2008. július 23., szerda

Kolhozpornó

Miközben hazánk a retro bűvöletében dagonyázik, Debrecenben pedig tombol a Gulyás-kommunizmus, mi sem maradnánk ki a jóból. Szása a traktornál töcsköli Másenykát, Irina pedig egy tehénhez nyomogatja pucérkáját. - Sztahanovista hardszex feat.

Szót ejtettünk már az orosz pop-art virágzásáról, mégpedig Alexander Koszolapov kulturális génmanipulációi kapcsán. Ott említettük meg a 2005. végén szervezett New York-i kiállítást, amely a „Russia 2 - Bad News From Russia" névre hallgatott, s amelynek művészeit az orosz ortodoxia dédunokákra lemenően megátkozta és kiközösítette.

Vladimir Dubosarsky - Alexander VinogradovEzen a kiállításon részt vett az egyik legbizarrabb művészpáros is, Vladimir Dubosarsky (ez esetben inkább az angolos névverziót használnám), illetve Alexander Vinogradov. Kiállított művük egy virágos, békeidőket megelevenítő mezőt jelenített meg, ahol félmeztelen katonákat trancsíroznak éppen péppé ellenséges puskagolyók. Bár ellenséget sehol nem látunk, az oroszoktól tudjuk, hogy a belső ellenségnél nincs veszélyesebb. A katonák a tipikus hősi szovjet pózba vannak merevedve, s bár a kép mozgalmassága már-már túlkomponáltnak tűnhet, valójában - a stílusötvözés miatt - szándékolt mirelitfelvételt láthatunk.

Vladimir Dubosarsky - Alexander Vinogradov


Negyvenen és sok millió bezsebelt pénzen túl még mindig ragyogóan tudnak együtt dolgozni. A művészetüket meg sem kísérlem definiálni. A szocialista realizmust csapják tökön a pornográfiával, néha a kissé Koszolapovra hajazó műanyagkultúrával, ötvözik az édesbús keservet napjaink vulgaritásával.

Képeik telezsúfolva a legelképesztőbb káosszal, ám a káoszt gyorsan rendszerbe lehet foglalni, ha az ember végigpörgeti: mi honnan került egy képre. A politikai gúny ötvözése a kultmocsokkal Koszolapovnál szándékoltabb, két aktuális művészünknél azonban pofáncsapóbb. Nyersen, provokatívan, kegyetlen gúnnyal tolják az ember arcába a stíluskavalkádot.

Vladimir Dubosarsky - Alexander Vinogradov

Schwarzenegger leszaggatott karú Terminátorként üldégél egy hányinger-színesre tarkított virágos mezőn, mezítláb. Büdös bakancsa félrerúgva (izzad-e egy kolhozos T-modell bütykös patája, amikor elfárad a robotban?), szájából vígan lóg a mahorkás, tekintete bárgyún mered a nem is olyan távoli jövőbe. Szép kép, bazi drágán is adják.

Vladimir Dubosarsky - Alexander Vinogradov

És, igen. A legnagyobb mű, amelynek talán a „Szocialista élmunkások öröme a norma túlteljesítése miatt" címet is lehetne adni, de ugyanígy frappáns lenne „Az orosz újburzsoázia disznó bája" felirat is. A kép felvonultja a szocreál agrártémájú festészetének valamennyi alapklisés borzalmát, a vígan pöfögő traktort, a hülye, totyogó kacsácskákat, a tehenet, szarván virágfüzérrel, a szántóföldön bóklászó marhákat. Az előtérben pedig boldog orgia. A vad fajtából. Szása annyira heppi, hogy még a hetyke kis sapit sem kapta le a fejéről. Éppen durván építi a jövőt, hátulról. Irina egyelőre egy bocin üldögél, hogy a továbbiakban mi történhet kettejük között, az már a sztahanovista fantáziára van bízva. A kompozícióban további lelkes rendszerépítők is felbukkannak, ki habarcsozik, ki lukat foldoz.

