2009. június 25., csütörtök

A Süllyesztő

Még mindig nem politizálunk, de Sas József mellett megállunk egy pillanatra. Az adócsalás kapcsán ugyanis egy politikus a „művészetbe" törölte lábát, bármit jelentsen a szó. - Sas jogerősen rossz, avagy ki menjen kritikusnak?

Sas JózsefJózsi lebukott, csúnyán, sokak szerint saját ostobaságának köszönhetően. Ha adót csal valaki, legalább csinálja úgy, hogy ne legyen ennyire átlátszó. Mindegy, ez az ő gondja, mardossa a lelkét, ha van neki olyan. Az ügy az igazgatói székébe került, ez a minimum. Több olyan hang is megszólalt, akik azt szeretnék, ha a Mikroszkópról is távozna. Erkölcsi alapon, tulajdonképpen arra hivatkozva: süllyedjen el szégyenében.

A héten a hangzavarhoz új kiabáló csatlakozott, aki egy eddig nem említett dolgot hozott fel érvként. Indoklása kissé meghökkentő, mivel Csomós Miklós, a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottságának fideszes alelnöke Sas „művészetébe" szállt bele. Természetesen ő is azt követeli, hogy a frissen jogerős ítélet következménye ne csak az igazgatói posztról, hanem a Mikroszkópról való távozást is vonja maga után, de véleményéhez egy furcsán csengő mondatot kapcsolt hozzá. Szerinte „Sas József az adócsalás kapcsán kirobbant botrány után nem tudja a kisemberek gondját hitelesen bemutatni". Ekkor jönne az, amikor a suszter és a kaptafa kapcsolatát kellene emlegetni. Csomós Miklós, bármennyire is szívügyének tekinti a lelkek épülését színházi segítséggel, jobb lett volna, ha ezt a mondatot nem mondja ki. Természetesen a fő problémája nem Sas „tehetségével" van, inkább azzal, hogy a bukott madár 49%-ban tulajdonosa a Mikroszkópnak. Ezzel vagy kezdenek valamit vagy nem (valószínűleg megveszi az önkormányzat Sas részét), mi nem foglalkozunk bővebben vele, inkább az idézett mondatra koncentrálnánk.

Sas JózsefAmit Sas József művel évtizedek óta, az merénylet a színházi kultúra ellen. A szó mai értelmében színpadi tevékenységével kapcsolatban hitelességet emlegetni olyan, mintha a Barátok közt egyik „thinystar" pattanásosát raknánk Al Pacino mellé, és komoly vitákat folytatnánk a nonverbális eszköztárukról. Menekülni kellene előle, nem jegyet váltani rá. És mégis sikeres. Imádják. Tudomásul kell venni, hogy van egy nézői réteg, amelynek ez a humor netovábbja. Miért? Mert Sas már annak idején jó üzleti érzékkel kiszimatolta: a pöcegödörben heverő pénzből ugyanúgy meg lehet élni, mint bármi másból. Azt a fajta alpári, sekélyes, seggmutogatós, gatyaletolós humort, amelyet ő művel, senki nem merte bevállalni. Mert annyira a legalja. Ehhez nagyon erős gyomor kell. Ő vállalta, bejött neki. Hirtelen megpróbáltam összeszedni, mik azok a dolgok, amelyek egy Sas-produkció kapcsán azonnal eszembe jutnak. (Nem a hahotázásom, az biztos) Három ilyenre bukkantam.

Az első mindannyiunk ismerőse, A Nő, Aki Ordenáré Módon Röhög. Mindig van egy néni a nézőtéren, aki visítva, hörögve, üvöltve, gurgulázva, vadszamár módjára bőg a röhögéstől. Józsinak meg sem kell szólalni, a Nő röhög. A kissé kínos helyzetet a nézők úgy oldják meg, hogy a nő röhögésén kezdenek röhögni. Jó szórakozás, ráadásul nincs benne a jegyárban. Hogy min röhög pontosan, szerintem ő sem tudja, de legalább kineveti magát. Ne ítéljük el, lehet, hogy borzalmas emberi tragédiák húzódnak meg a fülsiketítő kacaj mögött.

