1956, 1989. És 1964. Szintén október 23. Politizálni senki ne kezdjen, minden közéleti sztárnál nagyobbról lesz szó. Múlt pénteken negyvenöt éves lett a pizsis bundás, aki olyan szépeket tud köpni, hogy még a legdurcibb kölyök is kedvet kap tőle egy fogmosáshoz. - TV-maci. A medve, amely néha többet ér a mesénél.
A maci olyan volt nekünk, mint himnusz a válogatott meccsen. Szertartás. Keret. Nem lehetett kihagyni az esti mese előtt és után, mert akkor megcsonkolódott volna a rituálé. A Lolka és Bolka, a Füles Mackó vagy a horrorisztikus Kockásfülű nyúl önmagában semmit nem ért. A kiteljesedést és a beteljesülést a totyogó szőrös szállította, ahogy a hülye babájával elvánszorgott fogat mosni, majd boldog fejjel bámulta a képernyőt. A maci testesítette meg generációm gyerekkorának békeidős boldogságát. A rendet, a fegyelmet, a monoton, de kissé depressziós örömöt, hogy mese van, mese lesz, minden áldott nap, kivéve az ezerszer elátkozott hétfőt (és még korábban a pénteket is), amikor egyáltalán nem volt adás.
A maci a miénk volt, csak a miénk. Akkor nem kellett apu, anyu, mert a kis csimbókfejű jelentette a világot, és így volt ezzel mindenki. Két biztos pont volt az életben: Kudlik Juli és a tévémedve. Tavaszi és nyári estéken, a panelrengeteg nyitott ablakai miatt csak úgy zengett a lakótelep, hogy töttöröttö-töttöröttőtőőő, és ez a dallam borította a boldog időket mai napig mosolygó takaróba emlékeinkben.
Amikor fekete-fehérben nyomta, hej, az volt az igazi! Olyan fogkeféje volt a drágának, hogy azzal lazán gyilkolni lehetett volna, a ruhácska rajta pedig egyenesen beírta magát a tévézés designtörténelmébe. Hogy kidülledt a szemünk, amikor először megláttuk színesben, jött a nyolcvanas évek ráncfelvarrása, sárga sál, zöld pizsama, pisszegős baba. A sejtelmes zuhanyzás a műanyag függöny mögött, Paprika János harmonikázása a mosdószivaccsal, a fogmosás, és az a felejthetetlen csula a végén, majd a fotelsüllyedéses mesenézés... Életérzés volt, amelyet csak azok érthetnek igazán, akik azokban az időkben voltak gyerekek, amikor egy gömb fagyi még olyan árban volt, hogy arra most nincs is kifejezésünk.
Ki gondolta volna, hogy a kis bolond társadalmi problémákat is felvethet? Pedig így van, olyannyira, hogy Bálint Ágnes anyuka teljes komolysággal publikált a Rádióújságban egy cikket, amely egész terjedelmében a medve miatt forrongó indulatokkal foglalkozott. Érdekes reakciók voltak ezek, hiszen kiderült: néhány év alatt a maci teljesen elvesztette az alapfunkcióját. A dörmögőben nem volt semmi ideológia, csak keretbe akarták foglalni az Esti Mesét (így, nagybetűvel, mert akkor nem volt ám nikkel, sem kártún, csak ez volt nekünk, az Esti Mese), hogy legyen valami pofája. Na ja, de mi van, ha a maci lemossa a porondról a szocialista animációs kultúra gyengébb eresztéseit? Akkor elkezdenek gondolkodni az emberek, de nem a propkult milyenségén, hanem a szőrmók társadalmi, szociális és családi helyzetén.
És a nézők elkezdtek leveleket írni. Tényleg. Érdekelte, izgatta őket, hogyan is van a macival ez a dolog? A kis szignálpótló valódi mesehőssé nőtte ki magát. Hol van az anyukája? Miért mindig csak annyit látunk belőle, hogy fogat dörzsöl, mesét kezd nézni, azután bevágja a szunyát? Jár-e például oviba? Miért nincs ott valaki az ágyánál, aki betakargassa, és adjon neki egy puszit? Miből él? Miért nincs legalább egy testvére? És egyáltalán, miféle családmodell ez?
Ez persze a felnőttek gondja volt, de mint a gyerekeknek, úgy kellett nekik elmagyarázni, hogy ez csak egy filmecske, ne érzékenykedjen senki ennyire a macival kapcsolatban. Ha már így szóba került, engem sokkal nagyobb rémülettel töltött el az a tény, hogy egy mutáns nyúl, aki a füleiből propellert tud csinálni, egy liftházban lakik. A maciba nem gondoltunk bele. Az volt, van és lesz. Hivatalosan 1964. október 23-a óta. Valójában már egy évvel korábban felbukkant „valami" a képernyőn, de a történetírás most jegyzi a negyvenötödik évfordulót.
A televízió éltesse még sokáig! Bár az idők során eléggé megplasztikázták (többnyire előnyére), néhányszor ruhát is cserélt, csempésztek mellé szocialista nevelést és LEGO-reklámot, a világosodó szőrmanó belül nem öregszik. Mint ahogyan mi sem, akik szinkronban sikáltuk vele a fogainkat, és amikor ágyba bújt, úgy húztunk lefeküdni mi is, hogy drága anyánk hálától könnyes szemmel dobott csókot a tévé felé.
Ma is, amikor a sötétben jönnek a lidérces gondolatok számlákról, adóról, a munkahelyről, feleségről, férjről, anyósról és politikáról, jól jönne egy Paprika János, aki ránk pisszeg a hortyogó medve mellől:
„Pszt! Aludjatok, gyerekek!"