Vladimir Dubosarsky - Alexander Vinogradov

Vladimir Dubosarsky - Alexander Vinogradov

A kapitalista naturalizmust tövig benyomkodták a szocialista realizmusba. Ott támadják őket, ahol csak tudják. Miután mindketten milliomosok a képekből, számukra ez lényegtelen mellékzönge. Sem az orosz ortodox művészeti elit korlátoltsága, sem a támadó kritikák, sem az életveszélyes fenyegetések nem tudják a vigyort letörölni a burzsoá pofájukról.

Mert a rendszer, elvtársak, az áll. Jó keményen.

Vladimir Dubosarsky - Alexander Vinogradov

2008. július 22., kedd

Helyre, Tate-re, befutóra

Kissé meghökken az ember, ha egy múzeumban a következő szöveg fogadja: "For reasons of safety, we ask the public not to run or obstruct the runners." „Biztonsági okokból arra kérjük látogatóinkat, hogy ne fussanak és ne akadályozzák a futókat." - Martin Creed újabb őrülete.

Creed még a kortárs angol képzőművészet elég liberális világában is külön kategória. Munkáinak látszólag nincs közük egymáshoz, semmilyen koncepciót nem követ, hacsak azt nem, hogy semmilyen koncepciót nem követ. Munkáinak címet sem ad, csak sorszámozza őket. Ez zseniális ötlet. Még ennyivel sem befolyásolja a befogadót a szubjektív értelmezésben.

Martin Creed

A leghétköznapibb dolgokat mutatja meg, ám mindig egy kicsi csavarral. Ettől a kis plusztól válik művészetté a tevékenysége, amelyet maga is úgy jellemez: „semmi különös". Vagy a semmi különös? Mindenesetre az ő semmije megmozgatja az agyat. Itt van a több száz bezárt kék lufi. Tényleg semmi különös, mégis el lehet rajta morfondírozni néhány percig. Én például azon bambultam, hogy ki kellene nyitni azt az ajtót. Mi történik akkor? Azon kívül, hogy kiszabadul egy csomó léggömb? Vagy itt van az, ahol egy nő hatalmasat taccsol. A szokatlan, fehér környezet teszi teljesen átértelmezhetővé a bájos aktust. Van egy durvább verzió is, ott másik testnyílásból jön valami, azt inkább nem prezentáljuk.

Martin Creed

Creed 2001-ben kapta meg a legrangosabb brit kortárs képzőművészeti plecsnit, a Turner-díjat. (Volt már a Kultlukban egy Turner-díjasunk, Damien Hirst, az állat.) A kitüntetés viselői tipikusan azok a művészek, akik a végletekig képesek megosztani a célközönséget. Creed például egy fehér szobában kapcsolgatta le és fel a villanyt. Ez volt a díjnyertes mű. Jól jellemzi a dolgot, ahogy 2002-ben a brit kulturális miniszter, Kim Howells minősítette a Turner-díjat: "ha ez a legjobb, amit a brit művészek nyújtani tudnak, akkor a brit művészetnek vége. Ez hideg, mechanikus, konceptuális szemét."

Martin Creed

Legújabb varázslása igazán különleges. A TATE tárt karokkal fogadta az installációt, a Sothebys aukciósház alig várta, hogy főszponzor lehessen, a Puma pedig, mint másik szponzor, egyszerűen el volt ájulva Creedtől: "fantasztikus lehetőség, hogy Martinnal és a Tate Britainnel dolgozhatunk együtt" - mondta Jochen Zeitz, az elnök.