A második, ahogy Sas nem mondja ki a „pina" és a „fasz" szavakat. Mindenki tudja, hogy most az következne, de Józsi ilyenkor vagy gyorsan elhallgat, vagy kiszűr valamit a fogai között, majd illedelmesen a szájára üt. Ez az egyik kedvenc, az imént bemutatott Nő ekkor már csak lélegeztetőgép segítségével képes figyelni a veretes humort, annyira berobbant a szervezete. Jó trükk, és képzeljük, ez is évtizedek óta működik.

A harmadik, ahogy Sas eljátssza, hogy nem tud a közönség reakcióitól tovább menni az előadásban. Néha úgy tesz, mintha nevetnie kellene, néha csak nézi a nézőket vigyorogva. Ezt a bűvésztrükköt eddig egyetlen ember tudta hitelesen produkálni: Hofi Gézának hívták. Ő is élt ezzel az eszközzel, de micsoda különbség van a két humorista kvalitásai között. Hofi zseni volt, Sas nagyon messze áll attól.

Sas JózsefEnnyi maradt meg bennem Sas József művészetéből. Nem sok, a semminél több, de legalább eszembe juttatta Hofit. Máris csinált valamit, amitől mosolyogtam egyet. Sas és a kisemberek problémáinak hiteles ábrázolása? Nekem ez fel sem tűnt eddig. A hitelesség végképp nem. Sas egy nagyon kevés művészi értékkel rendelkező színházat csinált, de szükség van rá. Senki nem nézte Győzikét, mégis mindenki tudta, mi történt Béjával az előző adásban. Máris hallani a rajongók szavát: Sas nélkül nem Mikroszkóp a Mikroszkóp. Biztosan így van, de túl lehet élni, ha távozik. A neve valóban összeforrt a színházával, ám mivel a humor másik nagyágyúja, Selmeczi Tibor lett a megbízott igazgató, egy darabig nem fog csökkeni a jól megszokott színvonal.

Egy dolgot nem tehet egy politikus: nem mondhatja azt senkinek, hogy ne menjen fel egy adott színpadra. Közvetlenül nem. Biztos vagyok benne, hogy az önkormányzat mindent meg fog tenni a finom rábeszéléstől kezdve a burkolt fenyegetésig, hogy a bukott direktornak semmi köze ne legyen a színházához. Ám egy politikusnak kritikusként tetszelegni, és megmondani, hogy egy „humorista" mit és hogyan nem tud megcsinálni a színpadon, az ízléstelen és dilettáns dolog.

Függetlenül attól, civilként mekkora gazember a bohóc.

2009. június 19., péntek

Zavarosan és Tristan

Zavarja-e a művészt, ha zavarba ejtő munkáit zavarónak találják? Tristan Schane időnként inkognitóban vegyül el saját kiállításain, aztán legszívesebben hazazavarná a zavarodott zavargókat. - BeinArt. A tizenkettedik csapás.

Hősünk festőként kezdte, teljesen beleolvadva a szürrealista medence húsleveses iszapjába. Mai napig kezébe veszi az ecsetet, ám az a fajta ág - általa „felforgató" vagy „bomlasztó" realizmusnak nevezett -, amelyet képvisel, ennél már többet kívánt. Jöhetett a szoborba öntött értelmezhetetlenség. Általában kerüli azokat a skatulyákat, amelyek a szürrealisták jellemzői. A hideg kiveri például az álomszerű dolgoktól, nem győzi hangsúlyozni, hogy soha nem használ álmot ihletforrásként. Főleg azért nem, mert nem is emlékszik rájuk. Ha már ihlet, akkor inkább a könyvek, nem ritkán azoknak címei. Minél hülyébb egy cím, annál jobban beindítja a fantáziáját.

Tristan Schane

Annyira azért nem kellene tiltakozni a skatulyák ellen. Nincsen a skatulyákkal semmi baj, főleg ezen a szinten nincs. Ha valaki azzal magyarázza folyamatosan a saját művészetét, hogy nincs benne magyaráznivaló, kissé penészes ízű lesz a csoda. Szigorúan technikai kivitelezésnek tekinteni a szobrokat vagy festményeket persze lehet, ezzel körön kívülivé válni már nehezebb. Bár divatos dolog manapság megvetően köpni egyet, amikor a „miért éppen így" kérdés elhangzik, valójában a művész elutasítása számít a legkevesebbet, bármennyire is húzza el gúnyosan festékszagban pácolt ajkait. Schane kegyetlenül ki is használja a lehetőséget, más kérdés, hogy a közönség időnként ezért bosszút is áll rajta.

