolgot, hogy azonnal kinyírták, aki emberáldozatot mutatott be. Ilyen humánusan, ők is az emberszeretetükről és a toleranciájukról voltak híresek. Mindez Montezuma eltüntetésének idején (1520) történt, az uralkodó halála (megöletése?) után egy évvel meg is szűnt létezni az Azték Birodalom. Az uralkodó palotáját Cortezék jól lerombolták, s ráhúzták a mai napig Mexikóvárosnak nevezett city alapjait.

De most még a boldog, szívkitépkedős békeidőkben járunk, a sámánok és papok idejében. Montezuma szentírásnak (enyhe képzavar) vette papjainak kinyilatkoztatásait. Sok minden bejött, amit hallott tőlük. Leghíresebb talán az, amikor megjósolták Quetzalcoatl, a Fehér Isten eljövetelét. Erre püff neki, mi történik? Megjelenik Cortez a seregével, ráadásul éppen abban az időpontban, amikorra várták. Bár beindult a háborúskodás, többek szerint a hatalmas azték túlerő azért is maradt alul a hozzájuk képest maroknyi spanyol sereggel szemben, mert a papok hülye jóslata ott csengett a fülükben. Kellett nekik annyit gombázni.

Igen, gombázni. Ősidők óta használják a drogokat a vallási szertartásokon és látomásváró ceremóniákon, sztorijuk egyidős az írott történelemmel. A cuccost, amit a szibériai sámánok ugyanúgy használtak, mint az azték kiváltságosok, vagy az észak-amerikai törzsek varázslói, pszilocibingombának hívják. Több fajtája terem, ne gondoljunk egy kőkemény agydurrantóra, de azért löki a fantáziát rendesen. Hollandiában vagy Kanadában a mai napig teljesen törvényes a gomba nyers állapotban való fogyasztása. (Egyesek főzik, párolják, de a zúzós hatás úgy kisebb.) Na, ezt nyomták az azték papok, mint a vadmalacok. Tolták az arcukba, látomásoztak egy nagyot, mentek a „sötétszobába" jelenésezni.

Mielőtt azt gondolnánk, hogy az aztékok egyfolytában betépve mászkáltak volna, ne tegyük. A gombázás szigorúan a papok kiváltsága volt, s ők is munkaeszközként használták. Belépési gyorsítónak szedték a szellemvilágba való átruccanáshoz, afféle spirituális mannaként, tömve hallucinogén cuccal. Szövetségesként funkcionált a jövőbelátáshoz, ráadásul elő sem fordulhatott „bad trip".

Jól elvoltak magukkal. Rágcsikázták a gombát, betéptek, pörögtek vagy 5-6 órát, aztán mentek az uralkodóhoz beszámolni az utazásról. Itt azért felbukkan a kérdés: ha nem gombáznak, mint a birkák, támadt volna-e bármelyiküknek is az az ötlete, hogy a Fehér Isten, Quetzalcoatl el fog jönni, s lesz nagy jajveszékelés? Ha a válasz nem, akkor Cortez csapatát valószínűleg seperc alatt lemészárolják, esetleg fogságba ejtik, majd egyenkénti szívkitépős áldozatként használják őket. És akkor most nem lenne világszenzáció, hogy a régészek megtalálták a „sötétszoba" maradványait, mert az Azték Birodalom a mai napig állna, csak már lenne atombombájuk is.

Na, ezért veszélyes dolog betépve tanácsokat osztogatni. Elég volt egy gombácska az 1500-as években és hopp, máris lehetett spanyol szótárakat magolni.

És most futás az erdőbe, eső után jól nő a gombi!

Csak aztán mindenki tartsa magában.

Sittkult

Koncertek, színházi előadás, gulyásfőzőverseny, képkiállítás, nyári szellő, vidámkodás. Mi kell még egy jó kis fesztiválhoz? Talán az, hogy ha megunja az ember, elmehessen. Börtönben ez bajos dolog.

Hajlamosak vagyunk a sittesekre, mint valami zombikra gondolni. Azok csak úgy vannak. Nincsenek érzéseik, igényeik, bűnhődjenek meg, aztán jöhetnek vissza a társadalomba, amely úgysem várja őket. A rabok külön szociális réteget képviselnek. Így van ez időtlen idők óta, Rómától a Gulagon át napjainkig. Valaki aztán kitalálta anno, hogy visz egy kis színt a sivárságba. A dolog néhány börtönben esetleges, a menőbb helyeken azonban hagyomány lett belőle, s külön szakember foglalkozik a rabok szórakoztatásával.

