Felesleges demokrácia

Axl Rose úgy ugrál, mintha máris az évezred legfaszább albumát tolta volna arcunkba, pedig á, dehogy. A kínaiak meg még reklámot is csinálnak neki. - Megjelent a Chinese Democracy. De minek?

Na, ehhez is tizenöt év kellett. Karácsonyi mütyűrnek meg is vásárolható a Guns n Roses új (muhahaha) albuma, a Kínai demokrácia. Talán nem kell különösebben részletezni, miért nem GNR a lemez, s mitől mégis az.

A viselkedni nem tudó fiatalember (immár nem fiatal), aki hangjával a nyolcvanas-kilencvenes években repesztette szét a csajokon a melltartót, másfél évtizedet „melózott" ezen a színtelen-szagtalan izén. Ami pozitív, hogy egyáltalán megjelent. Ezt se gondolta volna senki.

A kínaiak meg nekikezdtek kiabálni, hogy bántja őket a gánzenrózisz, ezért majd jól feketelistára teszik az albumot. "Egy amerikai együttes Kínát dühödten támadó lemezt adott ki." Hülyék ezek. Ahelyett, hogy jót röhögtek volna, és irkálnának olyan cikkeket, hogy: „A hanyatló nyugat gagyi zenével próbálja aláásni népi demokráciánk atombiztos pilléreit! Kacagjunk együtt, pajtikák!"

Na jó, a gagyi talán túlzás, de nem áll oly messze az igazságtól. Nem akarom sorban lefikázni mind a tizennégy számot, egyrészt mert nem lenne igazam (igenis vannak értékelhető részek), másrészt unalmas lenne (annyira domináns az albumon a nem értékelhető). Lényeg: a Guns n Roses - bármennyire is Axl Rose birtokolja a nevet - nagyjából lópikulát sem ér azok nélkül a zenészek nélkül, akik annak idején bestiális rockot varázsoltak a név köré. Slash neve ugyanúgy egybeforrt a zenekaréval, mint a Vörös Csávóé, csak éppen a gitáristen a mai napig ugyanúgy tolja a fílinges csodát, mint annak idején. Axl ezzel szemben...Hm. Mondjuk úgy, hogy ő a „Jó munkához idő kell" - alapelvet követi. Azt már nem teszi hozzá, hogy a rosszhoz is. Egyébként is, bazz, mit lehet nyekeregni 15 évig egy lemezen?

Adva volt egy banda, valamikor régen, megcsinálták a századvég kiemelkedően fasza albumait, aztán vége. Szétszéledtek. Köszönhetően alapvetően Rózsa Axel fantasztikusan megosztó tevékenységének, valamint annak, hogy kezdett mindenkinek a töke tele lenni az emtíví által agyonsztárolt „deszéplassúszámokatírnakafiúk" kategóriával. Úgyhogy a zenészek szépen leléptek, nyomták-nyomják a rockot, a virnyogó énekes pedig ott maradt 15 évnyi idővel, hogy valamit összeröffentsen.

Bevallom nyihaházva, meg nem vettem a lemezt, nem is fogom, de esküszöm, hogy a májszpészről rongyosra hallgattam. Mert nem értettem. Most sem értem. És nem akarom nagyon lefikkantani, de ebben az albumban az eredetiség szikráját sem találom. Nem mondom, hogy hallgathatatlan. Nem lenne igaz. Hallgatható. És ezzel az egy szóval nagyjából ki is veséztem a lényeget. Derék iparosmunka, sok-sok Axl-féle virnyákolással, nélkülözhetetlen mélyballadisztikával, és Slash-t időnként zavaróan utánozni akaró gitárral. Ja, meg nem gyengén bugyuta szövegekkel, de ez nem is kritika, az amcsi albumok 99 százalékát meg se próbáljuk lefordítani, mert sikítozva menekülünk ki a világból.