Tristan Schane

Schane a képregény-bizniszben utazott sokáig. Rajzolt és illusztrált, többek között Clive Barker műveket, de bedolgozott néha a filmiparba is. Ezek kitörölhetetlen nyomokat hagytak munkáiban, legyen szó képről vagy szoborról. Nem tudja levetkőzni, pedig próbálja. Lányos zavarában azzal indokolja a teljesen egyedi stílus felé tapogatózást, hogy még gyerekcipőben jár a saját, „felforgatóan realista" művészete. Próbálkozik, de minden munka után elégedetlen: valami hiányzik, valamit még hozzá lehetett volna tenni. Csak éppen nem tudja mit. Ezért torpant meg úgy, mint a kisgyerek az ismeretlen útelágazásnál. Fogalma sincs, merre kellene szaladni, mert visszatérni sokkal nehezebb a megkezdett út feléről, mint elindulni rajta. Bár Schane lelkesen caplat egy irányba, szaladni nem akar. Inkább totyog, óvatosan, nehogy félrelépjen. Érdekes, de ez éppen az, ami viszont a közönséget nem érdekli. Elindul az adok-kapok.

Tristan Schane

A „Sellő" című alkotás védjegye lett az elméletmentes művésznek. Kicsit mozis, kicsit horroros-képregényes, kicsit provokatív, és nagyon bizarr. Bár képei is elég sajátosan beazonosíthatók, a Sellőt látva mindenki tudja, kiről van szó. Schane itt tabuhoz nyúl, amennyiben egy kisbaba tabu, bár tény, hogy az ő alakjukkal és személyiségükkel óvatosabban bánnak művészföldön, mint mással. Az agyagmester - gipsz, gumi és minden egyéb - abból indul ki, hogy miért is ne? A csecsemő nem sokban különbözik a felnőttől, csak éppen megőrizte még természetességét. Tudatunkban görcsösen összekapcsoljuk őket az érzékenységgel, sebezhetőséggel, ártatlansággal, Schane pedig pontosan ezt használja ki, amikor bezavar bennünket az alagútba. Nem éppen közönségbarát megoldás, de hatásosnak mindenképpen hatásos.

Tristan Schane

Ezen a ponton lépett be azonban egy kiszámíthatatlan tényező Schane burkos világába. Az a fránya civil, aki műélvezni akar, és pokolian kegyetlen tud lenni, ha valamit nem ért. Pontosítva: akkor a legkegyetlenebb, amikor nem tudja megmagyarázni magának, miért nem érti, amit néz. Ilyenkor gúnyossá és leereszkedővé válik, amihez egyébként minden joga meg is van. Schane - akit nem érdekelnek a miértek - időnként megvadul a kíváncsiságtól, mit mondanak műveire. Járja a galériákat, Mátyás királyra véve magát beáll a látogatók háta mögé, és füleli a véleményeket. Mert bármennyire nem akarja értelmezni a saját holmijait, azt igenis - szintén jogosan - elvárja, hogy aki bámulja, az megtegye. Aztán felhúzza magát. A véleménylistát a „nyugtalanító" vagy „zavaró" kifejezések vezetik, a közönség részéről tapintható a fentebb említett tanácstalanság, ami az értelmezési problémákból adódik. Tristan nem érti, újra és újra elcsodálkozik a dolgon. Mitől nyugtalanító az, amit csinál, és miért nem fejtik ki bővebben? Volt galéria, amelyik nem szívesen állította ki a Sellőt. Túl zavarónak találták. Ugyanez volt a helyzet a Szfinx című művel, az is nyugtalanítóan hatott az emberekre. Művészünk ezen már végképp kiakadt, mert mégis mi a fene olyan nyugtalanító egy rühes, vigyorgó macskán? Tényleg. Teljesen átlagos.

