2008. október 26., vasárnap

Kolbászrémes

Végy tíz kiló kolbászt (csípőset és hagyományosat vegyesen), öt kiló sonkát, valamint további öt kiló - húsból készült - cafrangot. Ha hazavitted, rakd ki belőle a Mona Lisa reprodukcióját!

Az „ehető művészet" nem mai találmány. Egy Giuseppe Archimboldi nevű őrült már a XVI. században készített alkotásokat kajából. Tulajdonképpen ebbe a kategóriába tartozik minden olyan művészeti produktum, amelyet meg lehet zabálni, hogy azután egy teljesen más produktummá alakuljon, amely a mai világban akár külön művészeti irányzat is lehet, de ebbe ne menjünk bele bővebben.

A Tavr nevű orosz húskombinát centenáriumi bulit csapott a műfaj szerelmeseinek, még október közepén. Az oroszok köztudottan nem aprózzák el a dolgokat, s ez a kolbászukra is igaz. (Eredeti, nem átvitt értelemben.) Hogy a banzáj tényleg emlékezetes maradjon, literszámra folyt a vodka, tonnaszámra az ingyenzsír, ám az igazi különlegesség egy hattagú művészcsoport kiállítása volt. Ők világhírű festmények repróit mutatták be a nagyérdeműnek, akik mócsingtól fénylő mosollyal bólogattak, s nagyokat nyeltek a képek láttán.

Tavr

A másolatok ugyanis kitűnő minőségű orosz szalámikból, kolbászokból és sonkákból készültek. Ott volt a Mona Lisa, Van Gogh napraforgói és Picasso is. Zsírral lealapozva, kecsesen ráragasztgatva a „vászonra", világ csodájára, a Nagy Orosz Húsipar dicsőségét hirdetve fennen. 1x1,5 méterben. A team főnöke, Alekszander Szolomko el is újságolta büszkén, mennyire szeret sonkával dolgozni, mivel puha és könnyen kezelhető. (Na, erről majdnem mondtam megint valamit, de ezt is megtartom magamnak.) Hiába, változnak az idők. Leonardo még a seggét verte a földhöz, ha kikísérletezett valami új festéket, manapság a sonka a király.

Tavr

Azért a három napig készült zabafestményeknek volt egy-két problémás pontja. Először is: mivel ragasztgassák oda a kolbászdarabkákat? Ezen Szolomko is teljesen kiakadt, hiszen pillanatragaccsal mégsem lehet, akkor már régen nem förszt klássz edible art. Végül a jó öreg csontenyvnél maradtak, amely teljesen gusztustalan, ám teljesen természetes is, magyarán: ehető. Másodszor: bármennyire is igyekeztek hidegen tartani a cuccost, a sonkának és a kolbásznak van egy olyan elképesztő tulajdonsága, hogy a levegőn elkezd „sötétedni". Szaknyelven ezt rothadásnak hívják, de az oroszok megoldották: amelyik darabka „túlsötétedett", azt menet közben kicserélték. Nyami.

Tavr

Az eseményt egyben Guinness rekord kísérlethez is kötötték, homályos számomra, hogy milyen címszó alatt. Talán a „Legtöbb Tavr-kolbászkarikából Készített Van Gogh-reprodukció" kategóriájában indultak. Mindenesetre az orosz giniszes ember teljesen elélvezett a látványtól, külön kiemelte, hogy csak természetes alapanyagok találhatók a művekben, ezért „nem csak gyönyörűek, de abszolút ehetőek is".

Fura egy gusztusuk van az oroszoknak. A művészek előtt viszont le a szalonnabőrrel!

Ők legalább minden nagyképűség nélkül, teljes joggal mondhatják el:
„Ki az a Picasso? Megeszem reggelire!"

2008. október 19., vasárnap

Mocskos művésze

Mindenkinek van egy kis különbejáratú perverziója. Az átlagember titkolja, a művész pedig a nagyközönség elé tárja. Scott Wade például autók hátsó szélvédőjén élvezkedik. De piszkosul.

Aki most lihegve azért kattintott ide, hogy némi létől csepegő fétiscuccot olvasson, annak hatalmas fityisz, szó nincs róla. Élvezkedésnek éppen élvezkedés, némi fetisizmus is felfedezhető benne, mocskosnak is elég mocskos, ám nem dirty sex. Inkább dirty art. Sőt, dirty car art.