A szegedi Csillag az egyik legveszettebb hírű börtön (volt) Magyarországon. Nem kis nevek fordultak meg az ottani cellákban, két leghíresebb lakója talán Szálasi Ferenc és Rákosi Mátyás volt. A Mészárost, Magda Marinkot is megemlíthetjük, hasonló kaliberű gazemberként.

De a lényeg nem a múlt, hanem a jelen. Ha ellátogatunk a műintézmény honlapjára és megcsodáljuk a téglás hátteret, beljebb merészkedve egész pofás programajánlatot találhatunk a fogvatartottak részére. Volt és van itt minden, ami kell. Bódi Gusztáv 2004. forró nyarán szórakoztatta az úri közönséget, volt zeneiskolai művésztanárok koncertje, fotókiállítások, rock n roll koncert, karácsonyi hangverseny, találkozó a szegedi (kiváló) kézilabdacsapat tagjaival, sőt, a rabok saját verseiket is szavalták lágy gitármuzsika mellett.

A csúcs minden bizonnyal az évente megrendezésre kerülő Dankó Pista Fesztivál, amely immár ötödik alkalommal teríti be a gyászos helyet. Gitár tanszakos hallgatók koncertelik majd a nagyérdeműt, de Csillagduó néven két börtönlakó is csatlakozik egy kis dzsemmelésre. Tisztára olyan, mint idekint, csak a tetemes sörmennyiség hiányzik.

Ismét lesz rákendroll koncert, s hogy a vizuális kultúrára gerjedő rabok se maradjanak élmény nélkül, „Alkotás a rácsok mögött" címmel a benti lakók festményeiből és grafikáiból nyílik kiállítás.

Humoristák lépnek fel, hogy mindenki jót kacagjon, de akik előtt végképp le a kalappal, azok Anger Zsolt és Pogány Judit. Ők a „Pedig én jó anya voltam" feliratú előadással érkeznek a falak közé, előbbi rendezte, utóbbi előadja. A cím alapján rendesen megríkatja majd a nehézfiúkat, de kell is az érzelem néha egy olyan világban, ahol gyengének látszik, aki kimutatja azokat.

A gulyásfőző verseny sem maradhat ki a fesztiválprogramból, a jó ebédhez a Csillag Band húzza majd a nótát, emésztődjön gyomrukban a gulasch, lelkükben a fájdalom.

Külön kedvencem a Készenléti Rendőrség Zenekarának koncertje, akik talán igazi slágerekkel lepik majd meg a kedves hallgatóságot. (Zsanett-blues, Vipera-tangó, stb.)

Nem vicc ez, tényleg le a kalappal mindenki előtt, aki összehoz ilyesmit. Nem is sejthetjük, mennyire hiányzik a bentieknek, attól függetlenül, hogy kit hány évre és miért varrták be. Megtörnek, megkeserednek, elereszti kezüket a külvilág. Ilyenkor újra megfogja egy kicsit. Szolzsenyicin írta, hogy a munkaszolgálat alatt verseket írtak. Fejben. Hogy ne bolonduljanak meg. A borzasztóan hideg logika ledöbbentő kísérlete ez: a halál szélén táncolva kapaszkodni az élet kultúra által nyújtott kapaszkodóiba, mindezt felfogni, megcsinálni és ezzel túlélni. „Ép" elmével. A szegedi történet persze nem ennyire gyászos, ez nem a Gulag, de a szellemi és lelki épség megőrzése ugyanolyan kötelesség és feladat elé állítja a fogvatartót és a fogvatartottat.

Ámerikában régen rájöttek erre, igaz, arrafelé a rosszfiúkból sztár lesz, akik szerelmes levelek ezreit kapják a sitten, minél nagyobb bűnt követett el valaki, annál többet. Ott volt Charlie Manson, vagy Gary Gilmore, akihez - mint egyes számú rajongójához - a kivégzése előtt maga Johnny Cash is ellátogatott. És ha már Cash, ő volt az, aki 1969-ben a hírhedt San Quentinben adott koncertet, jól is keresett az erről készült koncertfelvétellel. El is jutottunk a Metallica St. Anger zúzdájához, amelyet az elveszett lelkeknek ajánlottak legutóbbi albumukon. A híres börtönklipet ugyanott forgatták, ahol Cash néhány évtizeddel korábban kultolt a vájtfülű műértőknek.

Ha a bentiek csodálatot és sajnálatot nem is, annyit mindenképpen megérdemelnek, hogy időnként nekik is jusson valami a Szolzsenyicin fejében létezett versekből.

Kell a túléléshez.