Kicsit fáradt, kopott, öreges az egész. Miért? Mert GNR név alatt fut. Ennek pedig itt nincsen sok köze ahhoz a zenekarhoz. Talán nem kellett volna a skótszoknyás tinibálványnak (hol vannak már azok a tinik, hol van már a szoknya?) múltidézést csinálnia. Nem sikerült. 2008-ban karácsonyi ajándéknak elmegy. (Én ugyan nem örülnék neki, de hátha visszaveszik a boltban.) Axl-nek kellett volna valami dögös nevet találnia új „zenekara" számára, mittudomén, például „Axl Rose Band", csak hogy szabadjára engedjem vágtázni vágyó fantáziámat. Azon a néven én ezt az albumot elfogadnám. Sőt, még karácsony után sem vinném vissza.

Nem sokáig fognak csámcsogni a nagy visszatérésről. Mert ez nem az. 14 dal szépen elrendezve, eredeti gondolat és tartalom nélkül. Arról nem is beszélve, hogy a lehető legszerencsétlenebb időpontban jött ki. Most jelent meg az új Metallica és az új AC/DC. Na, az Zene.

A Vörös várhatott volna még egy évet.
Nem oszt, nem szoroz.

Tébolymúzeum

Tuti depressziót hoztak létre Rómában. Ha tartalmas vasárnapi kikapcsolódásra vágysz, ott a helyed! Megnyílt a Museo della Mente, magyarítva: Elmekórtani Múzeum. - Észvesztő kiállítás ajánló, plusz pszichotörténelem.

Olaszország legrégebben alapított bolondokházának egyik pavilonjában kapott helyet az a tárlat, amely emlékmentőnek és figyelemfelkeltőnek egyaránt készült. "Ebben a kórházban csupa magára hagyott ember élt, az ő emléküket szeretnénk feleleveníteni" - mondja a múzeum és a tárlat vezetője, Pompeo Martelli. A fő cél, hogy az emberekben megszüntessék az előítéleteket a pszichiátriai betegekkel szemben. Sok sikert hozzá.

A múzeum jelképe Bosch egyik képe, „A balgaság gyógyítása". Ennek kapcsán érdemes egy rövid kitérőt tenni, rápillantva az évezredekre visszanyúló „gyógyításra". A mai napig irtózunk a zavart elméjűektől. Furcsán viselkednek, különös szokásaik vannak, érthetetlen dolgokat művelnek. Riadalmunk legfőbb oka a szembesítés saját tehetetlenségünkkel. Nem tudjuk befolyásolni még saját agyunk tevékenységét sem. Ennyire pitik vagyunk. Bármikor bekövetkezhet nálunk is elménk rohadása, aztán viszlát külvilág!

Az orvostudomány is a homályban botorkál még mindig. (Ami jó hír, hogy legalább beismerik.) Adott korokban éppen ezért inkább a közízlés határozta meg a „bolondokhoz" való viszonyulást, nem pedig a konkrét ismeretek a betegségről.

Az ókorban a nagy civilizációk a szellemi világra eredeztették vissza a pszichés zavart. Azok a szellemi erők, amelyek a világot mozgatják, segíthetik, vagy éppen rombolhatják az elme működését. Na, itt aztán kettéhasították a dolgot. Voltak a Szent Bolondok, akik okésak voltak, meg voltak a Kártékony Bolondok, akik nem voltak okésak. Az okésak nem sok vizet zavartak, elmolyoltak magukban, nem cirkuszoltak, nem őrültködtek. Egyszerűen csak „kattantak" voltak, amolyan falubolondja szinten. Nem is bántották őket, sőt, általánosan elterjedt nézet volt, hogy az ilyeneket jó szellemek szállták meg. Még tisztelték is őket. Nem úgy a Kártékonyakat, akik képtelenek voltak beilleszkedni a Közösségbe. Az ő parádéjuk akkor vált veszélyessé, ha merőben eltért az általánosan elfogadott társadalmi vagy vallási normáktól. Ezeknek a szerencsétleneknek nem volt kegyelem. Olyan „ördögűzéseket" tartottak a népek, hogy csak úgy füstölt. Az éheztetésen, ostorozáson, megverésen kívül időnként koponyafúrást is végeztek, hogy a „rossz szellem" takarodjon ki a testéből.

Hippokratész volt az első, aki felismerte, hogy betegséggel állunk szemben. Egyben arra is rámutatott, hogy az elme központja az agyban van. Ennél többre neki sem futotta, ám az első lépést legalább megtette a hosszú úton.

