2009. január 30., péntek

A láthatatlan project

Ez itt egy olyan dolog, amelyhez foghatót magyar városokban még nagyon-nagyon sokáig nem fogunk látni. Egyrészt nincs rá pénz, másrészt senkinek nem jutna eszébe. - Joshua Callaghan. Az ember, aki eltünteti a csúnya dolgokat.

Kell hozzá fantázia (nálunk nincs sok), kell hozzá közpénz (nálunk abból rengeteg van a hülyeségre, ennek legalább lenne értelme), valamint egy új dolgokra nyitott városvezetés (ezt ne is bolygassuk), amelyet érdekel egy kissé, hogy hogyan néz ki a gondjaira bízott terület. Los Angeles iszonyú nagy hely, de valahol el kell kezdeni a dolgot. Elkezdték.

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan fülest kapott, hogy pályázatot írnak ki művészek részére. A téma: A gusztustalannál gusztustalanabb elektromos- és egyéb szekrények, köztéri mobilretyók és egyéb undokságok „sztrítártosítása", természetesen a városképbe illeszkedően. Lefordítva a dolgot: ki lehet pingálni a böhöm, egyenszínű dobozokat. Természetesen mindenki a festőművészekre gondolt, elméletileg szobrászkodni is lehetett volna a metállal, csak annak csúnya vége lett volna. Callaghan viszont úgy gondolta, ez így egyrészt diszkriminatív, másrészt a festészeten kívül van más művészet is, harmadrészt ő pénzt szeretne keresni. Így aztán lazán megkapta a melót, s ezzel világhírű is lett street art körökben.

Joshua Callaghan

Első lépésben lefotózta a böhömök környezetét, innen, onnan, amonnan. Méricskélt, perspektívázott, számolt, nagyított, majd rányomta a képeket egy viniles cuccra, pont abban a méretben, amekkora a doboz. Némi teflonos utómunka, vagdosás, felragasztás, és hoppá: volt doboz, nincs doboz! Két légy egy csapásra: a városkép szépül, a művész pedig császárreferenciával rendelkezik innentől. (Harmadik légy: sok pénze van.)

Joshua Callaghan

Természetesen a művekről lecsorog a festék, így a konkurens graffitisek hiába is pazarolnák a löttyöt csúfításra. Callagham mestermunkát végzett, még az sem torzítja a róla alkotott képet, hogy baromi jól tud szórakozni, amikor valaki nekimegy az egyik láthatatlan alkotásnak. Amelyek egyébként nagyjából tíz évig maradnak a helyükön, ha esik, ha fúj, bár ismerve az emberi faj ötletességét, néhány barom biztosan kitalálja, hogyan lehet tönkretenni őket.

Joshua Callaghan

Az ötletguru mára már afféle missziónak tekinti ténykedését, tegye csak, van még néhány millió ilyen az Államokban. Ha végez, hozzánk is átruccanhatna néhány hónapra. Megköszönnénk.

Minden további szöveget a képek mondanak.

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan

Joshua Callaghan

2009. január 28., szerda

A nyuszi katicát zabál

Graffitivel kezdett, dolgozott az Activisonnek, aztán bepottyant a szürrealista festészetbe. Greg „Craola" Simkins festményei egyesek szerint kedvesek, másokra a frászt hozzák. - BeinArt. A második csapás.

Büdös kölök volt. Nem egyszerűen a rossz, hanem a pokoli fajtából. Tanárok rémálma, bajkeverő mintadarab, az utca réme, golfautók tolvaja. Az iskola valódi csapást jelentett számára. A hátsó padban üldögélt, és a füzetébe rajzolt. Mindent, ami csak az eszébe jutott. Először bizonytalanul, azután egyre bátrabban. Így vergődött el a középiskolába, ahol már nem tudott megálljt parancsolni a kreativitásnak. Rajzolt és rajzolt, valami teljesen eszement szabad stílusban, a társai pedig egyre gyakrabban gyűltek köré, figyelve az alkotás borzalmait.

