Az ördög hegeTűse

Paul Booth a kemény tetkók atyaúristene. Nem egyszerűen legenda, hanem A Legenda. A szalonja úgy néz ki, mint a Pokol, ő maga pedig pompásan beleillik környezetébe. Fekete marketing. - BeinArt. A hatodik csapás.

Paul Booth-hoz nem lehet csak úgy bejutni. Nem ritka a több éves várólista sem nála. Na, persze ha a Slayer vagy az Anthrax jelentkezik be némi bőrbeszurkáért, az más, ők a lista elejére ugranak. Közönséges halandónak azonban szépen ki kell várnia az idejét. Ha sorra kerülnek és kicsengetik a nem csekély tintapénzt, szó szerint életre szóló élménnyel távoznak. Booth-tetkót viselni megtiszteltetés és rang. A szalonjában járni pedig olyan, mintha kínzókamrába lépne az ember. És még tűket is döfködnek belé. Tiszta élvezet.

Hősünk első tetoválása a lánya neve volt. Azonnal megvilágosodása támadt, ettől a sötétség felé vette az irányt. Elképesztő tehetsége remek marketingérzékkel párosult. Átlátta a brutalitásban rejlő üzleti lehetőséget, ezért az underground közönségét célozta meg. Kialakította a szalont, amelyben természetes fény garantáltan nincs. Azt a néhány ablakot, ami volt, gondosan lefóliáztatta, a pokolban nincs helye a napocskának. Feketére festett, esetleg sötétszürke falak, gyertyák, mécsesek mindenhol, a dekoráció pedig több mint bizarr. A félberohadt, láncon függő hullák láttán bizonyára minden vadalapi miriggyel rendelkező metal arc megnyalja a szája szélét. Görkoris kislányok, akik píszendláv feliratot szeretnének seggük bal partjára, nem járnak errefelé.

Ha már a dekorációnál tartunk, annak a zöme Booth keze munkáját dicséri. A varrás mellett a festészet áll legközelebb a művészhez, amit pedig csinál, az alapján egyáltalán nem meglepő, hogy a BeinArt illusztris csapatában találta magát. Elborult képei teljesen beteg személyiséget feltételeznek, pedig dehogy. Booth nyilván örömmel festi azt, amit fest, ám agya nemcsak tűből és festékekből áll. Egy jókora pénztárgép is befért még oda, amivel nincs is semmi gond. Ha valaki betegre tudja keresni magát a művészetével, miért ne tegye? A sátáni arc nem véletlenül nevezi maga is „tetováló színháznak" szalonját. Mielőtt valaki teljesen meghülyülne, tudatosítsa magában: ez csak játék. Igaz, annak véresen komoly, a szó szoros értelmében.

Booth számítása bejött. Az underground színe-java tartozik páciensei közé. Ő varrja többek között a Slayer, a Slipknot, a Pantera és a Mudvayne tagjait. Bandák hosszú sora reméli, hogy egyszer az ő lemezborítójukat is el fogja készíteni. Képeiért csillagászati összegeket ígérnek. Ha akarja, adja, ha nem akarja, nem adja. Pénze van dögivel, immáron egész kis ördöghorda dolgozik a kezei alatt, szigorúan az ő stílusában, ám az egyéniség megmaradásával. Booth a legrangosabb díjakat söpörte be, amelyeket tetováló megkaphat. Annak az embernek mondják, aki áthidalta a szakadékot az underground és a mainstream között. Nagyon sokan „csupán" egy rendkívül tehetséges festőnek tartják, aki elsősorban üzletember. Gyűlölői elmebeteg ősgonosznak nevezik, bigott vallásosok pedig még cifrább címeket aggatnak rá.

Az igazság teljesen mellékes. Főleg azért, mert Booth vastagon tojik rá, mit mondanak róla. Az üzlet ennél jobban nem is mehetne, évekre előre el van látva munkával. Személyét kultikus tisztelet övezi, ha valaki ebben a közegben a karjára mutat, és azt mondja: „ez egy Booth", arra máris más szemmel néznek. Közben a Mester szorgalmasan festegeti a téboly képeit, söpri be a díjakat és a dicséreteket, és minden hónapban gondosan ellenőrzi a kiadási és bevételi oldalt. Utóbbihoz sokkal több időre van szüksége.

Mert bőrben az igazság, alatta a pénz.

Terrorcsirke

Bár még nagyon az elején járunk, máris rábukkantunk szürrealista sorozatunk egyik legbetegebb sztárjára. Karl Persson az oralitás misztérimában hisz, mi pedig benne. - BeinArt. Az ötödik csapás.