Totális katasztrófa következett be a gyönyörű középkorban, amikor a keresztény egyház lelke lebegett a vizek fölött. A papok nem sokat szarakodtak a dologgal, aki elmebeteg volt, azt „megszállta az ördög" és kész. Jöttek az elmésebbnél elmésebb kínzások, mivel szentül meg voltak győződve, hogy a szerencsétlenbe költözött ördögöt kínozzák. Hogy időnként a „gazdaszervezet" belehalt a buzgó segíteni akarásba, apró problémának tűnt az Ördöghöz képest. Aztán a XIII. századtól megalakult az Inkvizíció, no, onnantól kezdve volt nemulass! Az elmebetegekre egyházi bíróság, majd legtöbb esetben halál várt. Tulajdonképpen megoldották a dolgot, hogy Isten mennyire értékelte ezt, arról nem maradtak fent hiteles leírások.

Az 1400-as évektől humánreform söpört végig az európai gyógyászati iparban. Megépültek az első pszichiátriai intézetek. Ez szép nagy börtönöket jelentett, ahová a bolondokat megkötözve behajigálták. Volt néhány őr, akik megtápoltatták őket, ezzel kifújt. Szó szerint állatként tartották őket odabent, s ez a varázslatos rendszer annyira elnyerte mindenkinek a tetszését, hogy egészen a XVIII. századig nem is változtattak rajta.

Érdekességképpen maradt ránk a francia „Betlehemi Szent Mária kolostor" története. Feljegyezték, hogy orvos csak tízévente kukkantott be oda. Gyógyhelyként tehát nem nagyon működött a dolog, gazdasági tevékenységként annál inkább! Időről időre ugyanis látogatókat engedtek be, akik megaösszegeket fizettek azért, hogy láthassák az emberi állatokat. Miután jól kiborzongták magukat, hazamentek, s elméláztak azon, milyen okosak is ők.

A XVIII. században végre megmoccan valami. Bár a társadalom ugyanúgy kivetette magából a pszichés betegeket, az „elmegyógyintézeteket" elkezdték átalakítani, s a bentlakóknak némileg emberibb körülményeket biztosítottak. Felbukkant e korban egy bátor ember, bizonyos Philippe Pinel. Az ő munkássága hozott jelentős változást az elmebetegekhez való hozzáállás és a gyógykezelés terén. Igen, a bűvös szó, Pinel ugyanis fanatikusan próbálta elmagyarázni mindenkinek, hogy azok ott betegek, nem pedig állatok. Mivel egy párizsi elmegyógyintézet igazgatójának nevezték ki, élt a lehetőséggel, hogy elméletét a gyakorlatba is átültesse. Kinyittatta a cellákat, megfürdette a betegeket, tiszta ruhát adatott nekik, majd tágas, világos kórtermekben szállásolta el őket. És ami a legfontosabb: emberként tekintett rájuk. Ez volt az úgynevezett „morális gyógymód", amely évek múlva elkezdte éreztetni pozitív hatását. Nem egy esetben hozott gyógyulást már maga a humánus ellátás is. A sors furcsa fintora, hogy Pinelt síkhülyének nézték különc viselkedése miatt, ezért egy idő után őt magát is bolondnak nyilvánították.

Majd jött a XIX. és a XX. század, amelynek végére kezdett kialakulni a pszichiátriai kezeléseknek az a jellege, amelyet ma ismerhetünk. Kifejlődtek a különböző terápiás iskolák, új koncepciók és elméletek hódítottak. Szerencsére immár a gyógyítás jegyében.

Az olasz múzeum ötlete jó. Interaktív képernyők és hanghatások uralják a kiállítást, ezzel nyilván sokkolni szeretnének a szervezők. Ez nem biztos, hogy annyira nagy ötlet. (Az egyik szobában torzak a vizuális érzékelés lehetőségei, egy másikban értelmetlen motyogás és sikolyok.) Az emberek eleve felkészületlenül mennek el egy ilyen kiállításra, ha ennyire töményen zuttyantják az arcukba a borzalmat, inkább még jobban elijednek, mintsem hirtelen toleránssá válnak. Az, hogy a rég- és közelmúlt elmegyógyintézeteinek tárgyait bemutatják, már inkább telitalálatnak tűnik. A lényeg az lenne, hogy bemutassák ugyan az embertelen körülményeket, de ne érezzük közben horrorban magunkat.