Greg Simkins

16 éves korában mondta ki valaki az egyszeregyet: mi lenne, ha megpróbálkozna a dologgal komolyabban? Kezébe nyomtak egy Can Control graffiti-magazint. A felfedezés élménye falhoz csapta emberünket, aztán hosszú évekig le sem lehetett vakarni onnan, az alkotásaival együtt. Mivel a lakásuk közel volt a szennyvízcsatornák alagútjaihoz, a művészi önkifejezés terepe adott volt. Greg őszinte lelkesedéssel fújta tele a kanálisok falát, időnként bokáig tapicskolva a trutyiban. Kijelenthetjük, hogy ő szó szerint a szarból vakarta ki magát, mire kiforrott művészegyéniség lett. Nemsokára már a nagymenő graffitis csoportok tagjai is felfigyeltek az izgága fújkafejre, s elkezdték magukkal hurcolni mindenfelé. Greg szerint velük tanulta meg, miről szól a műfaj, addig csak próbálkozott a dologgal.

Greg Simkins

Greg Simkins

A graffitit a mai napig isteníti, bár már nagyon ritkán műveli. Minden festményének alapját az képezi, már ami a perspektívát és a kép megkomponálását illeti. Amikor először vett ecsetet a kezébe, tulajdonképpen ugyanúgy kezelte, mintha flakon lett volna, nagyvonalúan, szinte freccsentve a festéket. Aztán elsajátította az ezerféle technikát, s egymás után születtek meg a jellegzetes Simkins művek, a szomorú bociszemű lényekkel.

Greg Simkins

Greg Simkins

Előtte azonban még tett egy igen fontos kirándulást a játékiparban. Az Activisionnek kezdett dolgozni, Xboxra készült játékok látványvilágát alkotta meg. Imádta a melót, de egy idő után nem bírt magával. Festeni akart, napi huszonnégy órában. Az Activisionös arcok jó fejek voltak. Úgy engedték el, hogy akármikor visszamehet. Greg egyelőre nem kíván élni a lehetőséggel, de azóta is felsőfokban beszél az ott töltött időről.

Greg Simkins

Greg Simkins

És jött a mindent elborító agymenés. Első blikkre látszik: a kisgyerek kisgyerek maradt, csak éppen veszett jól tud festeni. Témái sokszor mesékre épülnek, alakjai gyerekkori játékok, vagy ismert figurák elképesztő módon kifacsart változatai. Bár azt mondja, minden inspirálja, amit csak lát, legyen az egy templom vagy egy hülye fejű pasas, első helyen mégis az állatkertet említi. Nem kell profi műelemzőnek lenni ahhoz, hogy az állatmániát tetten érjük művészetében, ha nem szürrealista őrült lenne, akkor állatorvos. (Gyermekkori álma válna valóra, mi viszont szegényebbek lennénk egy szent eszelőssel.)

Greg Simkins

Greg Simkins

Simkins folyamatosan hangsúlyozza a nyilvánvalót: művei történeteket mesélnek, de ő csak az alapot adja. A mese a befogadó agyában kell, hogy összeálljon. Kik ezek az alakok, honnan jönnek, mit csinálnak, egyáltalán, miért zabál egy nyuszi katicát a szürreál étteremben? Időnként szó szerint kisebb történeteket ír, mielőtt a vászonhoz ballagna. A saját verziója így készen van, de a képen úgyis mindenki olyan sztorit lát, amilyet éppen akar. Figuráit gyakran nevesíti a kép címében, rengeteg találgatásra adva ezzel okot a Simkins-fanok körében. Vannak, akik biztosak benne, hogy az elnevezett alakokat valódi emberekről mintázta. Greg gyorsan lehűtötte a mítoszgyártókat: hülyeség. A Philip nevű kisfiú, aki visszatérő szereplő képein, egészen egyszerűen azért Philip, mert Simkins szerint „úgy néz ki, mint egy Philip". Imádnivaló duma, az agyas kritikusok rémálma. Megvárja a pasi, amíg hetet-havat összehordanak a képeiről, azután tömören és kifejezően annyit mond: „Bullshit".