Tristan Schane

Persze vannak pozitív visszajelzések is. Az egyik galériában például azt mondta egy látogató a Sellőről, hogy a saját gyerekét juttatja eszébe. Azt nem fejtette ki, hogy a szobor felső vagy alsó részére utalt ezzel, Schane mindenesetre bezsebelte a dicséretet, és sokat sejtetően hümmögött. A rengeteg „nyugtalanító" kritikát viszont kiábrándítónak találja. Szerinte, akik ezt mondják, azok a legelső, felületes benyomásokat sűrítik egy szóba, ami nem baj, de itt meg is állnak, és nem hajlandóak tovább foglalkozni a gondolataikkal. Kinyugtalanítózzák magukat, aztán elsétálnak az aranyos, mosolygó cicus elől.

Tristan Schane

A másik gyakran hangoztatott vélemény a műveivel kapcsolatban, hogy érdekes, meg lenyűgöző, meg minden jó és szép, de azért a lakásába senki nem rakná be őket. Schane ennek kifejezetten örül. Nem azért alkot, hogy a végeredményből dekorációs tárgyak legyenek. És valljuk be: komoly fejtörést is okozna, hogy a Sellőt például hová rakjuk: a nappaliba vagy az étkezőasztalra? Persze ez nem azt jelenti, hogy Tristan nem lenne anyagias, és elkezdené a hülyeséget zagyválni a Szent Művészetről, amelyet pénzben nem lehet kifejezni. Dehogynem lehet, a képzőművészek alig várják, hogy pénzben fejezzék ki nekik. Mivel ebből élnek. Schane nagy álma például össze is mossa a két dolgot. Azt szeretné, ha egyszer egy különc milliárdos - amikor megpillantja valamelyik kedves alakját - így üvöltene fel: „Jaj, ez nagyon nyugtalanító! De baromira tetszik, megveszem!"

Tristan Schane

Itt tart jelenleg az ismeretlen úton ballagó Tristan. Nem igazán ismeri még a siker titkos receptjét, csak azt tudja, milyen körvonalai vannak a végállomásnak. Saját vizuális nyelvén formálja a szavakat, néha beletörik a nyelve, de újra és újra nekifut. Túl akar jutni a hagyományos szürrealizmuson, túl a fantasztikus realizmuson, túl mindenen, ami az átlag palettáján színként megtalálható. Nem biztos, hogy ez sikerülni fog neki. Talán kissé szűkre szabta saját méretéhez képest a zubbonyt, és most nem tudja belepréselni magát. Egyelőre azt keresi, hogyan lehetne a kényelmetlent bővíteni úgy, hogy ne kelljen hozzá teljesen elölről kezdenie a szabást.

Lehet, hogy éppen ez az, ami zavaró a szűkszavú, egyszavas, „zavaró" kritikákban.
Hogy nyugtalanítóan igazak is lehetnek.

Tristan Schane

2009. június 9., kedd

A Toronygyújtogató

Egy csipetnyi depresszió, egy falatnyi életundor, rengeteg ötlet, plusz Photoshop. Peter Gric szürrealizmusa halad az uralkodó pszichológiai trendekkel, bár nem is sejti. Matekfestészet felsőfokon. - BeinArt. A tizenegyedik csapás.

Gric az a festő, akit vagy elküldenek a fenébe, csalót kiáltozva, vagy leborulnak békaperspektívába képei előtt, és fene módon bólogatnak. Az igazság odaát nincs, ideát pedig ne keressünk ideát: az ördög mindig a részletekben, meg egy jó kis programban. Az Ausztriában élő fenegyerek büszkén vállalja, hogy festményeinek 95%-át számítógépen tervezi meg, sőt, nem ritkán ki is nyomtatja az előkezelést, és az alapján pingál. Nem új módszer ez, csak van, aki soha nem vallaná be. Gric vállalja, saját bevallása szerint 1992 óta technikázik így.

Peter Gric

Ennél a pontnál elkezdődik a művészethez konyítók csatája: lehet-e egyáltalán festészetnek nevezni azt, amit Gric csinál? Hiába a vászon és az ecset, ha egyszer előtte egy teljesen mesterséges 3D-ben, számítógépes segítséggel alkotta meg a művet. Még a hívek is óvatosan kezelik a témát, mert hát nem kell ezt ennyire hangoztatni. És mit mond Gric? Nem sokat. Számára ez nem téma. Egyfelől tudja, hogy mennyien dolgoznak így. Másfelől munkája a könyv- és CD-borítókhoz, illusztrációkhoz köti, ott pedig már bajos kikerülni a programokat, hacsak nem akar az ember megőszülni. Harmadrészt: és akkor mi van? Éppen azért képes lehetetlen beállítású képeket alkotni, mert egy program lehetővé teszi, hogy megnézze, mi az, ami elméletileg lehetetlen.