Bár a Museo della Mente jó távol fekszik a közkedvelt turisztikai célpontoktól, ha valakinek van erre idegrendszere, látogassa meg a tébolydát. A depresszió itt is garantált.

Magam is elmennék szívesen, de nem tudok. Éjszakára mindig rám zárják az ajtót.

Míveld az anyádat!

Ha már modern és mai és színház, akkor ott repkedjenek ám a bazmegek, különben már nem is modern, nem is mai, nem is színház. - Trágárkodjunk művészien!

Hír:

„Voltak, akik otthagyták, mások utólag kritizáltak obszcenitása miatt egy csütörtöki vendégelőadást a Miskolci Nemzeti Színházban; a csalódott nézőknek ajándékjegyet ajánlott fel a teátrum.

A negatív kritikát a székelyudvarhelyi Nézőpont Színház Love and Money című előadásában elhangzott obszcén kifejezések váltották ki - tájékoztatta a Miskolci Nemzeti Színház kommunikációs és marketingvezetője az MTI-t. Árvai Judit közölte: az első magyar erdélyi magánszínház vezetője, Kroó Ádám elnézést kért a miskolci teátrum vezetőségétől és közönségétől, amiért az előadásról küldött anyagaikban és plakátjukon nem szerepelt korhatárra vonatkozó figyelmeztetés. A Ráadás bérlettel rendelkező nézők között ugyanis több nyugdíjas, valamint iskolás fiatal található. Nekik, illetve az őket kísérő pedagógusoknak feltétlenül tudniuk kellett volna az olykor meglehetősen szókimondó kifejezésmódról - fejtette ki a kommunikációs vezető.
Hozzátette: mivel azonban erre nem készülhettek fel, a Miskolci Nemzeti Színház jogosnak tartja és megérti azon nézőinek felháborodását, akik a trágár szavak miatt nem tudták, nem akarták végignézni az előadást. Az őket ért erkölcsi és anyagi kárért a fentiek miatt a teátrum vállalja a felelősséget, és felajánl egy ingyenes színházjegyet azoknak, akiknek a Love and Money csalódást okozott."

Nekem ugyan erről szagosan bűzlik a reklámpróbálkozás, de ha így, akkor így. Most azonban nem a Miskolci Nemzeti Színházzal és nem is a Nézőpont Színház - szerintem baromi jó - csapatával foglakozunk, hanem konkrétan a bazmeg, a fasz és társaik kapcsolatával, mint művészi kifejezőeszközzel. Egy részlet következik:

ANYA
Mér menjek ki - hova? - és monta a rádió - hogy a - na - tudod -

APA
Mer kimész bazmeg - azér - és majd hazajön bazmeg és akkor is úgy lesz -

ANYA
Hogyhogy hazajön?

APA
Hazajön - és akkor én leszek kijelölve - én leszek a izéje - na - én leszek neki - én leszek a gyámja - ez az - és az legalább havi négyszáz - érted - mer engem jelölnek ki - mert most azt lehet - erős kölök - jó erős kölök - majd elmegy melózni - francnak kell a szakma - ez megkeres rögtön legalább négy rongyot - ötöt - erős kölök bazmeg - érted - mennyit eszik egy ilyen - mondd hogy ezret megeszik maj kap még nem tudom - egy rongyot - marad kettő - marad három - érted - úgyhogy most menjél a kurva anyádat - rakjál rendet -

ANYA
Rendet rakok neked - kihajítom a hülye könyveket -

APA
Na csak azt próbáld meg te szemét - csak azt próbáld meg -

ANYA
Kihajítom - mesék - hetvenhét magyar népmese - egy ilyen vén állat - és meséket olvas -

APA
Mer azok szépek bazmeg - és semmi közöd hozzá - hogy én micsinálok - verd a seggedet a földhöz hogy itt lehetsz - úgyhogy most takarodjá be - és az lesz amit én mondok!
Anya bemegy. Csönd.
Na. - Mer itt az lesz - ahogy én akarom.
Befelé indul a lakásába.
Mi megy abba a kurva tévébe?
Bemegy, bevágja az ajtót.