Persson az ösztönösség híve. Nem konstruál, nem tervez előre. Hát, hát, farhát. Azért arra a guszta csirkére csak odakerült az a száj, s ez feltételez némi prekoncepciót. Persze, ha valaki egy fej nélküli bontott csirkét akar pingálni, annak elég a kiindulópont, mármint a csirke, minden egyéb nyalánkság menet közben is kiszaladhat a kezéből. Van ebben a képben valami lélek- és gyomoremelő, sokat ugyan nem kell agyalni rajta, de hogy pofán csapja az embert, az biztos. Esetleg visszavicsoroghatnánk, de mit érünk el vele? Persson győz, mert övé a száj, mi viszont megszeppenve kussolunk, mert nekünk muszáj. Terrorcsirkékkel egyébként se vitatkozzon az ember, mert a végén még ő lesz a második fogas fogás, köretként egy szemkrumplival.

Ha már kaja, s mi szem-szájnak ingere, itt van ez az izé, amely leginkább egy alien és egy pénisz összeborulására emlékeztet. Hogy a köldökéből mi bukkan elő, azon már egy pillanatig se gondolkodjunk. Kés és villa a kézben, a fejen csak egy ordas nagy száj, a jobb hátsónál láthatóan gondok vannak. Kaja persze sehol, ne is legyenek illúzióink, mi vagyunk terítéken. A szakács pedig - enyhén szólva - agyonfűszerez bennünket a rémalmaival, de ez neki csak jó, a horrorpáctól sokkal szélesebb vigyorral tudunk üvölteni.

Persson egyébként - hasonlóan a leghíresebb sorozatgyilkosokhoz - egy tündéri pofa a magánéletben. (Stephen King is az. Mélységes mély a tudatalatti kútja.) Nincs vele semmi probléma, sőt, a mosolya is teljesen rendben van, mondhatnánk emberi, túlontúl emberi. Csak amikor magára zárja az álomszoba ajtaját, jobb összekészíteni egy túlélőcsomagot. Igazán megkapó, hogy egy meztelen női testről mi jut eszébe. Jó, melyik hetero férfiembernek nem működik a fantáziája egy női szájjal kapcsolatban, ha az a nő meztelen, de amit Persson művel, annak láttán minden szexuálpszichológusnak összefutna a nyál. Igen, a szájában. Női testeknél egyébként is teljesen elveszíti az önuralmát.

Itt van a „Fürdő" című kép, amely alaptémáját tekintve ismét kellemes asszociációkra adhat alkalmat. De nem Perssonnál. Nála a kádban fekvő test egészen mást jelent. Hogy egészen pontosan mi lehet a későbbi sorsa a görcsben fekvő alaknak, azon el lehet tűnődni, tuti depresszió. A húsnyelvű csaj pedig egyenesen az álmok netovábbja, azokkal a szép halott szemeivel, és a félméteres valamivel, ami kilóg a szájából. Némi kontraszként a hölgy két ujjával elegánsan megcsippenti a véres húscafat végét, a fején pedig diszkréten egy diadém foglal helyet. Csak hogy annak is kívánatosnak tűnjön, akinek eddig nem volt. A majmos képen egy totálkárra benarkózott főemlős bámul ránk bambán, akit egy összevarrt fejű cicis néni ölel. Utóbbi szintén nem teljesen tiszta, nekünk pedig már végképp nem, hogy most egészen pontosan a neccharisnyás testen, a majmon, a bizarr maszkon, vagy a kábszeren van-e a nagyobb hangsúly? Ennél a képnél bukkant fel bennem az első halvány gyanú, hogy a Mester totál betépve szokott műterembe vonulni.

Végére hagytam a csemegét, ha valakinek bírja a fantáziája. A kép címét finoman „Pénisz mellbimbók" néven lehetne lefordítani, ám a huncut alkotó csak kis részletet enged sejtetni a műről. Mert ez itt bizony egy hatalmas, pöcsfejű nő, plusz a mellbimbók. Arra a megboldogult, idióta kérdésre, hogy „na, gyerekek, mire gondolhatott a művész, miközben ezt a képet festette?", igen szélsőséges válaszok születhetnek. Mi meg sem próbálkozunk vele, ez itt csak bemutatás, ha már az obszcenitás is az étlapra került.