Peter Gric

A Metropolis struktúrájától még a fanyalgók is elhallgattak. Maradtak a végső „döfős érvek": „Túl megszerkesztett, nem eredeti, megtanulta a leckét, de sablonosan adja elő." Minderre Gric egy vállrándítással válaszol. Számára kihívás a mesterséges tér részleteinek kidolgozása, a technika pedig része az egésznek. Nem véletlen, hogy órákat tud eltölteni a Google Earth előtt. Inspirációs magyarázat - kapaszkodj a hegycsúcsba! - nincs. Gric nem tud egyetlen okot sem mondani, hogy miért fest. Nem tudja kielemezni még a saját képeit sem. Annyival tisztában van, hogy rejtélyes dolgokat művel, de hogy mi lehet a megoldás, az őt magát nem igazán érdekli. Fény és tér, vele rengeteg ellentmondás, de ennyi.

Peter Gric

A sci-fi imádat leköszön minden munkájáról, ezt sem tagadja. A Star Wars és Giger voltak a tankönyvei, csak azután csatlakozott Dali és Ernst a tanítók közé. Az egyszerűségben a csoda - vallja, és nem tartja magát sem zseninek, sem pedig gurunak, aki utat mutat. Már csak azért sem, mert ő maga sem nagyon tudja, merre visz. Az aktuális divatfestészet hidegen is idegen, csak táncol az idegen, Gric ebben az egyben nagyon következetes: gyűlöli. A kortárs művészet legnagyobb részét blöffnek tarja, s még a „dilettáns" szó is kicsúszik olykor a száján. Tegyük hozzá, mindezt elsősorban az osztrák és német területekre vonatkoztatva állítja, de ott nagyon. Arról panaszkodik, hogy alig tud elmenni egy olyan galériába, ahol valami értéket is lát. Majd - továbbfestve gondolatát - kijelenti: ez elsősorban nem a művészek hibája, hanem a primitív trendeké: ha nem követi az ember, feketelistára kerül. Ha viszont igen, akkor kényszerből dolgozik, és ontja a buta, igénytelen, ostoba munkákat.

Peter Gric

Aztán állít valami érdekeset, amely persze csak az ide-oda nyargaló laikus ló számára jelenthet újdonságot. Ám ha minden területen így működnek a dolgok, miért éppen a képzőművészet lenne kivétel? Gric szerint lehetsz a világ legtehetségesebb festője, ha nem vagy kegyeltje a galériák, kurátorok és kritikusok által létrehozott kartellnek, semmi esélyed. Bár némi személyes sértődöttség érződik a megállapításból, a feltételezés jogosságát nincs ok megkérdőjelezni. Gric szerencséje, hogy vannak Beinarthoz hasonló megszállottak, akik beveszik saját „csapatukba" (lásd még: Labyrinthe Group) ezzel elég széles körben propagálják tevékenységét. Hogy Beinart kartellezik-e galériákkal, kurátorokkal és kritikusokkal, az már más lapra tartozik.

Peter Gric

Peter Gric

Gric képeit kóstolgatva hamar felbukkan a divatos kérdés, amelyet Beinart is feltett neki: mi újság a spiritualitással? Köszöni, nem sok. Keresi a megvilágosodást, sőt, meg is találta. A bölcsesség lényege, hogy nincs bölcsesség. Az ember maximum magán képes javítani valamicskét, ha ugyanezt a világgal próbálja, akkor teljesen reménytelen vállalkozásba kezd. Éppen ezért nem misztifikálja túl a művészetét sem. Inkább tekinti rögeszmének, mint küldetéstudatos guruzásnak. Számára a festészet csak annyit mutat meg, hol jár az adott pillanatban az ismeretlen úton. Ennek azonban semmi köze a spiritualitáshoz, még kevesebb bármiféle magasabb rendű tudáshoz vagy bölcsességhez.

