Szemben a démonok

Ez az a festő, akiért megőrül Hollywood. Michael Hussar a tudatalatti ocsmányságok hű krónikása. Időnként már annyira taszító, hogy gyönyörű. - BeinArt. A nyolcadik csapás.

Nem szeretünk mi őszintén beszélni. Pokol, mennyország, halál, gyűlölet, megváltás, hazugság. Mind olyan téma, amelyről csak bizonyos - illő - kereteken belül tudunk kommunikálni, nem azért, mert tabu, hanem mert konzervagyúak vagyunk, s berendezkedtünk a kényelmes doboz-létre. Teljesen be tudunk gerjedni a Bodies kiállítástól, tódul a nép, hogy nyúzott, preparált hullákat lásson, amint éppen kosárlabdáznak, vagy sakkoznak. Ha megkérdezzük, mi a fantasztikus ebben, általában azt a szemérmes kis választ kapjuk: „Mert végre látható, milyenek vagyunk belül." Ez frappáns és lenyűgöző, a probléma csak az, hogy ha valaki azt a mérhetetlen sok perverziót és lelki deformáltságot mutatja be, ami az emberek tudatalattijában tombol, akkor rögtön jön a balhé: „ez nem művészet, ez nem festészet, ez egy beteg ember, fúj". Pedig igazából ilyenek vagyunk belül. A hús rothadását meg lehet állítani, a lélekét nem.

Hussar sem tesz mást, mint a többi szürrealista. Elénk borítja a mocskot, amely belőlünk jön. Csak éppen nem beszélünk róla. Hogy szép-e? Időnként gyönyörű, azért is tartjuk magunkban. Mert élvezzük. Csak azt nem, amikor lebukunk, amikor valaki röhög egyet rajtunk: „Tudom, hogy mi jár a fejedben!" Na, azt nagyon nem szeretjük, akkor inkább leperverzezzük az illetőt. Pedig mindannyian azok vagyunk. Ez különböztet meg bennünket az állattól: a tudatos perverzió. (Nem feltétlenül a szexuális oldalágra kell egyből asszociálni) Lehet gondolatban, lehet tettekben csinálni, de mindannyiunkban ott van. Igen, még Krisztusban is ott volt, ha nem hiszed, bizonyítsd be az ellenkezőjét.

Provokációnak semmiképpen nem nevezném. Azon már régen túlléptünk. Konfrontációnak inkább. Tudatos, felvállalt összeütköztetés a letagadott, elrejtett, ki nem mondott mocsok és a nyílt megmutatás között. Röhögni csak azon tudunk, amit ismerünk, ha csak sejtjük, azon szánakozunk, vagy ideológiát gyártunk hozzá. A hátborzongatónak látszó festmények témái a világ leghétköznapibb dolgai. Ezt rejtegetjük, ezt öklendezzük fel és nyomjuk vissza magunkba nap mint nap, erről nem beszélünk, ez az, amiről magunkban is csak suttogunk. Ahelyett, hogy egyszer szembenevetnénk a dolgot, és szépen megtanulnánk elfogadni: sokszínű lelkünk csak a koromfekete függvényében lehet színes. Egyébként dögunalom lenne az egész.

Maga Hussar is valami ilyesmivel érvel, amikor művészetét akarja bemutatni: a hazugság és az igazság közötti homályzónát próbálja bevilágítani az ecsettel. Közhely vagy sem, a „nézz szembe démonaiddal" mondatra épül minden, ami a lélektannal kapcsolatos, legyen az pszichológia vagy szürrealizmus. (A kettő közelebb már nem is állhatna egymáshoz.) A büdös nagy igazság az, hogy tudatunk zsírban úszik, percenként pakoljuk rá az újabb hájréteget, de lefogyasztani nem akarjuk. Nem azért, mert más meglátná, valójában mekkora mocsok van belül, hanem azért, mert rettegünk attól, hogy mi mit látnánk. Inkább leborítjuk a tükröt egy kendővel, az sokkal kényelmesebb.

Jól elvagyunk a saját, külön bejáratú lidérceinkkel. A rejtett szépség az, hogy valójában imádjuk, dédelgetjük, szeretgetjük, legfőképpen hizlaljuk őket. Nincs velük semmi bajunk, sőt. Csak más meg ne lássa. Ennyi. Mert akkor kezdhetünk nyíltan hazudozni, nekirontani annak, aki véletlenül - vagy szándékosan - bekukkantott a piszkunkba. Abba, amelyet csak mi általánosítunk piszokként, valami elmebeteg, néma társadalmi megállapodás eredményeként. Ám amikor nem „viselkedni akarunk", amikor azt hisszük, hogy nem látnak, akkor felhúzódik a zsilip, ha akarjuk, ha nem. Jönnek a démonok, a lidércek, jön a trutymó, mindegy, hogy minek nevezzük, mi pedig azt gondoljuk, hogy ez beteges. Mi nem az?