Martin Creed

A Work No. 850 című alkotás - egyetlen - lényege, hogy egy futó (Pumában, nem mindegy!) 30 másodpercenként végigrohan a Tate Britain 86 méter hosszú galériáján. Nagyjából ennyi. Van szellemesség a dologban: végigszaladni egy múzeumon. Magyar sznobkörökben kedvelt sport ez, otthon aztán konyakgőzben el lehet mesélni, hogy 15 perc alatt megvolt a Szépművészeti, lazán, csuklóból. A dolog előzménye is ez volt egyébként. Creed elmesélte, hogy az ötlet egy szicíliai katakomba megtekintésekor vetődött fel benne. Mivel zárás előtt érkezett, szó szerint végigrohant az egészen, hogy minél többet lásson.

Martin Creed

A Work No. 850 kapcsán meg is ideologizálta a dolgot. Kár volt, a dolog önmagában izgalmas, nem ilyen sületlenségekkel körítve: „Szeretem a futást. A futás a mozdulatlanság ellentéte. Ha az ember a halált teljes mozdulatlanságként látja, a mozgást meg az élet jeleként, akkor a leggyorsabb lehetséges mozgás az élet legerősebb jele. A gyors futás így a halál tökéletes ellentéte: az életben levés példája."

A Tate Britain igazgatója, Stephen Deuchar már sokkal közelebb jár az értelmezhetőséghez: „Felrúg minden korábbi elképzelést arról, hogyan lehet megfelelőképpen mozogni egy művészeti térben."

Martin Creed

Ott az igazság. A Tate híres a merész, bevállalós dolgairól, egy harminc másodpercenként mellettünk eldübörgő ember azonban valóban új „szabályrendszert" állít fel. A visszafogott távolságtartást, a csendes szemlélődést egycsapásra szétzúzza a 86 méteres trappolás. Hogy ez a fajta installáció mekkora művészi értékkel bír, azon lehet vitatkozni. A dolog jópofa, mindenképpen megér némi csendes tűnődést.

Egészen addig, amíg a következő futó be nem vágtat az agyunkba.

2008. július 18., péntek

Mickey Mouse orális kielégítése

Alexander Koszolapovnak sikerült összehoznia a (volt) szovjet és az amerikai birodalom legnagyobb giccseinek kultúrmorzsáit. Az eredmény: egyszerű, ám tartalmas kulturha. - Pókember lerúgja Lenin fejét.

Az ezerszer el- és kiátkozott Koszolapov érdeklődési köre három témakört ölel fel, ám ez kimeríthetetlen tárháza ötleteinek és azok megvalósításának. Az amerikai életformába beépült mesterséges kultúra, ennek a szovjet birodalmi változata, illetve a bigott vallásosság. Művészetében ezeket kombinálja, gyúrja össze valami ragacsos, mégis abszolút élvezhető giccskarikatúrává. Ha ránk jön a röhögés, nem bennünk van a hiba.

Alexander Kosolapov


Koszolapov munkáiban az a nagyszerű, hogy nem csorog a víz a tökünkön, ha megpróbáljuk értelmezni. Mert nincs mit. A képlet pofonegyszerű: megmutatja egy időnként műanyag-kultúrában lubickoló ország (USA) fetisizált kultrészleteit, s ezt összekombinálja egy már nem létező ország (ex-USSR) kultúrának nevezett mocskával. (Konkrétan a kommunizmus alatt a tömegekre erőltetett, „kötelező" pártkultúráról van szó, illetve magáról a nagy Leninről, aki Mickey egér mellett a kedvence Koszolapovnak.)

Alexander Kosolapov

Alexander Kosolapov


Előbbi esetében kényszer szüli a kultúrát, no meg az ostobaság. Nehéz nem megvakarni a fejünk búbját, amikor az amcsik az amerika kultúra szerves részének hiszik a Coca-Cola termékeit, a McDonalds üzlethálózat ebédjeit, vagy éppen John Wayne-ről neveznek el repülőteret. Istenem, Koszolapovnak Walt Disney jött be. Kinek nem? Csak neki másképpen. Mint ahogy a két egér egymásnak esik egyik leghíresebb sorozatában, a „Mickey Kamasutra" című izében. Én nem nagyon akartam először hinni a szememnek, hogy egy szoborkompozícióban a nagyfülű egeret tényleg lesz.pja a másik nagyfülű, de ez van. Ne keressünk ideológiát benne, mondjuk úgy, rajzfilmszimbólumot így még porba nem aláztak.