Peter Gric

Peter Gric

Gric dolgaiban az a legizgalmasabb, hogy semmi izgalmasat nem akar beléjük tuszkolni. Fest, mert festeni akar. Nem próféta és nem prédikátor. Nem filozófus és nem úttörő. Nem mester, nem tanítvány, nem teremt iskolát és nem is rombol le egyet sem. Nem alkot semmi mellett vagy ellen. Nincs meghatározott ideológiája, éppen ezért nem is szűkülhet be a művészete. Nagyjából definiálható, mi az, amit nem csinál. Szokatlan, de mivel minden befogadó szubjektíven értékel, így is meg lehet határozni valakinek a művészetét.

Kissé méla undorral néha épít egy-egy lehetetlen épületet, időnként pedig hozzátesz egy testet. Ha nem tetszik, felgyújtja. Messzire száll a torony láng nélküli füstje, pedig nem is elefántcsont. Gric nem épít olyasmit.

Az túl szájbarágós lenne. És nem is izgalmas.

Peter Gric

2009. június 1., hétfő

Mirrors

Az alapötlet ősrégi, az apácás rész gáz, a film mégis működik, minden klisés zagyvaságával együtt. - Tükrök. Nézd meg magad!

Mirrors - Tükrök

Egyike vagyok azon keveseknek, akik egy percet sem láttak a 24-ből. Ez biztosan roppant kínos, de így jött össze. Sehogy. De tervezem, hogy egyben letöltöm, azaz megvásárolom baromi drágán az egészet, ami már kapható a gyógyszertárakban, mert egyrészt kíváncsi vagyok, másrészt Kiefer Sutherland. Első filmjei óta rajongója vagyok, sőt - talán nem káromlás -, jobban szeretem az ő karakterét, mint a zseniális papájáét. Az évek múltán a hörcsögszerű arc visszavett magából, a szónak minden nemes és nemtelen értelmében, az alkohol dúlásának nyomai kifejezetten jól állnak neki, tehetsége semmit nem kopott, lesz ebből még 48.

Most jutottam el odáig, hogy végig tudtam nézni a Tükröket. Utólag visszagondolva, kissé nagy feneket kerítettem a dolognak. Telefon kikapcs, szoba sötét, rágcsa, iszike, cigi a kezem ügyében, házimozi csőre töltve. Innen én ki nem megyek, amíg nem kezdek hörögni a félelemtől - gondoltam, aztán dehogynem. Igaz, remake-től soha ne várjon nagyot az ember, de még így is majdnem meggyőzött.

Mirrors - Tükrök

A jó kis nyitás után, ahol az őr tükörképe széthasogatja a saját nyakát, ezzel kinyírva az igazit, nyalogattam a szám szélét, igen, ez kell ide, nem Mulder ügynök. Aztán jött az ötlettelen közhelygombóc, amely a hátteret volt hivatva ábrázolni. Apuka zsaru volt, de véletlenül lelőtt egy másik zsarut, ezért inni kezdett veszettül, végül anyuka (aki Igen Jó Nő) fogta a két gyereket, és lelépett. Apuka ebbe képtelen volt belenyugodni, ezért felhagyott az italozással, és éjjeliőrként kívánt a továbbiakban tevékenykedni, hogy a nyugdíját kiegészítse, és újra ő legyen a családban a csúcselosztó. (A filmben még azt is bemutatják, ahogy Kiefer S. talál egy szekrényben egy fél üveg piát, de jól félretolja, mert bátor, és van neki akarata. Basszus, azt hittem, ezeket a klisés hülyeségeket már elfelejtették, de nem.) Szerencsére a történet nem a Bukott Rendőr és a Gonosz Ital közötti küzdelmet mutatta be, hanem a tükrökben tevékenykedő ocsmány lényeket, akik aztán úgy elintézték szegény főhősünk húgát, de úgy, hogy az embernek leszakadt az állkapcsa a látványtól.