Az a helyzet, hogy ettől teljes az életünk. Így tudjuk kiegészíteni a nagyon is gyűlölt, de mindenki által elfogadott unalmat, a mindennapi posványt, amelyet szeretni kell, különben hülyének nézik az embert. Nincs különválasztható jó és rossz, nincs beteg vagy egészséges. Az ellentétes fogalmak csak akkor nyernek értelmet, ha egybeforrtak, ha a „vagy" szót elfelejtjük, s csak az „és"-t fogadjuk el. Nem nehéz ez, mégis menekülünk előle. Meg ne lássa valaki azt a mérhetetlenül puffadt fejet, ami a szép arcunk mögött csócsálja a borzalmas nyalókát.

Warren Beatty, Leonardo DiCaprio vagy Francis Ford Coppola megőrülnek Hussar cuccaiért. Számtalan festményt vásároltak tőle az évek folyamán, igaz, rokonszakma az övék. Ők éppúgy a sötétséget ábrázolják időnként. Hogy az Amerikai Kongresszusi Könyvtárban például mit keresnek Hussar-művek, azt senki nem kérdezi meg, mert senki nem lát benne kivetnivalót. Beteg népek azok. Csak mifelénk „egészséges" mindenki, a konzervdobozok tetejét legszívesebben magunkra forrasztanánk. Szeretünk a dobozban lakni. Jól megférünk a lidércekkel, s csak azon izgulunk, nehogy a szomszéd dobozban lakók meglássák azt, amit olyan gondosan rejtegetünk. Ráadásul odabent jó sötét van.

Még magunkat sem kell észrevennünk.

Tomporművek

André Martins de Barros. Van, aki szerint vibrálást okozó mesterműveket, mások szerint egyszerűen csak seggfejeket fest. Én az első véleménnyel azonosulnék, vibráció nélkül. - BeinArt. A hetedik csapás.

Barros ötletében az égvilágon semmi eredeti nincs. Az ötletben. A kivitelezés más tészta. Maga a furcsaság a XVI. században pattant ki Giuseppe Arcimboldo agyából, aki így lazán rávert néhány évet a szürrealistákra, mert hát mi ez, ha nem szürrealizmus, csak középkori kivitelben? A technikai elgondolás egyszerűnek tűnik, de veszettül nehéz kivitelezni. Lényege, hogy különböző tárgyakból vagy élőlényekből olyan elrendezést készítsünk, amelyek aztán egy személy portréjává állnak össze. Messzebbről nézve látod a nagy fejet, közelebbről az apróságot. Barros ezt az ötletet nyúlta le, a legmélyebb tiszteletadás mellett.

Nála is felbukkannak ugyan könyvekből összepakolt arcok, hamutálfejű portrék, ám a legjellemzőbbek a meztelen testekből meghegesztett fejformák. Csüngenek, csavarodnak, egymásba gabalyodnak, szakállból csöpög a nyers, reszkető női hús (néhány férfiúi is), szemekbe olvad a tömény erotika. Szinte mozognak a portrék, a pillanatba olvasztott rútság közelről tökéletessé válik, nagyterpeszt ad a fantáziának, puha párnát a vágynak.

Hősünk egyébként Párizsban alkot, műterme egy köpésre van a Moulin Rouge-tól, amelynek nagy rajongója. Talán érthető a dorbézolós vonzódás a női domborzat iránt, beleértve halmot, dombot, völgyet, barlangocskát. A földszinti alkotókuckó hatalmas ablakokkal van felszerelve, egyrészt a fény miatt, másrészt azért, hogy az utca embere bármikor megleshesse a Mestert alkotás közben. Szürrealista peep show, és még fizetni sem kell érte. Jó, Párizsban lazák a népek, ott nevén nevezik a dolgokat, ami a szívükön, az a szájukon, meg persze lejjebb is.