Greg Simkins

Greg Simkins

Egy dologra biztosan nem mondaná. Pszichológiai szemszögből ugyanolyan izgalmasak a művei, mint művésziből. Ő sem tagadja: amikor fest, visszabújik a gyerekkorba. Újra az a kisfiú lesz, akinek a legnagyobb élményt a felfedezés fantáziával dúsított izgalma adja, akinek a szekrény még kalandokkal teli, ismeretlen birodalom, a mesék pedig valós történetek, az összes szereplőjükkel együtt.

Igaz, a mesevilág horrorba váltott a képein. Ennek pedig örülünk, mint kisgyerek a katicának.

Amit éppen nem egy nyuszi zabál fel.

Greg Simkins

2009. január 21., szerda

Rovarbabák

Kisebb sorozatot indítunk el, az ebben szereplő művészek ugyanis annyira nem normálisak, hogy megérdemlik a tágabb helyet a Kultlukban, ahol egyre inkább megtaláljuk saját utunkat, amelyen a szent őrültek állnak sorfalat. A BeinArt szürrealista csoport ráadásul a sorfal mellett ugrál fel-alá. A névadó a legismertebb, de messze nem a legbolondabb. - Jon Beinart. Az első csapás.

Jon BeinartJon Beinartnak (igen, ez a valódi családi neve, csak éppen jól jött ki később, hogy beinArt) amúgy nem volt nehéz gyerekkora. Jó, kissé talán túlábrándozta magát, de az előfordul. Neki mondjuk spéci kis külön világa volt, amelyet azóta sem nagyon tudott kinőni. Amíg a többi haszontalan lurkó a bőrt rúgta, pucis nős kártyákat nézegetett, vagy (a leendő Szeva bácsik) U-szeggel lövöldözött madarakra, addig a kis Jon csigákat, pókokat, hangyákat és egereket vizsgálgatott. Teljesen elmerült a saját kiskirályságában, ez a merülés olyan hosszúra sikeredett, hogy lent is maradt. Az apró, féregszerű jószágokkal való kapcsolata idillikusnak nevezhető, s annyira meghatározó a számára, hogy ha lenne százlábú nő, Beinart egészen biztosan fülig habarodna belé egy másodperc alatt.

Jon Beinart

Az iskolában sem volt egyszerű a helyzet. Jon előtt füzet, de nem ám azt firkálta bele böhöm betűkkel, hogy AC/DC, hanem a kis fanzáziabirodalmának lakóit. Beszélgetni nem szeretett, ám egy idő után rájött, hogy a rajz kitűnő kommunikációs eszköz, amely átsegíti a kínos hallgatáson. Ezért kezdte el évekkel később maga köré gyűjteni a hasonló dreamworld-ben élő alkotókat, először csak a közös alkotás céljából, azután azért, hogy 2002-ben megalakíthassa az Ausztrál Underground Művészek Társaságát, négy évvel később pedig a Nemzetközi Szürrealista Művészek Társaságát.

Jon Beinart
Jon Beinart

Beinart mindent a rajzra vezet vissza. Ez a legrégebben használt kifejezési forma, nála pedig olyan fokú megszállottság, hogy minden későbbi hiperfasza munkája innen gyökerezik. A rajzon belül a spontaneitásra esküszik, csak elereszti a kezét minden koncepció nélkül, aztán jönnek a csodák. Visszatérő témája a portrék és alakok kis, apró testekből vagy testrészekből történő összetákolása. Pepecs munkának tűnik, az is. Saját bevallása szerint fogalma sincs, mennyi ideig dolgozik egy képén. Amikor az alkotás gyönyörében dagonyázik, nem érdekli az idő. Mert dagonyázni jó.