Alexander Kosolapov

Alexander Kosolapov

Alexander Kosolapov


Mickey-t imádja a legjobban a pofa, őt a szexuális pózokon kívül még bizarrabb szituációkba kényszerítette bele. Aki idősebb, az talán emlékszik még a Moszfilmes filmek elején felbukkanó hősi párra, akik földöntúli elszántsággal markolászták a sarlót és a kalapácsot. Az eredeti munka Vera Muhina (muhaha) nevéhez fűződik, aki „A munkás és a kolhozparasztnő" címmel alkotta meg ezt a csodát. Oké, mondta Koszolapov, nesztek ugyanez, kissé másképp! Komolyan, Mickey és Minnie jobb, mint az eredeti. Az alkotás szorgalmas rombolása a volt szovjet rendszer (ma is az tán) ikonszerű képződményeinek. Kiváló, én nagyon jól mulatok rajta. A ruszkik is, de még a Disney is. Koszolapovnak ez a 2005-ös munkája nem osztotta meg annyira a közvéleményt. Mondjuk úgy, sokkal-sokkal többeknek tetszett, mint akiknek nem.

Alexander Kosolapov


Más a helyzet a Disney-Lenin párosítással. A művész elmeséli a keletkezés történetét is. Amcsiban talált egy kidobott Mickey Mouse fejet, ezt hazavitte, majd tekintete az asztalon álló Lenin-szobrocskára tévedt. Na, így alakult ki a végeredmény bronzból. Bigott kommunisták itt vadul felhördültek: ami sok, az sok. Meg is indult Koszolapov üldöztetése, természetesen szépen csomagolt indokokkal megfejelve. Ami röhejes, hogy az amerikaiak ezt is iszonyúan élvezték, pedig a mű az ő orrukra ugyanúgy odakoppintott.

Alkotása részt vett a 2005. végén szervezett New York-i kiállításon, amely a „Russia 2 - Bad News From Russia" címet kapta. Ott az orosz pop-art legnagyobb fenegyerekei mutatkoztak be, hatalmas sikerrel. A konzervatív „otthoni" művészeket azonban egyáltalán nem lelkesítette a dolog, így beperelték az e műfajban legnagyobb névnek számító Marat Guelmant. Ő ad teret Moszkvában galériájával a Koszolapovhoz hasonlóan gondolkodóknak, illetve ő szervezte az amerikai kiállítást is. A per tárgya főleg az, hogy Oroszországban ne mutathassák be többé ezeket a „mocskokat", mivel azok sértik őket emberi jogaikban, valamint ortodox hitükben. A blaszfémia kiáltozása közben némi bevételt is várnak, ugyanis 170 000 dollár kártérítést is követelnek.

Alexander Kosolapov


Ha már blaszfémia, Koszolapov leghíresebb műve aztán rendesen kiverte a biztosítékot. Lenin bácsival lehet viccelni, Mickey-vel pláne, de Jézust bekeverni a másik kettő mellé, az húzós. Szerintem nem, ha már szupersztárokról beszélünk, miért ne? A „Hero, Leader, God" címet kapott isteni hármas inspirálója elég nyilvánvaló, Koszolapov ezt bólintotta meg zseniálisan egy dupla csavarral.
Ha a trió szobra a leghíresebb, akkor a következő két kép minden bizonnyal a leghírhedtebb és legprovokatívabb.