A duma Spiró György Csirkefej című, azóta klasszikussá vált művének utolsó oldaláról származik. (Megrázó és ledöbbentően gyönyörű egyébként.) A darab a nyolcvanas évek közepén forgatta fel fenekestől a magyar színházi életet, gyűlölték és imádták, azóta már csak imádják. Nem is lehet mást tenni. Spiró trágár nyelvezetében ugyanis hangyafasznyi öncélú kifejezés sem volt. Nem ezzel akarta eladni darabját, bár tudta ő is: be fog jönni. Be is jött, s ez nem csak Gobbi Hilda zsenialitásának köszönhető (hiszen őrá írta az egészet), hanem annak is: valaki először emelte be művészi szinten a bazmegolást a szépirodalomba. Spiró egy adott korszak adott társadalmi rétegének adott stílusát vetette papírra, s bár sokan kiakadtak rajta, igazából belekötni senki sem tudott. Hacsak azzal nem, hogy „fújdeundorító" és „jajdetrágár". Amely bizonyos szempontból igaz is lehet, csak éppen már a kutyát sem érdekli. Spiró- bár voltak előzményei- a Csirkefejjel történelmet írt.

Stílusnál maradva, ezek után vált el a szar a víztől. A dologból divat lett, a divat pedig lökte magát, s a tehetségteleneket is előre. A tehetségekkel együtt. Még szakmai körökben is - ettől a kifejezéstől a frász töri az embert - komoly vitákat generált a trágárkodás, mint színpadi kifejezőeszköz. Pontosabban: mi minősül még művészi értéknek, s honnan egy öncélú marhaság az egész, amely csak arra jó, hogy némi pluszmarketinggel becsábítsa a színházba a gyanútlan félnótásokat. A Drámaíró Kerekasztal például egy esztendőn belül kétszer is fontosnak tartotta megvitatni a problémát, igaz, közelebb nem nagyon jutottak a megoldáshoz. Mivel nincs.

Nem akarnék teljesen elmélyedni a hígjában. Mint említettem, okos emberek foglalkoznak a kérdéssel. A téma szakértője, a zseniális Háy János külön is foglalkozott a dologgal. Neki személyesen is meggyűlt a baja a trágár kifejezések miatt. 2006-ban például Beregszászon a református közösség jelentette fel az elöljáróságon egy előadása miatt, amelyben eléggé hemzsegett a hemzsegnivaló. (Itt jegyezzük meg: Háy sem öncélúan használja a mocskosságokat. Amikor leírja, annak ott helye van.) Előtte pedig több szegedi polgár követelte, hogy a szerző a büdös életben többet ne publikálhasson a Tiszatáj című lapban, ahol a következő „merényletet" követte el: "Nem basznak a csávók, / úgy néznek ki. / A strandon azért / a pinát lesik / emlékezetből / áll a faszuk"

No, az vesse rá az első követ...

A nyers kifejezések mellőzése egészen a Csirkefejig általános volt. Még a bíróságokon is körülírták, finomították a dolgokat. Galgóczi László nyelvész írja, hogy a közösülésre utaló szavak mindig enyhe formában kerültek a jegyzőkönyvekbe, régesrégen például így: „míveld az anyádat!" Ez zavarbaejtően szép kifejezés.

Mikor életszerű a trágárkodás a színpadon? Akkor, ha indulatból fakad, legyen az bármilyen indulat. Ha kötőszóként használja a színész, máris bukta, halott, kényszerű selejt. Nevetséges és zavaró. Főleg hamis. Egressy Zoltán, a Portugál című darab szerzője említi:

„Minthogy a darab egy falusi kocsmában játszódik, és minthogy abszolút mértékben realista alaphelyzetekből indul ki minden jelenet, a természetességhez hozzátartozik egy-egy káromkodás. Akkor lenne a dolog nemigaz, ha nem hangzana el. Tudom persze, hogy a színpad nem utca. Hogy minden másként hat. Már csak ezért is nagyon lényeges, hogy a színészek ne játsszanak rá a durvaságokra, hanem - ahogy az életben - teljesen harmonikusan használják a szalonképes és a szalonképtelen kifejezéseket (már ha a bazmeget szalonképtelennek nyilvánítjuk) Az előadások során ugyanakkor további káromkodások is bekerültek a szövegbe, amit részint sajnálok, részint megértek, hiszen az indulat, a feszültség akár tudatalatti, civil vehemenciákat is ébreszthetnek a színpadon lévőkben, és úgy érzik, a Portugál egyes szituációiban nem kell visszafogni magukat, a darab világába „belefér" némi cifrázás. Bár mondom, ennek nem örülök túlzottan."

A helyzet úgy áll, hogy a nézők egyre kevesebb százaléka kíváncsi a színház „tükörfunkciójára." A panellakó káromkodik otthon eleget. Nem feltétlenül akarja ezt a jó szokását a teátrumokban viszontlátni. A dolog időnként kikerülhetetlen a színpadon, mint Egressy is említi fentebb. A baj az, hogy egyre vékonyabb az indoklási felület. Az őszödi beszéddel a közéletben teljesen elfogadott dologgá vált a trágárkodás. Politikusok, újságírók, közszereplők használják szemrebbenés nélkül a válogatott cifraságokat. A két kereskedelmi főmocsok valóságsóiban már a csiklókra is kamera van aggatva, sőt, az már nem is celeb (ezért a szóért pedig faszkorbácsot annak, aki beépítette a magyar médiacirkuszba), aki nem szopik-nyalik-rejszolik-elélvezik-dugik-baszik-maszturbákolik. Na, ezek után bemegy a jóember a színházba és pontosan ugyanezt kapja az arcába.

Hazánk legnagyobb hírességei jelen pillanatban kivétel nélkül olyan emberek, akiknek vagy láthattuk már a nemi szerveit, vagy hallottuk őket cefetül káromkodni. Minősíti őket, de bennünket ugyanúgy. A színpadi trágárkodás éppen ezért kezdhet el visszaütni. Időnként nem is a „prűd" színházfogyasztók miatt. Inkább azért, mert kezdődik a csömör időszaka. Még a végén trendi lesz az oly sokszor lenézett és megvetett „hagyományos" színházat szeretni.

Legközelebb folytatjuk, a témában bőven van még.

Hogy verje tele vele bele!

Leonardo visszavett az arcából

Minden idők legnagyobb művészgéniusza „hivatalosan" nem készített önarcképet. Vagy mégis? Siegfried Woldhek holland festő logikai parádéval mutatta be, hogyan is nézett ki az igazi Leo. Ne döbbenjünk le túlzottan: nagyjából úgy, ahogyan várható volt.

Hosszú évtizedek óta megy a vita, milyen volt valójában Leonardo külleme? Vadabbnál vadabb elképzelések, merész ötletek láttak napvilágot. A mai napig küzdenek például azon, hogy a Mona Lisa vonásait nem magától kölcsönözte-é a Mester. Debrecenben urban legend lett egy időben, miszerint Gulyás Gábor, a Modem igazgatója kiköpött da Vinci. Vagy fordítva. Da Vinci köpött ki. Ez már megint politika, ne is szaladjunk bele.

Siegfried Woldhek rommá haknizza magát felfedezésének zanzásított verziójával. Állítja, pusztán logikai úton meg lehet találni azt a három művet, amely Leonardo igazi arcát ábrázolja. Bár a levezetés elegáns, a humor jó, s a végére csattanót is illesztett a hollandus, érvelésébe több helyen bele lehetne kötni. Nem tesszük, mivel a dolog tökéletesen belesimul da Vinci kódfejtőinek regényes mesevilágába. Álljanak itt a számok, képekkel és egy bónuszvideóval, amelyen néhány percbe sűrítve láthatjuk a világrengető felfedezést.

Woldhek a kizárásos módszert választotta. Végigmustrált több mint hétszáz festményt és rajzot, majd kihajította a nőket ábrázoló műveket. (Ennyit Mona Lisáról.) A maradék 120 kép némelyikén kell rejtőznie a szakinak. Továbblépő érvelés:

„Az igazi portré mindig szemből vagy félprofilból ábrázolja a modellt. A százhúsz férfiképmásból 55 ilyen akadt."