A dolog gyönyörűsége a torz, ijesztő arcok bámulatos szépségében rejlik. Az apró testekben, amelyek kiadják az egészet, a combharisnyába bújtatott női lábakban, a tomporulatokban, a hanyagul szétvetett combokban, a buja testiségben. Ami elsőre csúfnak látszik, az valójában a világ legjobb dolgából van összepakolva. Arcképet formáznak az arcunkba tolt fenekek, ez az, amit Arcimboldo még nem vállalt be annak idején, ő maradt a gyümölcsöknél. Barros is, csak az övéi húsosabbak.

Nincs abban semmi ellentmondás, amit Barros csinál. Összehozta egy régi, jó recept alapján az esztétikailag némileg egymásnak ellentmondó dolgokat, aztán harmóniát csiholt az összhatásba. A közeli káoszból, összegubancolódott zűrzavarból rendet és átláthatóságot teremtett, s az egésznek csak annyi a trükkje, hogy mikor hogyan, vagy honnan nézed a dolgot. Pofonegyszerű dolog a középkor óta. Karizma és farizma.

Néha kifejezetten szórakoztató, ha valaki segget csinál más szájából.

Bőr. Dísz. Mű.

Ilyet azért ritkán látni. A művésznek a saját teste a munkafelület, amelyre egy dermatographia nevű eszközzel dolgozik. Ez nem egy szürreális célszerszám, hanem betegség. - Ariana Page Russell. A nő, aki vásárra viszi a bőrét.

Az immunrendszer zavaráról van szó, amely a bőr túlérzékenységében jelentkezik. Ha csak megvakarja, vagy finoman megkarcolja a felületét, annak a helye elég csinosan megmarad, kipirosodva, megduzzadva a hajszálerek túlzott kitágulásától. Hősnőnk azonban nem esett kétségbe. Ha már együtt kell élnie ezzel, legalább használja is valamire. Így jutott el odáig, hogy különböző mintákat, ábrákat, sőt, szövegeket alkosson saját magára. Aztán jöhet a fotó, mert fél óra múlva már nyoma sincs a műnek, a „vászon" kisimul, lehet kezdeni elölről.

Ennél organikusabb művészetet már nehéz kitalálni. A felület - rajta a félórás kreációval - folyamatosan változik, attól függően, hogy az izmok megfeszülnek, vagy épp elernyednek, a láb - rajta az írással, ábrával - kinyújtva van, vagy behajlítva, mozog a művésznő, vagy éppen pihen. Mindezt élőben csak a kiválasztottak láthatják, nekünk maradnak a fényképek, ami klassz dolog, csak némelyik úgy néz ki, mintha valami orvosi szakkönyvből másolták volna.

Mindenkinek beugrik a tetoválás szó, de nincs sok köze a kettőnek egymáshoz. Varráskor idegen anyag jut be a bőrbe, mesterséges eszközzel, művi úton. Russellnél minden bio, bár az ecset funkcióját egy kötőtű, vagy valami ahhoz hasonló tölti be. A dolog bája az abszolút természetes és a betegség miatti természetes különös kapcsolatában rejlik. A „vászon" ugyanis nem steril. Egyfolytában hullámzik, változik, ráadásul szeplők, anyajegyek, szőrszálak tarkítják, erre jön rá aztán a kipúposodott alkotás, s a kettő találkozása végül valami egészen morbid, de a szónak legszorosabb értelmében vett naturalisztikus műalkotást eredményez.

Inspirációban nincs hiány. Russell tulajdonképpen mindent fel tud használni, ami tetszik neki. Görög és etruszk vázák sormintáit, középkori motívumokat és szövegeket, mai design elemeket. A kezdeti idők rajzolgatását mára átvette a teljesen tudatos, precízen megszerkesztett munkafolyamat. Ez nem az a fajta művészet, amellyel sokáig lehet pepecselni, hiszen a „tinta" alig harminc percen belül felszívódik. Sietni kell, aztán, ahogy kész van, jöhetnek a fotók.

A folyamat az üzlettel zárul, Russell képeire ugyanis egyre nagyobb a kereslet. Magukra a fotókra is, de felhasználják most már minden máshoz is. Pólókra kerül teljes ábraként vagy morbid dizájnerek használják fel munkáikhoz. De ami a legszebb, hogy Russell beszállt a családi vállalkozásba is. A kedves papa ugyanis tapétázással foglalkozik, úgyhogy szépen nekikezdtek felhasználni a bőrön lévő mintákat, illetve az arról készült fotókat. Először csak néhányan kértek ilyen jellegű díszítményt szobájuk falára, aztán egyre többen hergelték be magukat. Az üzlet jól megy, a művész pedig mindig kéznél van, ahogyan az alkotáshoz szükséges eszközök is. Pedig Russell még csak most kezdi felfedezni a - szó szerint - benne rejlő korlátlan lehetőségeket. Jó érzékkel simán milliomos lehet. Az ábrák és szövegek még rendben vannak, de mi lesz itt, ha eszébe jutnak a reneszánsz festők?