Alexander Kosolapov

Alexander Kosolapov

Az újszövetségi kinyilatkoztatást ilyen formában még garantáltan nem láthattuk. Ismét felhívnám a figyelmet az egyszerűségre. Jézus Krisztus ugyanúgy az amcsi kultúra része, mint a gyorsbüfögtető étel és ital. Ugyanúgy árulják, mint bármi mást. Ugyanúgy bulvártermékké képesek zülleszteni, mint bármi mást. Koszolapov mindössze összehozott két ilyet. Természetesen tisztában volt hazája „ortodox" művészeinek szívrohamával is. Oroszföldön Jézussal játszani még ma is veszélyes dolog, karikatúraként ábrázolni pedig a kiátkozással egyenértékű. Az USA-ban ugyanez a helyzet, csak nem Jézussal, hanem a multikkal. Miután Koszolapov a Jézus-CC párosítást Lenin-CC és Molotov-CC kettőssé is átvariálta, a Coca-Cola Company annyira berágott a dolgon, hogy beperelte az alkotót. Meghökkentő dolog történt: elbukták a pert. Néha a művészet még a gazdasági óriáspolip karjait is le tudja nyesegetni. Művészi szabadság, van ilyen, még akkor is, ha egy megamultit szivatnak éppen a nevében.

Alexander Kosolapov

Alexander Kosolapov

Koszolapov még ereje teljében. Jól is csinálja. Ide is, oda is kioszt egy-egy seggest, csak valahogy az amcsik jobban szeretik a fenekelést, mint az oroszok. Az ő hátsójuk liberálisabb.
Abba most nem gondolnék bele mélyebben, hogy mi jött volna létre, ha Koszolapovnak a Káma Szútra kapcsán nem a két lapátfülű egér, hanem mondjuk egy Lenin vs. Kis Hableány verzió jut az eszébe.

2008. július 15., kedd

Szembecsapó

Csalfa asszony úgy tudja, férje üzleti úton van. Hancúrozni támad kedve, felcipeli a lakásba néhány martini után a levadászott új húst. Repülnek a ruhadarabok, kezdődne a móka, amikor megszólal az ágy melletti állólámpa: „Szia, Drágám! Beszélgessünk egy kicsit!" - Desiree Palmen, az álcázás császárnője.

Neves ítészekkel is előfordul, hogy nem tudnak mit írni egy kiállításról vagy az ott bemutatott művek egyikéről. Pedig írni kell, azért jár a pénz. Ilyenkor jól jön a Kritikusok Közhelyszótára. Felcsapják, s már meg is van a mondat: „Fannntasztik! A művész egyéniségének minden morzsácskája sugárzik a műből!". Vagy: „Zseniáll! Ritka pillanat, amikor alkotó és alkotás szinte összeolvad az értelmezés kristálytiszta megvilágításában!"

Desiree Palmen


Ezeket a mondatokat nyugodtan laza mozdulattal lehet a kukába kosarazni. Tessék egy pillantást vetni a holland Desiree Palmen munkáira, aztán elgondolkodni a művész egyéniségének morzsácskáin, meg a többi blablablán. Aki ennél jobban egybe tud olvadni egy íróasztallal és egy székkel, az már vagy íróasztal, vagy maga a szék.

Desiree Palmen


Mielőtt ásítva legyintenénk: „Photoshop, uncsi!", ne tegyük. Nem soppolás a történet. A dolognak éppen ez a lényege. Akiket látunk, valóságos emberek különböző környezetben. Illetve, akiket nem látunk. A Predator harcosa most csúnyán beszívta, neki volt az a kütyüje, amellyel beleolvadt a környezetébe. Palmen nem rendelkezik ilyesmivel, de így is megoldja a dolgot. Nem is akárhogyan. Nézve a képeket, egyfolytában azon törtem lófejem, mekkora meló lehet egy ilyen cuccot összedobni. Ha csak ezt és a végeredményt nézem, akkor 1500 font nem is olyan egetverő összeg egy ilyen képért. A nő jól megéldegél belőle, nem is irigylem tőle, megmelózik a pénzért rendesen.