Itt már közbeszólna az, hogy más festményeken is látható lehet a face, de figyelem, portrékról van szó! A következtetés logikus és megnyerő: hátulról tényleg nem szokás portrét festeni.

Kövi:

„Az önarckép egyénített, tehát egyedi vonásokat örökít meg. Az ötvenöt képmásból tizenöt felel meg ennek a kritériumnak."

Egyszerűen megy ez, hétszázból máris tizenötnél járunk. Most jött a leggördülékenyebb rész. Siegfried kizárta a tizenötből a ronda és visszataszító pofákat (Leonardo imádta ezeket, mi pedig őt), maradt összesen 3 kép, mint önportré. Az eredményt a bulvársajtó a „megdöbbentő" jelzővel cicomázta fel, pedig nem estünk hasra tőle. Művészettörténészek régóta károgják, hogy valószínűleg ezeket magáról mintázta a reneszánsz szentje, igaz, ennyire logikusan, ilyen rövid idő alatt senki nem vezette le.

A három kép: a Vitruvius-tanulmány, a Zenész, illetve a Szakállas férfi, amelyet mindig is Leonardo önarcképének tartottak. Siegfried szépen egymás mellé tette a képeket, „öregedési" sorrendben. Első a zenész, második a Vitruvius, harmadik a szakis. A zenész 1485-ös kép (az évszámokhoz mindig tegyük hozzá, hogy feltehetően akkor készült), a Vitruvius-tanulmány 1490-es, a szakállas bácsi 1513-as. Leonardo életkorát tekintve a képek alkotásának idején 33, 38, illetve 61 esztendős volt.

Meggyőző logika, tekintve, hogy az arcok vonásai valóban feltűnően hasonlítanak egymásra. A kortársak leírása is valami ilyesmit feltételez, elhisszük, legyen Siegfriednek igaza. Legalább majdnem biztosan tudjuk, hogyan nézhetett ki a polihisztor 33 évesen.

Woldhek azonban nem állt meg itt, ő azt is bemutatta, milyen bájos külsővel rendelkezett a Vinciből való, amikor kamasz volt. Szintén egy olyan alkotást rántott elő, amely a művészettörténészek egész serege szerint Leonardot ábrázolja, bár nem ő készítette. Ez nem más, mint Verocchio Dávid szobra. A szobor 1467-es dátumozású (pluszminuszsatöbbi), a serdülő Leo ekkor a tizenöt évesek pubertásproblémáival nézett éppen farkasszemet.

Szintén kortársak véleménye, hogy a kölyök da Vinci jó pasi volt, már akkor is. Mivel Verocchio is firenzei volt, teljesen hihető az a feltételezés, amely szerint a kis Leo állt modellt az egyik leghíresebb Dávid szoborhoz.

Jó, ez így sántít egy kicsit, ám ha a szobor arcáról készített képet odalökjük a másik három mellé, a hasonlóság tényleg vadító. (Engem ugyan Verocchio műve kicsit egy bepipázott, fiatal Richard Gere-re emlékeztet, de ettől csodás a művészet...)

Siegfried Woldhek végül nem tett mást, mint a meglévő képek alapján rekonstruálta Leonardo „igazi" orcáját. Engem lenyűgözött, még akkor is, ha - mint említettem - sok ponton lehet belekötni a logikai levezetésbe.

És hogy hogyan nézhetett ki Leo valójában? Pontosan úgy, ahogyan elképzeltük.

Mint egy reneszánsz rocker. Ha napjainkban élne, egyfolytában vedelné a keményet, a maris ki sem bukna a szájából és Metallicát hallgatna.

Erre kizárásos alapon jöttem rá.

I Have a Dream

Egy feleség, aki soha nem házasodott, egy úszó, aki retteg a víztől, a balettművész, aki életében nem lépett színpadra, a síléces, aki csak szánkózni tud, a lány, aki lovat akar a Belvárosban. - Erdős Gábor fényképet készít az álmokról, amelyek soha nem váltak valóra.