Scott Wade

Ha már Freud, képzeljük el, hogyan kezdődhetett minden. A kis Scott unatkozva bámulta gyermekkorában a televíziót. Anyukája a konyhában mosogat, apukája a háztetőt bütyköli. Scotty megunja a béna rajzfilmeket, s nyafka hangon megérdezi a mádört: „Anyuuuuu! Kimehetek rajzolni?" „Persze kisfiam, csak utána moss kezet!" - feleli abszurdból anyuka, Scott pedig már szalad is ki a ház elé, ahol szülei kocsija áll. A hátsó szélvédőt vastagon beteríti a por, a fiú megbabonázva nézi. Halk cuppantással megnyálazza ujjait, majd nekiáll rajzolni a koszba.

Scott Wade

Scott Wade

Anyuka tíz perc múlva kijön a házba, megszemléli fia művét, majd fejcsóválva csak annyit mond:
- Scotty, Scotty, kicsi fiam! Már megint pöcsöket rajzoltál. Kezd uncsi lenni. Miért nem próbálkozol meg valami Leonardoval?
A művészpalánta döbbenten néz a mádörre, aztán maszatos ujjacskáival a homlokára csap. Tényleg! Ez eddig eszébe sem jutott!

Scott Wade

Scott Wade

Scott Wade

Many years later Scott Wade éppen befejezte legújabb művét egy kocsi hátsó szélvédőjén, amely a Rushmore hegybe faragott elnöki arcokat ábrázolja. Távoli homályba vész a kis pöcsrajzolgató fiúcska, itt már a kiforrott művész munkáit láthatjuk. Esetünkben sem a kivitelezés a lényeg, hanem az ötlet. Nekem rögtön a rágógumifestő jutott az eszembe, s ha a művészetük extremitását és múlandóságát nézzük, valóban találhatunk egyezést. Még abban is, hogy mindketten koszosra dolgozzák magukat.

Scott Wade

Scott Wade

Scott Wade

Wade nem bízza a véletlenre. Otthona közelében szinte kizárólag poros földutak vannak, így reggeli után csók az asszonynak, majd vagy a saját Minijével, vagy felesége kocsijával elmegy vásznat készíteni. Ami nála annyit tesz, hogy fel-alá furikázik vagy fél órát a porban, aztán hazaviszi az autót. A szélvédőn már kész a felület, ragad a kosztól, s immár csak a művészi kreativitás szabhat határokat a csodának.

Scott Wade

Scott Wade

Részletes reprodukciók és saját művek kezdenek kirajzolódni a mocsokművész ecsetjének vonásai nyomán. Nincs festék, nincs semmi, csak az ecset és a por. A felesleget leseperni, ami marad, az a kép. Egyszerűen hangzik, a michelangeloi tézis szerint is minden kőben ott a szobor, csak ki kell szabadítani. Wade a koszból szabadítja ki alakjait, tárgyait, arcait.

Ne beszéljünk a művészeti szintről vagy a kulturális értékhordozásról. Nem lényeges. Ismét az a képlet, hogy valakinek eszébe jutott egy zseniális ötlet, azt kivitelezte, s a világ felfigyelt rá. Wade-del egyre többet foglalkoznak a tévék és az újságok, most már bőven kap meghívásokat is, nem potom pénzért. Milliárdosok csapatépítő víkendjeinek álcázott buliján, vagy éppen komoly szakmai konferenciákon egyszer csak megjelenik egy torzonborz figura, néhány pillanatig méricskéli a részére odaállított mocskos autót, majd a felső tízezer tagjait, aztán nagyot szusszanva nekilát a munkának. Gazdagék meg nézik szájtátva.

Scott Wade

Scott Wade

A kissé hibbant művészekkel egy bajom van. Amikor egy interjú során meg akarják magyarázni a művészetüket. Általában zöldségeket beszélnek, mert kétségbeesetten próbálják megfogalmazni, mit miért csinálnak. Pedig engem ez cseppet sem érdekel. Ne ő beszéljen, hanem az, amit alkotott. Wade is beugrott a pocsolyába, amikor tevékenységéről kérdezték.

„Ez engem arra emlékeztet, hogy az élet nagyon gyorsan elmegy mellettünk, és nekünk addig kell élveznünk, amíg van."

Na, ezt nem kellett volna ilyen bugyután kifejteni. Ilyenkor csak rá kell mutatni a kocsi szélvédőjére és annyit mondani:

- Kit érdekel, ha eltűnik? Nézd meg most! Mocskosul jól mutat.

