Csonttemplom

Csehországban járva a jámbor turista némi zavarba jön, amikor Kutna Horába ér, ott pedig a helyiek lelkesen invitálják a világhírű kápolna megtekintésére. A halál szó szerint tapintható a bizarr helyen, több tízezer koponya és csontváz csendje idegesíti a vándort. Memento mori! - Belső design halottakból.

A sedleci városrészben álló kegyhely kívülről nem mutat semmi különöset, ám az óvatlan arra járónak már a járdán festett koponyák és keresztbe tett lábszárcsontok mutatják az utat, készüljön, mert nagy meglepetésben lesz része. Nem semmi látvány, az biztos. A kápolna csontos lakóinak története egészen a XIII. századig nyúlik vissza. Akkoriban egy szimpla temető kápolnája volt, olyan, amilyenből tizenkettő egy tucat. Az őrület akkor tört ki, amikor 1278-ban egy Jindrich nevű apát II. Ottokár megbízásából Jeruzsálembe utazott. Az apát tisztában volt a Szentföld és a szent föld marketingértékével, ezért hazahozott néhány lapátnyit belőle, amelyet aztán a temető területén szórt szét, Európában egyedülálló módon szakrális hellyé téve azt.

Talán ő sem gondolta volna, hogy pár marék homok micsoda tömeghisztériát fog kiváltani. A népek éltek-haltak a gondolatért, hogy ők is ott nyugodjanak, ha már muszáj valahol. Sedlec trendi hely lett, igazán menő dolognak számított, ha valaki oda szállíthatta magát, ahol pora bevegyülhetett a szentföldi göröngyök közé. Különösen a lengyelek és a flamandok kultiválták a dolgot, ők elég szép számmal gyarapították a három és fél hektáros terület koporsóinak számát.

Morbid hasonlattal élve kisebb demográfiai robbanás történt a temetőben, amikor 1318-ban kitört és tarolt a cseh pestisjárvány. Akkoriban gyakran már koporsóra sem nagyon volt idő, hányták halomba a halottakat, aztán valahogy elföldelték őket. Mintegy harmincezren érkeztek ilyen módon, pedig nekik aztán nem volt utolsó kívánságuk a sedleci tárolás, egyszerűen az esett haláluk helyszínéhez a legközelebb. A XV. század huszita háborúi szintén elég nagy tömegben gyarapították a már egyébként is agyonzsúfolt temető lélekszámát. Világos volt, hogy sokáig nem tartható fent a lehetetlen állapot, valamit ki kellett találni, mert mégsem tornyozhatják egymásra a csontokat. Aztán kiderült, hogy dehogynem, ez a legpraktikusabb megoldás.

1511-ben egy szerzetes (a hagyomány szerint félvak volt, hogy ez miért lényeges, arról gőzöm sincs) nekiállt, hogy valahogy gatyába rázza azt az őrületes, bizarr káoszt, amely addigra kialakult. Összeszedegette a csontokat, és hat hatalmas piramisba rendezte azokat. Szívderítő meló lehetett, de Istennek minden bizonnyal tetsző cselekedet. Pedig az igazi horror csak három és fél évszázaddal később jött. Akkoriban már a Schwarzenberg família birtokához tartozott a temető, s vele a kápolna. A család egyik tagja látott fantáziát a dologban, és hogy művészivé tegye a halál dermedt örökkévalóságát, megbízta Frantisek Rint fafaragó mestert, hogy csinosítson valamit a kápolna belsején. Berendezési kellékként felajánlott kb. negyvenezer komplett vagy majdnem komplett csontvázat, fizetségként pedig egy igen csinos összeget.

