Kedves és mészáros

A Niagara vízesés a lefolyik a vászonról, George Washington feje pedig cafatokban. Persze mi ez ahhoz képest, amikor egy naplemente annyira forró, hogy meggyullad tőle a festmény? - Valerie Hegarty, a Pusztítás Teremtő Angyala.

A csaj egyébként teljesen normális. Nem vonyít a holdra éjszakánként, nem tart a párnája alatt böllérkést, nem szaladgál pucéron az utcán, és ami a legfontosabb: nem dől hanyatt a saját zsenialitásától. Mi igen. Amikor Valerie Hegarty kinyitja a műterem ajtaját, elkezdődik a metamorfózis. Vérengző fenevaddá változik, kliségyilkos démonná, aki ott pusztítja és írtja a mítoszművészetet, ahol csak éri. Jól teszi, mert elképesztően dögös cuccokat készít.

Már maga a műterem külön történet. A feneketlen káosz. Mintha bomba robbant volna, vagy mintha a csaj egy üveg vodka után nekiállt volna idegből szétverni az egészet. Törmelékkupacok, miszlikbe aprított papír- és kartonlapok, falakról félig letépett cuccok. Azonnal látszik: itt valaki mindent belead a kreativitásba: dühöt, humort, önsajnálatot, megvetést, apró kivagyiságot és szakmája imádatát.

A lényeg: Hegarty az alkotást a rombolással kezdi. Kinéz magának valami olyasmit, ami közismert (Amerikában legalábbis az), népszerű, vagy éppen tízezrével adják el a repróit a szuvenyír- és giccsboltokban. Olyan ikonszerűt. Témában és alkotóban egyaránt. Amikor megtalálja, nekiáll a klisés, unalomig megszokott dolgot átalakítani. Szétvágja, felgyújtja, kettémetszi, kilyukasztja, kicsavarja és kifacsarja egészen addig, ameddig felismerhető még ugyan az eredeti mű, ám a nagy disztrójolás miatt értelmét veszti és új gondolatok magvát csapja az agyunkba.

A nő tipikus mítoszromboló. Az emblematikus dolgokra kattant rá, olyan helyekre és személyekre, amelyek már-már kultikus tiszteletnek örvendenek. Frederic Church például a tájképfesztészet mágusának számított-számít az óperencián túl. A XIX. században tevékenykedő májsztró szabályos iskolát teremtett művészetével. Romantikus képeinek csodájára jártak, ízlést nélkülöző amerikások mai napig szívesen aggatják a másolatokat a takonyzöld tapétára, éppen a bivalyfej mellé. A Niagara vízesésről számtalan festményt készített, bravúrosan egyébként, a látvánnyal valóban nehéz betelni. Hogy Hegarty mit művelt az egyik ilyen stílusú festménnyel, az látható a fotón. Lenyűgöző. A víz lefolyik a vászonról, a szivárványocska inkább egy atomrobbanás utáni csend pillanatfelvételéhez illene, a büszke fenyő félredőlve. Az erőteljes nyugalmat árasztó kép egycsapásra káoszba váltott. Az egész kifacsarva, fölre döntve, félig elpusztítva. Nesze neked, Természet Lenyűgöző Ereje! Nesze neked, Valerie Hegarty!

Vagy itt a másik „áldozat", Thomas Moran, aki szintén iskolateremtő jelleggel festette a tájat az 1800-as évek második felében, illetve a XX. század elsőjében. Ugyanaz az idillikus, szűzies természetábrázolás, mint Church esetében. A Yellowstone és a Grand Canyon festőjeként - általában kanyonmániás volt - szerzett elévülhetetlen érdemeket magának, amíg Hegarty el nem kezdte évíteni. Az ötlet az ő stílusproduktumával egyszerű, ám annál hatásosabb. Kettérepesztette a kanyont ábrázoló képet, de nem állt meg itt. A repedés ugyanis a kiállítótér plafonjától egészen a földig fut, úgy, hogy közben keresztülszalad a festményen is. Pofás meló, sokat ugyan nem kell gondolkodni rajta, de a látvány mókásan érdekfeszítő.