Nem kell túlragozni. Ragad az magától.

Scott Wade

Scott Wade

2008. október 13., hétfő

Az angol betesz

Monroe cicije bizarr, Obama valójában Lincoln, Batman és Robin veszettül bagóznak, Ron McDonald egy elhízott disznó, Jézus pedig maga Miki Egér. - Ron English, a kultjamming ura.

Fő profilunk a kult lukában a nemes őrültekkel való foglalatoskodás. Írunk időnként bolondokról is, ám vigyázat, a két kifejezés ordítóan távol áll egymástól. Az őrültekben van egy hibás kulturális gén, amely aztán - szembeköpve a konzervkultúrát - visszafordíthatatlan folyamatokat indít el az agynak egy olyan területén, melyről (bár tudjuk, hogy létezik) álmunkban sem feltételezzük, hogy ekkora erők szunnyadnak benne.

Szent őrültjeink a Kreativitás Everestjét másszák meg nap mint nap, laza könnyedséggel és irigylésre méltó eleganciával. Nem lihegnek, nem erőlködnek, nem kapkodnak levegő után. Odaröffentik művészetüket, aztán már állnak is neki az újabb csúcshódításnak. Gyűjteményünk igen szépen gyarapodik a pop art fenegyerekeivel, mai tettesünk azonban egy dologban fényéveket ver kitűnő kollégáira.

Ron English


Ron English, az agyaszakadt New York-i kultjam-mogul pusztító humorral rendelkezik. Ilyet már láttunk, ebben önmagában nincsen semmi meglepő. Hogy dühét és gyűlöletét vihogva a globalizációra, a nagytőkére, a multikra, a bigott vallásosságra, vagy éppen a dogmatikus cuccokra zúdítja, na igen, ezen sem dobunk még hátast. English azonban túlfeszíti a húrt, sőt, időnként el is szaggatja azt.

Ron English

Ron English

Ron English

Ron English


Művészünk alapból utál mindent. Jó, lehet, hogy nem mindent, de hirtelenjében nehéz olyan területét megjelölni rothadó világunknak, amelyre azt mondhatnánk: ez biztosan Ronnak is nagyon tetszene. Szerencsénkre haragját kacagva vezeti le az alkotói folyamatban, mi pedig vele röhögünk, pedig néha nem is olyan vicces. Miki Egérért például meg vannak veszve a pop artosok. Láthattuk már képtelenebbnél képtelenebb variánsait, még dugás közben is. English mélyen átgondolta Az utolsó vacsorát (vagy utolcsó vasora?), aztán apostoloknak odanyeste az ugribugri rajzfilmhősöket, asztal közepére pedig - megváltó ötlet - magát a lapátfülűt. Nesze neked kegyelet, nesze neked tisztelet, Leonardo viszont biztosan sírva röhögne, ha látná. Nem állt meg itt, hanem - továbbtolva a történetet - meg is feszítette a kis piros gatyás rágcsálót. De nem ám kereszten, az túl snassz lett volna. Egy American Express bankkártyából kialakított egérfogó csattant rá a legendára, aki azóta is ott lógicsál, hacsak meg nem deglett, amely cselekedetben esetünkben semmi kifogásolnivalót nem találnánk, tekintve, hogy English pontosan ezt a véget szánta a Disney-szimbólumnak. (Apropó: döglött Miki Egeret még nem láttam művészi ábrázoláson, ha valakinek van tudomása ilyesmiről, szóljon.)

Ron English

Ha már szóba hoztuk Jézust, az alábbi művel English rendesen kiverte a biztosítékot. És most bele se menjünk, hogy mire akarta ezzel felhívni a figyelmet, legyen elég annyi, hogy sikerült. A „Basszunk be és öljük meg Istent" ábrázoló hirdetés fényképén maga a Mester is látható, ráadásul dupla kiadásban. A plakáton szereplő Jézus az ő idealizált képmása, vagy fiatalkori izéje, vagy ilyesmi. Máma má sokkal roggyantabbul néz ki. Mármint English, nem Jézus. Utóbbi jól tartja magát, ha hinni lehet azoknak, akik napi kapcsolatban állnak vele.