1870-ben a művész nekilátott a dolognak. Nem hiszem, hogy ennél depisebb melót tudott volna találni, de ha már elkezdte, úgy döntött, ő bizony megszolgálja a pénzt. Először is mésszel fertőtlenítettek és fehérítettek ki minden csontot. Hogy ez mennyi ideig tarthatott, és hányan sürgölődhettek körülötte, nem tudni, de tény, hogy Rint már a szép, hószínű vázakkal kezdte el megalkotni azt a művet, amelynek révén a világ ma is ismeri a nevét. A félvak (???) szerzetes hat piramisából kettőt szétkapott, a maradék négyet a kápolna sarkaiba hordatta. Rövid idő alatt hátborzongató kupacok és koponyák szépen kirakott sora volt látható a morbid térben, ám a művészvér nagyon is buzgott a cseh csontcsodázó ereiben, ezért nem ragadt le a fantáziátlan elrendezésnél. Alkotott serlegeket, hatalmas keresztet, sőt, a fizető megrendelő családi címerét is, mindehhez természetesen kizárólag az emberi test belső vázát használva alapanyagul. A legbizarrabb tárgy talán a hatalmas csillár, az alkotó ebbe szó szerint mindent beledolgozott: a porhüvely valamennyi csontját megtalálhatjuk a kísérteties lidércnyomásban. És - ahogy a nagyokhoz méltó - amikor befejezte, a saját nevét is kirakta ugyanezzel a technikával az egyik falra, hirdetvén az évszázadoknak egy klasszikus designer dicsőségét.
A morbid osszárium azóta is úgy fogadja látogatóit, ahogyan Frantisek egykor elrendezte. Némi utómunka persze mindig akad, csinosítgatni itt-ott, de a néhai mester alapvetően halálos komolysággal és precizitással végezte el a munkát. Hogy az ő csontjai hol nyugszanak, nem tudni, igazán stílusos persze az lenne, ha valahol élete alkotását gazdagítanák.

Turistáknak erősen javallott a megtekintés. Egyrészről ilyesmit ritkán lát az ember, másrészről a hirtelen rátornyosuló halál tapinthatóságától az ember alaposan át tudja értékelni a dolgokat. Ha kimegy a napfényre a benti csontpalotából, még annak is örülni fog, ha egy hangyát megpillant. Nem beszélve arról, mennyire áldani fogja az amúgy is ezerszer áldott cseh sör finomságát.

Ízfokozó jelentősége lesz annak, hogy egyáltalán kortyolhatja.

Orális kínoztatás

Ez a csaj a brutalitás szurkolói között is a durva ultrák között foglal helyet. Agresszió, düh és rengeteg kín. Suzzan Blac, az üvöltő fájdalom festője. - BeinArt. A tizenhatodik csapás.

Kevés olyan művész van a BeinArt csoportban, aki ennyire extrém módon ábrázolja legbelső idegességét. Ez tényleg az, amit a nézegetés után szándékosan kell elnyomni magunkban, hacsak nem kifejezett szándékunk egy totál depresszív állapot begyűjtése. Mondják, az érzelmek ábrázolásának legcélravezetőbb formája a sejtetés. Blac ezen jót röhög (tud vajon olyat?), köszöni szépen, ő aztán nem sejtet. És bebombázza az agyunkba lelkének minden mocskát, állványra teregeti a szennyest, mindent, ami csak kifér az ecseten.

Beteg? Bizonyára, de ő legalább tudatosan kiengedi a gőzt, egyenesen rá az előtte álló vászonra. Düh, kín és frusztráció a kulcsszavak, bevallottan ezek (és szinte csak ezek) motiválják. Még mindig jobb, mint ha pengével vagdosná alvó pasija nyakát, bár azt sem tartom nagyon elképzelhetetlennek. Ahhoz egy pillantás is elég, hogy lássuk a gőzölt agyú piktor szájfetisizmusát, ő ezt azzal magyarázza, hogy az ajkak és a szem tudják legjobban kifejezni az emberi érzelmeket. Szépen megfogalmazva így is lehet mondani, de ennyi üvöltő, eltorzult száj egy idő után megfekszi a szemet, hogy összehozzuk a két dolgot.

Blac durvulása nem ma kezdődött. Már tini korában sem elsősorban a vodkás pizsipartikon vezette le a tomboló hormonok által keltett feszültséget, hanem egy rajzlap előtt, kezében tollal. És nem rózsaszín szívecskéket rajzolt, hanem riasztó, sötét firkákat. Meg is kapta érte a magáét, már akkoriban rányomták a „sátánista" és „gonosz picsa" jelzőket, amitől természetesen kiborult, mégiscsak zsenge és sebezhető a lélek abban az időben. Hogy bizonyítson pajtásainak, elkezdett rózsaszín szívecskés giccseket rajzolni (mert azt nagyon tudott már akkor is), amelyeken minden szép volt és jó. Mindezt nem sokáig bírta gyomorral. A szirup nem neki való, így egy szép, ködös, büdös hajnalon elhatározta, hogy elég volt. Úgy fog festeni, ahogy ő akar, nem úgy, ahogyan elvárják tőle. Ez szerencsés lépés volt rá nézve, ha ugyanis marad a szánsájn művészetnél, akkor ma biztosan a kutya sem beszélne róla. Így azonban még a művészvilág bizarr figurái, a kemény gyerekek is félelemmel vegyes csodálattal méregetik a csajt, és előre leszögezik, hogy nekik nagyon, de tényleg nagyon tetszik, amit csinál, csak ne bántsa őket.