Szegény George Washingtonról már nem is beszélve, akinek híres portréját a hölgy szétégette, szétkaszabolta, úgy tönkrevágta, hogy ha nem tudnánk az ábrázolás célszemélyét, csak tippelni tudnánk, kit ábrázol a bestiális kép. Na jó, mindannyian porrá leszünk, sőt, a festmények is, de ennyire siettetni az elmúlást, az már mindenképpen figyelemreméltó vállalkozás.

Ha pedig igazán dühös kedvében van a csaj, akkor fogja a művészi golyószórót és nekiesik mindennek, ami a keze ügyébe kerül. Lyukak a falban, az előtte álló szekrényen, a vitrineken, a festményeken. A törmelék hanyagul a kiállítási tárgy elé dobálva, mintha csak művészeti bűntény helyszínén járna az ember, ahová a szíeszáj még nem érkezett meg. Hentesmunka a javából.

Az ikonrombolás nem is olyan egyszerű dolog. Számítani kell az értetlenkedő felhördülésekre, de ami a legfontosabb: iszonyatosan precízen kell megállítani az időt. Azt a pillanatot, amelyet a múlt nagyjai egyszer már megállítottak a festményeken, szobrokon, Hegarty továbbindította. Hagyott neki időt, aztán újra megfagyasztotta. Az enyészet egy adott minutumában.

Az elmúlás pedig lassan gyökeret ereszt, mint egy üres képkeret.

Ennyi egy ikon.

A ló és a kasza

Gondoltam, legyen év végére valami könnyed, meghökkentő, legyen köze a lovakhoz, de azért maradjunk a művészet őrületénél. Kaptam is a pofámba olyan témát, hogy egy darabig csak hörögni tudtam. - Vegyen eredeti Chollát 600 000 forintért! Nyeríteni fog a boldogságtól!

Cholla a géniuszok zsenije. Chollát nem lehet überelni, képtelenség felülmúlni. Cholla a neoprimitív amerikai életfelfogás és kulturális érdeklődés esszenciája. Cholla gazdijával kapcsolatban lenne egy-két érdekes ötletem, mit is kellene vele csinálni, ám nem a szexre gondolok. Chollával kapcsolatban sem, bár kétségtelen, hogy kiváló orális technikával rendelkezik. És szép, nagy a nyelve. A gazdi - Renee Chambers - orális tudományáról és nyelvecskéjéről nem rendelkezem információval, de nem is izgat, búsuljon a ló!

Eddig azt hittem, hogy a Péniszpiktor munkásságát és népszerűségét senki nem tudja megütni. Erre tessék, itt van nekünk Cholla, a nevadai ló, aki szájába veszi az ecsetet és izéket pingál a papírlapokra, amelyeket a gazdi bazi sok pénzért el tud adni. A gazdi ezeket a képeket festményeknek nevezi, én pedig szeretném a gazdi fejét belenyomogatni egy vödör szarba, aztán beleverni ötször egy üres vászonba, majd szintén nagyon sok pénzért eladni. Legfeljebb rálegyintenek: „hűdeszarezakép", kit érdekel, ameddig Cholla alkotásai előtt rengetegen vannak, akik transzba esve óbégatják: „deállat".

Túl azon, hogy valami ökör képes volt 3000 dollárt fizetni a ló egyik fostményéért, izgat a kérdés: mi a lófa..t csinál vele utána? Bekeretezteti? Komolyan? Kirakja a falra? Aztán megjönnek a barátok, s az est folyamán egy jól kiszámított pillanatban odaint: „ja, aztat meg egy lú festette!"? Vagy elajándékozza? Szülinapra, névnapra? Karácsonyra? Újévre? Mert akkor Chollán Szilveszter. (Ezért elnézést kérek.) Mi az, ami ennyire zabálnivaló egy lópacán?