Ron English

Ron English


Említtessék meg az egyik legzseniálisabb ötlete, amelynek célpontja a világ legnagyobb gyorsfos-adagolója, a McDonalds. Annak is a kabalafigurája, az alapból horrorisztikus kinézetű bohóc, akitől engem mindig kivert a víz. Englisht is, de ő, „ha már bohóc, legyen kövér" -alapon úgy megpuffasztotta a szerencsétlen vigyorit, hogy az többet ér bármilyen antireklámnál, vagy a helyes étkezésre való figyelemfelkeltésnél. Zabálj tápot, aztán ne csodálkozz semmin! Kedves kiegészítője az egyik variációnak, ahogy a dagadt disznaja előtt két tehénfejű, tőgycsöcsű riherongy terpeszt. (Emlékszünk? „A szexualitás, mint a hanyatló nyugat ópiuma.")

Ron English

Ron English

Ron English

Ron English


English egyébként - nagy dicséret - gyakorló KISS-fanatikus, még plakátot is tervezett a királyoknak. Egy kissé itt is elhagyta az agyát, csókos jókedvében már kisszben látta világot, s ha már látta, akkor láttatta is, mint azt az alábbi képek bizonyítják. Hogy ezt ilyen pofánvágó módon tette, azon már a legcsekélyebb mértékben se lepődjünk meg, egyébként is, ebben a témában minden megengedett, Kiss Forever!

Hosszú lenne itt végigsétálni a kedves őrült játszóterén, egy útjelzőt viszont elhelyezünk itt, megéri eltölteni vele egy kis időt.

Andy Warhol pedig üdvözletét küldi English-nek odaátról. Állítólag pokoli jó a buli...



2008. október 8., szerda

Bőséges bőrrevaló

Ha azt nézem, milyen festményeket zúz rommá varrt emberekről a rommá varrt tetkófestő, nagyot csettintek: ez igen. Ha azt látom, mit művel a babákkal, első gondolatom: ez beteg. - Shawn Barber, a szépségesen extrém rútság festője.

Shawn Barber

- Művészkém, fessen már le a tetkóimmal az utókornak!

- De hát magának nincs is tetkója!

- Nem baj, de van pénzem. Én fizetek, maga varázsol!

Shawn Barber

Mindez persze csak rosszindulatú ferdítése annak a ténynek, hogy Barber olyan festett figurákra is varrást fest, akiknek bőre a büdös életben nem látott tűt, kivéve a himlő elleni oltáskor. Ez azonban művészet, nem pedig szupernaturális reality, mindent lehet, az álmok pedig az ecsetben vannak. Amelyet Barber elképesztően jól tud használni. Különös, agyonszínezett festményein, amelyeket tetkós alakokról készít, természetesen mindig a hímzés a főszereplő. Néhol belesimul a modell bőrébe, kiegészítve azt, néhol pedig szinte üvöltően nem odavaló. Annyi szent, hogy a képeken szereplő figurák egytől-egyig igazi egyéniségek, nem holmi odamócsingolt kispályások.

Shawn Barber

Shawn Barber

Az öreg fazon a kalapban, a csúnyácska, mégis bujára tetovált csaj, a kezében kalapácsot tartó vadmacska a fürdőszobában, vagy a fekete srác profilja mind egy vastag vonással felhúzott karakter, amelynek jellegét szinte a végletekig erősíti a sok ráhordott cifrázás. Barber fiatal zseni, életkora ellenére azonban rendelkezik már akkora művészeti tapasztalattal, hogy pontosan tudja, mit mivel és hogyan kombinál össze.

Shawn Barber

Shawn Barber

Fokozottan érvényes ez a színimádatára. Összefolynak, egymásba ömlenek a tetoválások paradicsomi árnyalatai, néhol rászaladnak olyan helyre, ahol nem lehetne lenniük, de éppen ettől kapcsolódik össze ember és élő, lélegző műalkotása, amelyet saját sejtjeiben visel, amelyet összefércelt vele az idő egy életre, s amelyet megörökítettek a halál utánra.

Shawn Barber

Shawn Barber

Vágyak, álmok, pajzán erotika, titkolt perverziók, sötét abszurdok és ártatlan fénysugarak kapaszkodnak egymásba a festmények alakjain, s bár az élet igenlése önt el mindent, a koponyák és csontvázak kacéran figyelnek, az elmúlás valahogy mégis végigsöpör egy fekete tónussal, hogy emlékeztessen a kikerülhetetlenre.