Jon Beinart

Jon Beinart

Amitől egyből megkedveltem a pasast, az a saját művészetéhez való viszonya. Irtózik attól, ha meg akarják magyarázni, mit csinál. Amikor valaki kollektív tudatalattit emleget, azzal engem is ki lehet kergetni a világból, hát még őt. Nem kíván ideológiát pakolni a művei alá. Azt sem szereti, ha mások teszik. Közhelyszerűen imád megcsobbanni az ismeretlenben, mindenféle erőltetett magyarázat nélkül. Amit csinál, azzal tartja a kapcsolatot a külvilág felé.

Jon Beinart

Jon Beinart

Lekommunikálja magát, mi pedig vagy hajlandóak vagyunk visszaszólni, vagy átnézünk rajta.

Vagy alázzuk, mint az a Babaszobrok esetében igen gyakori. Ezekkel érte el, hogy mindenhol beszéljenek róla. Igen okosan használta fel- és ki a net adta lehetőségeket, mint az underground művészek általában. Blogokon, művészeti oldalakon terjedtek a szörnyjátékok fotói, a kommentekben pedig... A kommentek zöme a jó édes anyukájába küldte Jont, elmebetegnek, idióta, perverz állatnak nyilvánítva. A maradék az egekbe dicsérte, én halkan hozzájuk csatlakoznék. Ismét a fiatal gurut idézném: soha nem a sokkolás volt a célja a babás cuccokkal. Minden további nélkül elhiszem, semmi sokkoló nincs bennük. Az ötlet és a kivitelezés egyaránt isteni, engem ugyan nem csapott meg semmi negatívval. Igaz, a humor, amelyet ő emleget a babák kapcsán, valahol mélyebben rejtőzhet, vagy nekem van szint alatt a rötyögőkém. Pedig esküszik rá, nincs annál nagyobb mulatság, mint amikor nekiáll műanyag torzókat, kis kezeket és lábakat, fejecskéket összegyűjteni, hogy később felhasználja valamelyik alkotáshoz. (Mi meg még azt hittük, Hofi vicces.)

Jon Beinart

Jon Beinart

A Babaszobrászat nem volt egyszerű folyamat. Hosszú évek kísérletezgetése vezetett a tökéletes rovarszerű megalkotásáig. Sokkal többet tud szöszmögni vele, mint akármelyik rajzával. Némi riadalomra adhat okot, hogy Beinart a saját gyermekeinek nevezi őket, „Mini Me"-nek titulálja a soklábúit, de emiatt rémüldözzön az, akivel együtt él. Mindenesetre a verbális némaság kitűnő szervezési tehetséggel párosult. A beinArt gyűjtőnév alatt a kortárs underground, szürrealista művészet fiatalabb képviselőinek színe-javát vette szárnyai alá. Metamorphosis címmel könyvet jelentetett meg, múzeumot alapít, kiállításokat szervez. Nem rossz egy rovarmániástól.

Jon Beinart

Ő tehát a guru, az agy, a kéz, amely a fejem ingatja. Hamarosan szétnézünk az apostolok között is, mit működnek.

Addig tessenek babázni!

2009. január 13., kedd

Letestelve

Szeretjük a női porcikákat, hogyne szeretnénk, sőt. Ez a pasas viszont hivatásának tekinti a cicit, illetve a hozzávalókat. Az egész napját azzal tölti, hogy vadabbnál vadabb ötleteket talál ki, hogyan örökítsen meg egy mellet, egy popsit, vagy ami elől van, s néha szőrös, néha nem. - Klasszikus festmények mai köntösben, avagy milyen szögből festette Courbet a híres nunit?