Desiree Palmen


A módszer a következő: Palmen elmegy fotózni. Bármit. Könyvesszekrényt, egy jeruzsálemi utcát, egy parkrészletet, egy padot, egy buszmegállót. Ami éppen felkelti az érdeklődését. Gondosan feljegyzi az időjárási adatokat, fényviszonyokat, a kép készítésének időpontját, de legfőképpen azt a pozíciót, ahol ő állt a fénykép készítése közben.

Ezután jön a neheze. Hazamegy, kicsapja a fényképet maga elé, elővesz egy egyszerű ruhát és nekiáll. Kézzel. Nem gépi nyomásról van szó, hanem kifejezetten kézzel készített darabokról. Rápingálja a ruhára az előzőleg elkészített fotó egy részletét. A lehető legnagyobb precizitással és élethűséggel. Az elkészült testhezállóba belebújtat egy modellt, aztán irány vissza a helyszínre, ahol az originál kép készült. Ugyanaz a beállítás, ugyanaz az időpont, a fényviszonyok is lehetőleg ugyanazok. Ez a legbrutálabb része. A modellt csak egyféleképpen lehet beállítani, különben semmit nem ér az egész. Két centi ide vagy oda, és már láthatóvá is válik a láthatatlan ember. Precizitás + türelem = siker.

Desiree Palmen


"Sohasem sikerül tökéletesen" - mondja a művész, de azért ő is elégedett a melókkal.

Tehát: legközelebb, amikor a munkahelyi büfében csüggedő kollégáknak módszeresen fikázzuk a főnököt, először gondosan ellenőrizzük le, hogy a sarokban álló kávéautomata valóban kávéautomata-e, vagy maga a főnök.

Desiree Palmen


Ha az utóbbi, mehetünk is csomagolni az irodánkba, bepakolva asztalon álló fényképeinket abba a formás dobozba, amivel az amcsi filmekben találkozni.

Jó, de miért néz ránk olyan furcsán a doboz?

Desiree Palmen
Desiree Palmen

2008. július 8., kedd

Egy Langelme hagyatéka

A nácik imádták, az érzés nem volt kölcsönös, el is húzott gyorsan Németországból. Igaz, addigra odapakolta a filmvászonra mesterműveit, amelyek a mai napig tátott szájat eredményeznek a nézőknél. Pedig a múlt század első felében történt. - Fritz Lang, a Mesterek Mestere.

Lang kis híján lenyomta Hollywoodot a húszas évek végén és a harmincasok elején. De csak kis híján. A német filmgyártás már akkor sem rendelkezett akkora marketinghengerrel, mint az amcsi. Az értékből mindez semmit nem von le, a zseni rendező kenterbe vert munkáival mindenkit, aki a tengeren túl ügyeskedett.

Fritz Lang

Lang 1919-től jegyezte magát rendezőként, addig festegetett, katonáskodott, utazgatott. Egy évre rá feleségül vette A Nőt, Thea von Harbou-t, akivel valamennyi német filmjét közösen írta meg. Vonzódása a beteg lelkek felé már ekkor elég látványosan megmutatkozott, a később trilógiává nőtt Dr. Mabuse-filmek első darabjában, a Játékosban is a minden erkölcsi kontrollt felborító zseni elméjét boncolgatta, igen sikeresen.

Fritz Lang

Több nagy munka után jött 1927-ban az a film, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után. A Metropolistól teljesen megzavarodtak a népek. Lang olyan világot kent fel a mozivászonra, amely mindenkit ledöbbentett. Értendő ez az utópisztikus téma (a németek annyira nem csodálkoztak, bár az NSDAP még messze volt népszerűsége csúcspontjától), és a látvány miatt. Ez utóbbi a mai napig lenyűgöző. Felhőkarcolók, gépmonstrumok, hatalmas izék, az ember csak a gépiesített törpe szerepét tölti be egy ilyen világban. A nácik kifejezetten élvezték a filmet, utólag ezért is emlegetik a művet a „fasizmus előérzetének", bár még nagyon messze járunk 1933-tól, igaz, Mussolini már javában nyomta a saját diktatúráját délen.