Így aztán Suzzan szépen elkezdte megfesteni a dühét, a csalódottságát, és legfőképpen a megvetését az őt körülvevő világ iránt. Alapfelvetése szerint a démonok (negatív shit) belülről rohasztják az embereket, akik ahelyett, hogy nagyra tátanák szájukat, és kihánynák őket, inkább bevarrják a pofájukat. Így rajtuk kívül mindenki azt hiszi, hogy normálisak. Ezzel tulajdonképpen halálra is ítélik saját szabadságukat. Nem úgy ő, aki nem csak megtanult együtt élni a kis mocskokkal, de kifejezetten szereti is őket. Ha ki akarnak jönni, jöjjenek, nincs abban semmi szégyen. Ott a vászon, oda fröccsenhetnek. Lássa mindenki, hogyan vérzik egy ember tudata, aki büszke is erre.

Általában az ennyire szélsőséges ábrázolásra dühösek az emberek. Ez nem horrorfilm, amin élvezkedünk egy jót, pedig az alappszichológiája ugyanaz. Horrort is azért nézünk, mert a saját mocskunkat látjuk bele, de mégiscsak kényelmesebb úgy szembesülni, mint egy bomlott nő festményein keresztül. (Ha már a horror szóba került: a brutálfilm, mint inspiráló művészet kérdése adja magát Blac esetében, ő azonban kiábrándító választ ad. Bár szívesen néz horrort, de a Mary Poppins és A muzsika hangja jobban sokkolták, mint bármelyik mészárlásos mozi, Julie Andrews mosolyától pedig egyenesen a frász törte ki.) A reakciók Blac képeire eléggé unalmasak. A csodálattól lepetéző réteg mellett áll a jó öreg, konzervatív tömeg, amelynek tagjai a már kamaszkorból ismert jelzőket melegítették újra, megspékelve a „kiba__ott beteg", a „boszorkány" és a „gyógykezelésre szoruló" kifejezésekkel. A történelem nem ismétli önmagát, ezek már nem hatják meg a fekete virágszálat, sőt, örül is nekik. Ez mutatja, hogy jó úton halad. A fikázók azért ugrálnak, mert a vászon helyett tükröt látnak, és ettől borzasztóan idegesek lesznek. A gyógykezelésre vonatkozó javaslaton egyébként jót kuncogva eltűnődött, de aztán inkább maradt „beteg", mint egészségesnek álcázott szenvedő.

A legjobban azon húzza fel magát, ha valaki a „szép" vagy a „pompás" jelzővel illeti egy művét. Azt kikéri magának. Legyen inkább beteg, sokkoló, elmebajos, gusztustalan, hányingert keltő, amilyen a legtöbb ember, amilyen az egész történelem, de semmiképpen sem szép. Persze agya egy hátsó zuga azért szeretne néha normális lenni, vagy inkább tudatlan. A tudatlanság áldás, azok pedig, akik nem is tudnak saját poklukról, mert teljesen természetesnek veszik, azok a legboldogabbak. Tudatlanságukban bátrak, hiszen nem tudják, mitől kellene félniük. Ezzel a bátorsággal szemben ott virít a tudatos, saját rohadását teljes mértékben vállaló, és abból előnyt kovácsoló ember. Mint ő. Vagy mint Beethoven, akit egyik példaképének tekint, nem is annyira azért, amit komponált, inkább azért, ahogyan komponált. Az embergyűlölő, teljesen süket zeneszerző, aki kocsmák sarkában kuporgott, és egyszerűen a földre csulázott, ha valaki ránézett, miközben a legnagyobb zenéket kottázta le, ő igen, ő pompásan beleillik Blac filozófiájába. Mindennel és mindenkivel, főleg magunkkal szemben dacolva maradandót és lenyűgözőt alkotni, a művészetet a végsőkig feszíteni, ez jellemzi azt a szerethető cinizmust, ami a boszorkányos kezet mozgatja a vászon előtt.

Egy másik német és Suzzan Blac után szabadon: ha a világba üvöltesz, a világ is visszaüvölt beléd...