A „Befejezett múlt" című sorozaton olyan embereket láthatunk, akiknek volt egy álmuk. Gyerekkorukban, fiatalon. Az álmok aztán halványodni kezdtek, s csak legbelül, néhanapján akartak kitörni az elzárt raktárakból. Egészen addig, amíg Erdős Gábor fel nem kereste őket. Ő kinyitotta az ajtókat, igaz, csak néhány fotó erejéig, ám az álmok szabadon tombolhattak erre a rövid időre. Aztán vissza is bújtak, csak a fotók maradnak meghökkentő mementónak.

A képek első blikkre talán viccesnek tűnhetnek. Szokatlan a téma és a környezet párosítása, ismét teljesen össze nem illő dolgokat láthatunk. Ez mosolyt fakaszthat. Vagy könnyet. Második pillantásra ugyanis már nem olyan humoros.

Egyfelől azért, mert a művész és szereplői egyaránt vérkomolyan veszik a dolgot. Nincs itt mosoly, kikacsintás a külvilágra, nincs bohóckodás. Az álmok nem viccelnek. Másfelől az, amit a fotókon látunk, bennünk is ugyanúgy ott kopogtat az ajtón. Ki szeretne jönni, de nem engedjük. Minek fájdítsuk a szívünket?

Anna, akit a cigánytelep közepén talpig hófehérbe öltöztettek, hogy egyszer életében megismerje az érzést, amelyre mindig is vágyott. Élettársa van, gyereke van, esküvője nem volt. Néhány órára igazi menyasszony lett. A „virágos rét" helyett a zöld borzalom közepén üldögél, tipikusan menyasszonyi sablonpózban, oldalra néz, szemével a „boldog jövőt" fürkészve. A háttérben pedig villanypózna, romos ház, teregetni kiakasztott, rongyos ruhák. Téboly? Egy cseppet sem.

Gábor, aki gyerekkorában, „amikor délutánonként egyedül volt otthon, gyakran feltett egy komolyzenei lemezt és táncolt rá. Nem gondolta, hogy belőle lehetne balett-táncos is." Most lett, egy fotózás erejéig. Villamos és vonat előtt, a város közepén. A lényeg, hogy nem színpadon, s nem egy próbateremben. A kosz közepén gyakorolja álmai művészetét, halálos nyugalommal és komolysággal. Ha végez, visszaöltözik a civil ruhájába, majd elballag folytatni napi tevékenységét. Mindegy hogy mit, a lényeg az, hogy mit nem.

A György nevű fiatalember. Ő „a barátaival próbált megtanulni úszni a strandon, de egy rosszul elsült tréfa miatt azóta is fél a mélyvíztől." Most a pályaudvar előtti betonplaccon gyakorol, a füvön úszik, műanyag kukák előtt állva méricskéli a vizet. Ami nincs ott, mondhatnánk, pedig de, igenis ott van. Csak nem látjuk. Ő igen. Ennél nem kell több.

Ildi, aki vidéken nőtt fel, lovagolt és „úgy képzelte, hogy felnőttként majd lesz egy lova. Most Budapesten, a VII. kerületben él..." Ahol ideig-óráig lett egy lova. Bizarr látvány, ahogy Ildi egy presszó teraszán kortyolgatja az üdítőjét, mellette pedig türelmesen várakozik egy paci. Bizarr annak, aki álmok nélkül savanyítja magát.

És itt van János. Ő az, aki egész életében dülledt szemmel, irigykedve bámulta a sílécen suhanókat. „Ő mindig csak szánkózott, nem tanult meg síelni." Most mégis megtette. Igaz, nyáron és mezei virágok között, de kinek fontos ez? Neki a rét hófödte sípálya. És mi hiszünk neki.

A képek olyan vágyakról szólnak, „amik már nem teljesülnek. Amikről gyerekkorunkban álmodoztunk, de már soha sem valósulhatnak meg". Egy darabkája mégis.

Ahogyan a Búsképű Lovag gyönyörűen megfogalmazta a választ az emberiség egyik legnagyobb kérdésére (miért szar az élet?):

„Az életet nem olyannak kell elfogadni amilyen, hanem amilyen lehetne."

Azt hiszem, sürgősen beszélnem kell Erdős Gáborral.