Fritz Lang

A film a mai napig alapklasszikusnak tekintendő. Mindenki látott már részletet belőle, annyian használtak fel kockákat a saját művük fűszerezésére. Ha máshonnan nem, a Queen „Radio Ga-Ga" klipjéből biztosan rémleni fog valami. A mű népszerűségét és mai napig ható zsenialitását mi sem jelzi jobban, mint az, hogy az UNESCO - először a filmek sorából - a Világörökség listájára írta.

Fritz Lang

Aztán jött 1931, vele pedig minden idők - szerintem - egyik legnagyobb filmje. Nem mellesleg ez volt Lang első hangos mozija, oda is pakolta rendesen. Az „M - Egy város keresi a gyilkost" minden pszichobrutálok előzménye. Jellemábrázolásban, színészi munkában (ma néhol egy kissé túlzónak tűnhet, ilyenkor gyorsan meg kell nézni újra), rendezésben, forgatókönyvben, feszültségteremtésben, idegtépésben, mindenben elsőrangú. Peter Lorre (Löwenstein László) akkorát játszik benne, mint zakkant gyerekgyilkos, hogy még Sir Anthony Hopkins is irigykedve cuppantgat, amikor szóba kerül a neve.

Ekkoriban már a nácik is kíváncsian figyelték Fritz ténykedését, meg is hívták magukhoz, s tettek egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Goebbels, mint Hitler propagandagépezetének főnöke, piszkosul értette a dolgát. Egy vadbarom volt egyébként, de ehhez akkor is nagyon értett. Ő akarta (mások szerint Göring, de a légügyi fenegyerek semmit nem konyított a marketing- és reklámszakmához, úgyhogy maraduk Goebbelsnél), hogy Lang rázza gatyába a nácik által finanszírozott filmesek és alkotások csapatát. Állítólag itt (itt is) hangzott el a híres mondat Goebbels szájából, amikor figyelmeztették, hogy Lang zsidó származású: „Azt, hogy Németországban ki a zsidó, én döntöm el." Igaz vagy sem, mindegy. Jellemzőnek jellemző.

Fritz Lang


Lang a felkérés után olyan gyorsan pucolt el Némethonból, ahogyan csak tudott. Még az asszonykától is sietve elvált, ő ugyanis kifejezetten élvezte az SA-parádékat és Hitler hülyeségeit az új élettérről. Amerika tárt karokkal várta a filmes zsenit, úgyhogy húsz éven át ott nyomta a jó kis filmeket (elnézést Tőle, de az M-et nálam semmi nem tudja megütni). Talán a Téboly emelkedik ki a mezőnyből, ám Lang lángja akkora tűzzel soha nem lobogott már, mint a Metropolis kohóiban.

1976-ban aludt el végleg a Mester, Chaplin egy évvel később ment utána, azóta együtt moziznak odafent.

Fritz Lang

A mostani írás aktualitását egy szenzációs bejelentés adja: a Friedrich Wilhelm Murnau alapítvány megtalálta a Metropolis kivágott, s azóta eltűnt részeit. 25 percről van szó, benne állítólag két „nagyon fontos jelenettel". Jó ég! Milyen lehet kiegészítve az a film, ha csonkán is ennyire tökéletes?

Lehet csorgatni a nyálat, remélem, minél hamarabb beheggesztik a felbukkant részeket, aztán nyomni kifelé DVD-n, és trapp megvenni! Nem hiányozhat a polcról.

1927! A nyolcvanas-kilencvenes évek kultrendezői még halvány gondolatok sem voltak, amikor ez a Langelme lerakta mindennek az alapjait.

Mély főhajtás neki mindenért, amit csinált.