Shawn Barber

Shawn Barber

Shawn Barber

Akárcsak a babák. Ezen egy kicsit kiakadtam, akkora a különbség a tetoválós festményekhez képest. Barber, a barbár. Műterme tele játékbabákkal, torzókkal, fejekkel. Ezekből aztán akkora rumlit csinál a festményein, hogy keresztbe áll tőlük az ember szeme. Játékbaba ide vagy oda, abban van valami eszelősen morbid, ha egy művésznek a születésről is az elmúlás jut az eszébe. Festőnknél - úgy tűnik - ez a képlet. Az ártatlanság kicsipkézése a vadállatisággal és a halállal: ennél élesebb kontrasztot nehezebb létrehozni.

Shawn Barber

Shawn Barber

A hétköznapi játékokat annyira morbid helyzetben ábrázolja, hogy a hideg kiveri az embert tőle. Egy pszichiáter a szája szélét nyalogatná dúdolva, ahogy megpillantja a festményeket, nem csoda: a felakasztgatott babák látványa mégiscsak enged némi szabad asszociációt a művész agytekervényeire vonatkozóan.

Shawn Barber

Shawn Barber

Az persze nem meglepő, hogy Barber a saját műfajában világszerte námbörvánnak számít. Veszik is méregdrága műveit, filmsztárok, zenészek, politikusok, sőt, vallási guruk falait ékesítik a „barberikonok", hirdetve életet és halált, kezdetet és véget, mosolygós ráncokat a megfáradt bőrökön.
A hideg fény művészete, lassan száradó emlékcsepp a vásznon egy ismeretlen jövőnek.


2008. október 1., szerda

Falatkacsászárok

Jé, valaki végre feltette a kérdést: hová tűnik egy teátrumból 47 millió forint? Színházi X-aktáink újabb felvonása, amely egyáltalán nem személyre szabott, inkább általános kórtünet. - Közpénzherda a művészet ürügyén.

Megint a mocskos politika, de mit lehet tenni? Ameddig a színházak zabálják a köz pénzét Magyarországon, addig a politikusok osztogatják nekik az elherdálásra szánt összeget. Alapelv: minél nagyobb az állami-önkormányzati finanszírozás, annál többet lehet lenyúlni. Nemrég láttam egy nyúlfarknyi műsort a képládában a témáról. (Mások is kezdenek értetlenkedni.) Azt boncolgatta egy nóném színművész, hogy aki az állami finanszírozás csökkentésére tesz javaslatot, az őrült, elmebeteg, művészetellenes dilettáns. Az államnak kötelessége eltartani a színházakat, olyan őrültséget senki nem mondhat, hogy egy teátrum magának termeljen anyagiakat, s ebből pénzelje a saját projektjeit.

Rendben van, azaz csak rendben lenne a dolog, ha a ménkű költségvetések bizonyos százaléka (nagy százaléka) nem a direktorok és barátai zsebébe vándorolna, hanem valóban a színházművészet mára már trágyaillatú oltárán füstölögtetnék el.

bohóc


Példa: nagytehetségűnek titulált vidéki direktornak van egy igen közeli barátja külföldön. Mondjuk Kelet-Külföldön. Az igazgató kinyilatkoztatja a sziklaszilárd tézist: ez a rendező a világ egyik legjobb rendezője, nyert már például „Arany Kockacukor-díjat" is. Ezért ő minden évben meghívja rendezni a színházába. (Nagyon mulatságos, amikor a parasztok által eltartott intézményekről, mint saját színházukról beszélnek. Vendég ő ott, akit ugyanúgy ki fognak picsázni, mint az elődöket.) Igaz, a mélylila ködben fetrengő „művészeliten" kívül a kutya nem hallott még az emlegetett színházi óriásról, de előlegezzük meg a bizalmat. Aztán jön ez az istenátka, és három-négy hét alatt rendez egy kupac szart. De akkorát, hogy egy elefánt is irigykedve méregetné. Bukás, néző be nem megy rá, hiába próbálja képzeletbeli színházunk kétségbeesetten kommunikálni: de hiszen ez a világ egyik legjobb rendezője! A galandférget sem érdekli, ami szar, az szar. Hiúságában megsértett rendezőnk a hakni után több mint 1 millió forinttal a zsebében távozik, leköpködve a bunkó magyarok érzéketlenségét. Annyira persze nem sértődik meg, hogy ne üljön fizetett förszt klásszra, amikor újabb egymilliót akarnak a zsebébe tuszkolni a magyar adófizetők izzadtságszagú forintjaiból.