Képzeljük csak el a Mona Lisát emberi bőrön. Elég lenne egy izom megfeszítése, és életre kelne a titokmosoly.

Az lenne csak az igazi Da Vinci.

Aszfaltbetyáros

Lávaszakadék és gleccser az utca kellős közepén. Tudjuk, hogy csak illúzió, mégis kényelmetlen a szélük felé sétálni. Pedig nincs is ott. Csak a szemünk csal meg, a street artos szemfényvesztés nagyfejedelme játszik velünk. - Edgar Müller és az aszfaltra álmodott csodák.

Müller 3D-s alkotásai rendesen megdolgoztatják a szemidegeket. Aki nem tudja, hogy mi is történt, az a látványt megpillantva valószínűleg agyi elváltozásra gyanakszik, vagy arra, hogy túlitta magát. Ahol tegnap még a békés, megszokott utca volt, a maga poros, szürke nyugalmával, mára egy veszett nagy gleccserszakadék tátong. Egy másik helyen a téglaburkolatot áttörve egy cápa vicsorog a pillanatba dermedve. Az utca népe pedig szájtátva és vigyorogva bámulja a művészetet, amely a betonból támadt rá.

Illúzió ez mesterfokon. A gleccsert a német street artos három segítőjével öt nap alatt rittyentette össze. A megtévesztés tökéletes. Elképesztően precíz tervezés és borotvaéles agy kell ahhoz, hogy valaki ilyesmit kivitelezzen. A mélységérzet előzetes kimérése talán bonyolultabb feladat, mint maga az alkotás. Nem véletlen, hogy legalább annyi idő megy el vele, mint a festéssel. Amely falra pacsmagolható akrilcuccal történik, időt álló, de nem időtlen festékkel.

Mint minden illúziónál, ez is csak bizonyos nézőpontból működik. Szó szerint. Ha egy adott helyről nézzük, fotózzuk az utcafestményt, a hatás tökéletes. Ha más oldalról próbálkozunk, csak egy torz művet látnánk, egy 250 négyzetméteres festékfolyamot. A gleccseres kép egyébként a Geldern nevű német város ünnepségére készült, amelyen street art versenyt hirdettek. Ilyenkor jut az ember eszébe, mennyire egyszerű dolog lenne városmarketinget csinálni, ha az adott város nem igyekezne görcsösen bebizonyítani, hogy mennyire tud marketingelni. Ezek azok az egyszerű ötletek, amelyekhez nem temérdek pénz, csak maga a város kell. Mint festővászon. Azt pedig nem kell ecsetelni, mekkora a turisztikai vonzereje egy ilyen eseménynek.

„Arra szeretném ösztönözni az embereket, hogy gondolják át kétszer, mit is látnak" - vallja Müller. Bölcs gondolat, a mostani zűrzavaros időkben kevés ugyan az illúzió, de ha már találunk, valóban érdemes eltűnődni: mit akar ez tőlünk? Nem többet, mint továbbvitt gondolatot. A bennünket körülvevő, és az általunk határolt világ újragondolását. Nem kell Matrixra gondolni, és súlyos filozófia sincs a dologban elrejtve. A becsapás művészete akkor is gondolatébresztő lehet, ha nem egy túlsúlyos tanulmányban van elrejtve, hanem cápa képében emelkedik ki a betonból.

És hogy mitől retteg az utcák Cipollája? Egyetlen dologtól: az időjárástól. Ha akkor zendít rá az ég, amikor alkot, már lehet is csomagolni és hazamenni. Általában megússza a dolgot, ha időnként mégsem, akkor cifrázva üvölt és káromkodik. Mást nem tehet. Varázslatát elmossa az eső, s vele ázik a csoda. Nekünk mindössze annyi a dolgunk, hogy szárazon tartsuk a képzelőerőnket. Az illúzió csak akkor illúzió, ha annak is akarjuk látni. Ha nem, akkor annyi lesz, amennyi valójában: sok liternyi festék egy fantázián kívüli világban.

Mert az a cápa igazi. Tudom. Láttam az utcán.