Mirrors - Tükrök

Ez a tükröktől való fosás ősrégi dolog, és napjainkban is igen közkedvelt. Általában a halottak átjáróinak tekintik őket. Mai napig vannak helyek (Magyarországon is), ahol letakarják a tükröket abban a szobában, ahol meghalt valaki. Mielőtt a lelkének eszébe jutna csatangolni egy kicsit. Mert utána a frászt tudja hozni az otthoniakra, amikor hajnali kettőkor esetleg olyanokat csinál, mint a filmbéli huncutok. Az egész Bloody Mary legenda erre épül, de majdnem minden kulttterület rendelkezik saját elnevezésű tükörmumussal. Hálás téma, a film galamblelkű készítői pedig igyekeztek is kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Látványban és huhogós jelenetekben ez szépen működött. A Tükrök legjobban sikerül részei kétségtelenül azok, amikor K. S. egyedül bóklászik egy zseblámpával a kiégett épületben, az idegesítő tükrök között, és közben lát néhány cifrán furcsát. Okos ötlet volt már középtájon bemutatni, hogy a tükröket nem lehet szétverni, összetörni, sőt, még a golyó sem fog rajtuk. Ezzel kipipáltak egy olyan dolgot, amely minden igazi horrorfanatikust idegesítene az első perctől kezdve. A kéznyomos jelenetért jár a Foscar-díj, annál sikerült nagyon beparáznom, pedig csak tenyérlenyomatok voltak egy tükrön. Khmm. Belülről.

Mirrors - Tükrök

A látványra egyébként panasz nincs, eltekintve az „Éjjeliőr ruhája meggyullad, pedig nem is ég" jelenettől, amelyben a számítógépes lángok láttán sörért kellett kiáltanom. Remek ötlet volt a víz, mint tükröződő felület használata, és egy nagy dicséret azért a néhány perces jelenetért, amelyben a Bukott Rendőr és a Jó Nő Feleség együtt festik le a házban található tükröket zöld festékkel. Kiefer Sutherland-nek ott van egy annyira nyomorult pillantása, amitől mindent elhittem neki. Aztán elkezdődik a Tükrök utolsó harmada, amelyben majdnem sikerült tönkrecsapni az addigi gyönyörűen kidolgozott munkát. A finom, nem siető horror felpörög, egyáltalán nem előnyére. Onnantól kezdve, hogy K.S. végre rájön, ki az az „Esseker", megkeresi, és elmondatja vele a tükrök titkát, nevetséges hülyeséggé válik az egész. Forgattam a memóriámat, hogy akkoriban lehetett-e a forgatókönyv írók sztrájkja, de nem tudtam visszaemlékezni. Mindegy. A lökött kiscsaj, akit egy tükrös kabinban gyógykezelnek, majd apácák között nő fel (ahol nincs tükör, hoppá, de figyeltek!), de a démonjait a tükrökben felejtette, akik aztán lelkeket zabálnak, hát ez a szál nagyon gagyi volt. Érezni, hogy az alkotók valami tököset akartak magyarázatként tálalni, de ezt a hülyeséget? Ennél még az is jobb lett volna, ha a régi tűzvész hullái adták volna a megoldást.

Mirrors - Tükrök

És a nagy harcjelenet a végén. Unalmas, érthetetlen, elkapkodott, sablonos, B-filmes borzalom. Mindezeken még túllépne az ember, ha lenne bármiféle funkciója a dolognak. De nincs. Ott kellett volna befejezni, hogy a vénasszony, akire évtizedek óta várnak a tükrök lakói, újra beül a kalitkába, a tükrök széttörnek, és jól darabokra nyiszálják az apácát. Az egész ezt követő jelenetet ki lehetett volna hagyni. Bár ez lett volna a film csúcsjelenete, a másik szál, ahol a Jó Nő Feleség sírva ölelte magához éppen a két megmenekült gyerekét, sokkal izgalmasabb volt.

Mirrors - Tükrök

A záró képsorok miatt azonban minden cifra káromkodást visszaszívtam. A Hatodik érzék óta ölik egymást az írók, hogy nagy csavart toljanak be egy horror végére. Ez ugyan nagynak nem nevezhető, csavarnak is csak némi pozitív hozzáállással, ám a kivitelezés tökéletessége megmentette a filmet a gyors felejtéstől. Szép, nem kapkodó, de nem is szájbarágó lezárás, ami után még egy csomó ideig azon gondolkodtam, vajon mihez kezd magával szegény Bukott Rendőr, azon kívül, hogy kopogtat néha.

Minden klisés dolga ellenére a Tükrök nagyon jó film. Klasszikussá nem fog válni, de a tízből egy erős hetest megérdemel. Azért vagyok ilyen nagylelkű, mert a megnézése után csak két nap múlva mertem tükör előtt borotválkozni. Akkor pedig mégiscsak volt a dologban valami...