Stephane Lallemand megőrizte magában a kamaszos szenvedélyt. Pedig annyira nem mai gyerek, de belül ugyanúgy serceg a tűz, mint akkoriban. Emberünk mindenre nyitott, az építészettől kezdve a tervezésen át a mütyűrök megalkotásáig. Ám felhőtlenül csak akkor boldog, ha megfejtheti az emberiség ősi titkát: a női testet. Ezt aztán folyamatosan fejti is, csiszolgatja a technikát. Leborul a nők előtt, mindenféle értelemben. A lábuk előtt fetreng, ha pedig megunta a lábakat, kissé feljebb kúszik.

Stephane Lallemand

Stephane Lallemand

Stephane Lallemand

Emlékszünk még arra a kis bizbaszra, amivel gyerekkorunkban játszottunk? (Kinek mikor volt a gyerekkora, persze.) Tekergetni kellett két gombot, az egyik a vízszintes vonalakat rajzolta, a másik a függőlegeseket. Hát, én erről teljesen megfeledkeztem. Szerintem ötödikes korom óta nem volt ilyesmi a kezemben, az pedig régen történt. Lallemand - utaltam már gyermeki énjére - nem feledkezett meg róla. És ha már a kezébe akadt, használta is bősz vágyai kifejezésére. És mi kell a férfinak? Főleg pénz, pia és egy másik p-vel kezdődő. Művészünk is addig csavargatott, amíg a dollár mellett megrajzolt néhány igen ismert képet a nőkről, persze saját értelmezésben. Irigylem. Én csak a béna házikóig jutottam el annak idején, erre tessék, mit tesz a szorgalmas gyakorlás!

Stephane Lallemand

Stephane Lallemand

Volt már Lallemandnak néhány meghökkentő húzása a női testekkel és azok alkatrészeivel kapcsolatban. Itt van mindjárt a magamban csak diditárnak becézett sorozat. Van itt minden, mi szemnek, szájnak, alsóbb idegeknek ingere. Kicsi, nagy, telt, soványka, alma, körte, cseresznye. A nagy csöcskavalkádban csak kapkodja az ember a fejét, a retro-fílingtől pedig egyenesen begerjedünk.

Stephane Lallemand

Tovább durvulva, itt vannak a negatív puncik. Próbáltam ezt szalonképesebben megfogalmazni, de bonyolult a dolog. A puncik ugyanis általában pozitív gyönyörűségek, ezek nem. Ezek kifejezetten negatívban nyomják, csoda ami csoda, ez még így is az.

Stephane Lallemand

Aztán, egy teljesen őrült pillanatában kitalálta a Fountains című sorozatot, amely már pozitív puncikat ábrázol ugyan, ám kissé fura szituációban. Mondjuk úgy, ami bemegy, annak ki is kell jönnie. Bár a pisivel, mint művészeti ihletforrással eddig nem találkoztam, köszönöm az élményt Lallemandnak, aki ezt a pillanatot is elhozta szürke életembe.

Térjünk át arra, ami nem ragad le egyetlen szervnél, hanem szépen kibontogatja a női test minden rejtelmes-sejtelmes gyönyörűségét. Festményekről dob csókot a múzsa, mégpedig nem is akármilyenekről. Világhírű, agyoncsodált, annak idején és most is körülrajongott vagy éppen botrányt okozó alkotásokról. Egyetlen közös van bennük: a meztelen nők. Minden mennyiségben, helyzetben, pózban. A világ legismertebb csajai ezek, hiszen van, amelyiket már századokkal korábban is dülledt szemmel bámultak az emberek. Lallemand a leghíresebb ilyen jellegű festményeket fotózta be újra. A furcsa a dologban, hogy a fényképek kifejezetten festményszerűek, köszönhetően a megvilágításnak, a díszletnek, no és némi utómunkának.

Szándékosan nem másolta le az eredetit. Van, ahol szinte minden más, van, ahol csak a kezek mozdulatát cserélte meg. Más színekkel, más beállításokkal dolgozik. Nem akarja az eredetit egy az egyben visszaadni, mindenhol rak bele valami extrát.