Azt talán említeni sem kell, hogy Persson képei igen kelendőek. Otthondíszítésre nem javasolnám, az étkezőbe vagy a hálószobába fel lehet éppen lógatni egyet, csak aztán nem meglepődni, ha az ebéd visszarohan, vagy éjjel sikítozásra ébredünk. A nappaliba talán, szigorúan alkoholizálós estéken. Nyolc-tíz sör után lehet beszélgetni a csirkével.

Gázmaszkban. Perssonálisan.

Becsontozva

Ha valaki látta már az új Sepultura album borítóját, elég meghökkentő kis retyetyét szemrevételezhet rajta. A zenét most hanyagoljuk, inkább az alkotó bütykére taposunk. Nem mintha nem lenne pazar, amit csinál. Kris Kuksi: csak a neve vicces, a művészete halálos. - BeinArt. A negyedik csapás.

Halálról szólni csak óvatosan, szépen. A Kuksi nevű fiatalember - 73-as születésű, nagy öregnek igazán nem mondható - nem igazán tud mit kezdeni az ilyen jellegű ostobaságokkal. Számára az öröklét egyáltalán nem egyenlő a végtelen nyugalommal és álommal. Vagyis az álom rendben van, de igencsak mozgalmas. Kuksi bősz merészséggel nyúlt ahhoz, amely az emberi testből a legtovább megmarad: a csontokhoz.

Művészéknél szinte követelmény a gyerekkori traumaözön beszuszakolása az alkotásokba. Ha nincs trauma, keresünk, esetleg kitalálunk hozzá. Kuksi esetében ilyesmiről nagyon durván nincs ugyan szó, de tény, hogy környezete készítette el a belépőkártyát a későbbi évek fantáziabirodalmába. Vidéki parasztgyerek, aki a végtelen termőföldeken nőtt fel. Apja lelépett, mostohaapja többet vedelt, mint amennyit beszélt, kukorica- és vetőmagszagú vasárnap délutánok. Sehol egy domb, egy hegy, egy folyó, még fa is elvétve. Inspiráló környezet. És tényleg az. Egy érzékeny gyerek számára egyetlen lehetőség van, hogy idejekorán ne kattanjon be: magának talál ki egy Álomországot, ahol kedvére kóborolhat a Sárga Úton, üdvözlet, Dorothy, hódolat, Kansas!

Az unalom kikényszeríti az emberből a szokatlan iránti rajongást. Kuksi frappáns példája ennek, amióta csak belecsapott az alkotásba, valósággal orgiákat ül a nem mindennapival. Számára a groteszk maga a tökély, a bizarr a megtestesült szépség. Rajzokkal és festményekkel kezdte, sőt, műveli a mai napig, de hamar szembesült a 2D korlátaival. Fantáziája sem tudott úgy repkedni, keze sem engedelmeskedett annyira agyának, mint ahogyan szerette volna. Törvényszerű volt új kifejezési formát találni, jöhetett a szobrászat. Jött is, brutálisan.

Ilyet azért nem gyakran látni. Kuksi alapból hányingeres undort kap mindentől, amely a közhelyes „amerikai életformával" és a szó „amerikás" értelmében vett popkultúrával kapcsolatos. Heves okádhatnékját szépen bele is dolgozta a bizarr művekbe. Az innen-onnan összeszedett cuccok, játékkatonák, mini bizbaszok, babák kavalkádja új világot teremtett. Itt öltött testet az a fantázia, amely gyerekkorában még csak a fejében létezett. Új ország, új rend. Rendezetlenül. És mindenhol felbukkannak a csontok, a koponyák, komplett csontvázak. A halál pálcikái uralják a terepet.

Mégsem az undoré vagy a megbotránkozásé a főszerep. Kuksi nem halottakat ábrázol, hanem a Halált. Nem az egyén halálát, hanem a Halál egyéniségét. Az „Eredendő bűn" dagadt, horrorszerű kisgyereke éppen felzabál mindent, ami a keze ügyébe kerül, márpedig kaja bőven akad körülötte. Viking harcostól kezdve dinoszauruszon át egészen Jézusig elképesztő mennyiségű figura van betuszkolva a bájos monstrum mellé. Legalul pedig ott vigyorog egy állkapocs nélküli koponya, díszített szemeivel meredten bámul, a gondolat időtlenségét szépen belesimítva az óriás pocakos hájredői közé.

Kuksi tudatosan tudatot és időt nyújt, apró, semmitmondó részleteket emel nélkülözhetetlen résszé. Csontvázai nem támadnak, de figyelmeztetnek. A jelentéktelennek tűnő dolgok jelentőségére, a száguldani vágyó akarat kötőfékkel rángatására, a múlt csontos, tanító ujjára, amint a jövőbe bökdös, és a hiábavalóság elfogadható átértelmezésére. Nem gúnyolnak, nem önkényeskednek. Borzalmuk inkább segít, mint ijeszt.