Székhelyi József


Mindez a szegedi aktuálisról jutott eszembe. A Fidesz szerint a városvezetés megpróbálja eltusolni, szőnyeg alá söpörni a Szegedi Nemzeti Színház költségvetési problémáit. Ezt egy Póda Jenő nevű úr jelentette be (lényegtelen), aki a pénzügyi bizottság alelnöke (lényeges). Székhelyi József utolsó bő egy évét vizsgálta a revizor, s bizony igen furcsa dolgokat talált. Szerződések körül is, illetve a gázsik területén. Az említett úr nagyon kemény, felettesei még inkább, az asztalt csapkodva lihegik: hol van 47 millió?

Na mégis, hol lenne? Székhelyi József egy hihetetlenül jópofa, szellemeskedő levélben válaszolt az őt ért támadásra. A dokumentum tartalma eléggé zagyva, első olvasásra nem biztos, hogy sikerül. Székhelyi nagyjából a frászba zavarja el az érdeklődő narancskertészt, s kifejti: az említett vizsgálati időszakban a nézők háromszáznegyvenmilliós bevételt hoztak a színháznak. Tehát nem hiány van, hanem - osztásszorzásösszeadáskivonás után - plusz pénz! Ezután egy kissé érthetetlen humorturmix következik, majd - elég logikátlanul - elkezdi taglalni, honnan is a hiány. Persze hogy az alulfinanszírozottságból. Mert a város nem adott elég pénzt. Ezen kívül volt előre betervezett hiány (ettől is a falnak tudnék menni), a fentebb taglalt baráti meghívások sztárgázsija. Egy fényes gyöngyöt idézzünk a levélből:

Legyen végre vége az alulfinanszírozottságnak, amelynél lélekölőbb alig létezik. Talán csak a diszfunkcionális pazarlás. A lélekölés és a pazarlás is antiteatrista találmány."

Napi Élet Kultluk

A „diszfunkcionalista pazarlás" kifejezés tipikusan olyan duma, amitől jó hangosan, ízesen káromkodni kezd az ember. Aki nem tud, az ne beszéljen. Tiszteletem Székhelyi művész úr munkássága előtt. Az külön tiszteletet érdemel, hogy annak idején egy anyagi romhalmazt vett át legszebb városunkban. De a tények makacs dolgok, azokat nehéz testfestékkel elkendőzni.

Póda Úr pedig tegyen csak úgy, mintha a világ csodáját találta volna meg. Minden városban ez folyik, ahol teátrumot üzemeltet az állam és az önkormányzat. (Elég csak a közelmúlt debreceni eseményeire gondolni, ahol aztán nem 47 millióról beszélhetünk. Felelősei természetesen a mai napig nincsenek a dolognak.) Mindegy a pártállás. Az igazgató személye a mindenkori hatalom függvénye, aztán nyal vagy nyel. Általában mindkettő, nyal és nyel. Ha nem teszi, oda a zsíros falatkák özöne, amelyet a gazdik dobálnak a művészet császárainak lábai elé, s amelyet - sutba dobva minden elvet és élvet - buzgón nyalogatnak át saját és kedvenceik pénztárcájába. Megtehetik, az elmúlt évek eseményei elég világosan rámutattak arra az egyszerű tényre, hogy egy színház pénzköltésének a vizsgálata ma Magyarországon az egyik legbonyolultabb dolog.

Amikor elküldik a régi kedvencet, akkor kizuhan néhány csontváz a szekrényből. Válasz: írjunk egy epébe pácolt levelet, és kérjünk ki magunknak mindent a Szent Művészet nevében.
Annyira meg van sértődve mindenki, hogy egyfolytában kicsúszik az emlékezetből a kulcsszó: közpénz.

Válság válság hátán a színházi szakmában. Zuhanórepülés mindenféle értelemben. Bármennyire kapálóznak a falatkarágcsálók, előbb-utóbb vége lesz a kánaánnak. Nem fogja bírni az államkassza az élősködő léhűtők sztárfizetését, a közpénzes magánautókat, a fizetett „szakmai utakat", amelyhez fürdőrucit kell csomagolni.

A sírást pedig be kell fejezni. Kőkemény ellenőrzésekre lenne szükség, de ugyan minek, amíg az aktuális direktor csorgó nyállal, pitizve, zsírtól fénylő arccal és szemmel várja a falatkákat?
A mi kutyánk kölyke.

Ül, fekszik, zsebretesz.