Stephane Lallemand

Stephane Lallemand

Kifejezetten ráment a gagyi megoldásokra is. A puci csaj vállán lévő korsóból például nem víz folyik, mint Ingres eredeti festményén, hanem valami műanyag fóliaszerűség.

Stephane Lallemand

Stephane Lallemand

Vagy ott van Boticelli mesterműve, a „Vénusz születése". (Lallemand a görög Aphrodité változatot használja.) Ő már elég öreg hölgy, valamikor az 1480-as években bukkant fel a habokból. A haja szép összevisszaságban, ezt a fotós zseniális húzással úgy oldotta meg, hogy valamilyen damilt kötött a modell fürtjeihez. Közben ügyelt arra, hogy a zsinór látszódjék a fényképen. Mondom, szándékos gagyi. Agyonműveltek elidegenítő effektusnak is nevezhetik, színházi kifejezést kölcsönözve.

Stephane Lallemand

Stephane Lallemand

Jean-Dominique Ingres egyébként külön kedvence a művésznek, tőle több képet is átvett. Még 1814-ben festette meg híressé vált izgatóját, „A nagy Odaliszk" nőalakját. A csaj érdekessége, hogy a kecses erotika érdekében Ingres nagyvonalúan két csigolyával kibővítette a gerincoszlopát. Hogy ezt ki számolta meg először, nem tudom, de sok ideje lehetett. Lallemand átértelmezésén szépen oda is pingálta a girincet, lássunk a popsi mellett mást is, lehessen számolgatni.

Stephane Lallemand

Stephane Lallemand

Courbet 1866-ban freccsentette vászonra „A világ keletkezése" című művét, amely azonnal kicsapta a biztosítékot, nagyjából mindenkinél, aki nem Courbet szemével látta a világot. (Nem voltak sokan) No, ez pont azt ábrázolja, amit a címe sugall. Lallemand képén őt magát láthatjuk egy csodás kis bujával, ahogyan éppen azt prezentálják, hogyan kell mesteri precizitással reprodukálni a bundás festményt. Ebben az esetben nem „átiratot" fotózott az eredetiről, hanem a technikát mutatja be azoknak, akiknek minden vágya a buja ősnövényzet titkainak feltárása -vászonra vitele- két női comb között.

Stephane Lallemand

Stephane Lallemand

A „Reggeli a szabadban" Manet talán leghíresebb képe. Lallemand egy kissé leszűkítette az eredeti létszámot, négy helyett csak ketten vannak, reggeli sehol, a fotós meg pofátlanul beült férfi szereplőnek. Hogy a csaj talpa retkes, az hagyján, mert olyan pillantása van, hogy azzal mágnesezni lehet. Az egész egy pimaszul pofátlan szemberöhögés, de éppen emiatt imádnivaló.

Stephane Lallemand

Stephane Lallemand

És itt a kedvencem, Goya „Meztelen Maya" című csodája, amelynek meztelen hősnője már akkoriban is az őrületbe kergette a bigott katolikusokat a szemtelen cickóival. Stephane mester befektette ugyan a bájos modellt, de hogy semmi nincs úgy, mint az eredeti képen, az is biztos. Egyszerűen csak oda van heverintve a cica, jó, az összkép valóban hasonlít, de csak ha az eredetivel együtt nézzük. Mintha azt mondta volna neki: „Belül legyél Maya, kicsi csillagom, kívülről úgyis azt fogják bámulni, hogy a bugyid körvonala alatt fehérebb a bőröd, mint máshol."

Stephane Lallemand

Stephane Lallemand

És így tovább. Itt lehet még puci klasszikusok átértelmezését kukkolni, megéri. Tombol a meztelenség, mindent elborít a remegő női hús. Ha pedig hiányzik Ámor a képről, Lallemand megoldja és koszos farmerjában tekereg huncut mosollyal a lecsupaszított álom-realitásban.

Nekem bejött.

Aranyos. Ha már Maya.