És baromi jól néznek ki, tegyük hozzá, mielőtt elsüllyednénk a nem kívánt magyarázatok megmagyarázásába. Kuksi a modern szürrealizmus egyik legünnepeltebb alakja. Több mint száz kiállítással és tengernyi díjjal a háta mögött csontvázai bőven tejelnek is. Neves magángyűjtők és a művészvilág krémje vásárolják cuccait, csengetve a csontkasszába.

Ő pedig vidáman zörög vele, ugrálva egyik koponyáról a másikra, amíg világ a világ, és enyészet az enyészet. Virrasztva Halált álmodik.

Mi pedig csak bámuljuk lassan bomló emlékeink jövőjét.

Udvarias sikoly

Deviáns viselkedés-e deviánsok között nem deviánsként viselkedni? Sarah Petruziello megoldja. Egy csendes szürrealista. - BeinArt. A harmadik csapás.

A csaj annyira visszafogottan dolgozik, hogy erősen kiüt a BeinArt csapatának hangoskodó, üvöltő színekkel, formákkal és alakokkal dolgozó festőinek imádnivaló táborából. Ez nem baj, sőt. Olyan, mintha négyórányi zúzdakoncert után beesne az ember egy Pink Floyd kávézóba. Lehiggadni. Petruziello higgaszt, de csak ha a BeinArt őrületében nézzük. Ha önmagában, mindentől elvonatkoztatva, akkor elég felkavaró tud lenni. Udvariasan, persze.

Szimbolizmus és szürrealizmus gyakran bújnak együtt ágyba. Bár a hölgy inkább az előbbi skatulyába gyömöszölhető be, rajzainak összhatását tekintve az utóbbi segítségével harcol a begyömöszölés ellen. Udvariasan. Olyannyira, hogy színeket is a legritkább esetben használ, ha használ, akkor már nagyon mutatni akar valamit. Nem is hiányoljuk. Jól megy a szeme színéhez a grafit, csendes molyolása pedig zabálnivalóan simul az ábrándos tekintethez.

Petruziellonál a kiinduló- és az érkezési pont is saját maga. Saját élmények, saját álmok, saját emlékek, saját vágyak. Nem szól bele a külvilág dolgaiba, s nem szívesen veszi azt sem, ha a külvilág próbál meg átmászni fekete-fehér falain. Bűn és bezárkózás. Ha üvölteni akar, bevarrja a száját. Ha az érzelmek kavarnak be, kitépi agyonragasztott szívét, s komoly arccal megmutatja. Persze arra nagyon figyel, hogy a művelet után ne maradjon tátongó lyuk, azt inkább csinosan összevarrja.

A Monológ című képen egyszerre négyben látjuk. Középen lehunyt szemmel, türelmesen. Jobb és bal oldalon saját maga nyomja a dumát magának. A jobb oldali Sarah elrejti kezével a száját, ne is halljuk, mit mond. Csak a szeme árulkodik, hogy ez már nem udvarias gesztus, inkább félelem. A bal oldali Sarah riadtan néz körül, veszélyt szimatol. Mindeközben a középső Sarah a Bölcsek Nyugalmával hallgatja a gondolattengert, mintha minden leperegne róla. Csak az a felső Sarah csúfít el mindent. Kezeit a Higgadtság homlokára helyezve próbálja értelmezni és feldolgozni a belső vihart, de nem tudja. Szemei tágra nyíltak az iszonyattól, szája örök üvöltésbe merevedve.

Petruziello saját magát használja trambulinként. Ugrál magán, magában, magáért, minél magasabbra jut, annál többet lát és láttat magából. De csak villanásokat. Aztán már vissza is zuhan a kiindulóponthoz, s ha nem rugaszkodik újra és újra, akkor a magasság és a kilátás esélye egyre csökken. Időnként csak ücsörög az asztalon, néha pedig a felhők közé repül. Mikor milyenje van. Mi pedig éppen csak annyit látunk belőle, amekkorát ugrik.

A BeinArt kollekció kis gyöngyszeme ez a csaj. Nem harsánykodik, nem provokál, nem szemtelenkedik. Inkább olyan elbújós, „én itt sem vagyok" típus. Pedig ott van, bevarrt szájjal, összetákolt szívvel, csontvázakat nézegetve, folyamatosan üvöltve.

Némán és udvariasan.