A marketing, Kedves Leendő Cholla-tulajdonosok. A buta, gyilkos reklám. Teremtsd meg a mítoszt: „Cholla egy évekkel ezelőtti karámfestés közben állandóan Renee mellett téblábolt, ezért a nő férje azt tanácsolta, adjanak a ló pofájába ecsetet, hátha beszáll a munkába." Rögzíts videókat, nevezd el a képeket (A Horse Jumper és a Nectar címekért Renee Chambers külön seggberúgást érdemel), bízz meg egy menő ügynököt, aztán tárd szét a bukszát: tele fogják tömni! Mert Amerika a határtalan hülyeségek földje, és ha most valaki azt mondja, hogy Magyarországon is akad olyan elmebajos, aki képes lenne 600 000 forintot fizetni ennek az állatnak a műveiért, az ne tegye, mert a hazai kulturális nyitottságról alkotott maradék illúzióm is csörömpölve fog darabokra hullani.

A dolog legzseniálisabb része Velencében játszódik, ahol éppen a napokban állítják ki az új zseni műveit. A marketing szerint a galéria főnöke nem is tudta, hogy egy ló képeit tanulmányozza, ellenben el volt olvadva a gyönyörtől, ügyes húzás, kockacukrot neki. Rosalba Giorcelli a neve ennek a külön állatfajtának, s csak azért nem 72-es betűnagysággal írom a nevét, mert csúnya lenne. Ezzel a reklámbődülettel ki is lett állítva a bizonyítvány a magukat „modernnek" tituláló ecsetkoptatókról. Pont olyan a munkásságuk, mint egy lóé. Ciki. Még egy kockacukrot a galéria tulajának. Aki képes volt benyögni a következő mondatot is: "Nemrég kiállítottuk a ló képeit egy művészeti vásáron, a közönség és a művészvilág is lelkesedett értük". Azt úgy el tudom képzelni. Mármint a művészvilág lelkesedését. Ahogyan vagy húsz festő és kritikus odacsődül egy eredeti Chollához, és megüti őket a Fenenagy Művészet gutája. „Fánnntásztikusss! Látod ezt? Micsoda merész ecsetkezelés! Ez egy kicsit a korái pikásszóra emlékeztet! Istenemmmm, de zseni!" És ehhez hasonlók, mert a művészvilág nagyon tud lelkesedni.

Renee Chambers pedig marketingeli tovább a lócitromot. "Nem kizárt, hogy a lovam egy híres festő, talán Monet reinkarnációja" - mondta a sajtónak. De, kedves hülye, kizárt. Egyébként a Monet nevet a szádra ne vedd, mert meg leszel csapva. Idióta.

A hölgy éppen a lova kaszával veri a csalánt. A sok hülye pedig tátott szájjal várja a kicsattanó kulturális extázist.

Ha nekik ez kell, fulladjanak bele!

Színpadra kérem a Művész Úr fejét!

Az egy jópofa dolog, ha egy nóném társulat bulvármocsokkal reklámozza magát. Amikor a Royal Shakespeare Company teszi ezt, ott több kérdés merül fel egyszerre. Például az, lemossa-e Hamletet a színpadról egy kellék? A válasz: igen, még akkor is, ha csak utólag. - Hullamarketing a színházban.

Volt egyszer egy André Tchaikowsky (Csajkovszkij) nevű zongoraművész. Brilliánsan játszott, kiváló zenéket írt, jó fej pasas volt (ez igen lényeges vonás a későbbiek tükrében), volt humora, hatalmas adag morbiditással. Nem adott neki a sors hosszú életet, a rák mindössze 46 esztendős korában végzett vele.

Mivel volt ideje felkészülni a legrosszabbra, aprólékos végrendeletet készített. Ebben felsorolt elég sok mindent, instrukciókat adott a temetésére vonatkozóan, illetve arra, hogy halála után szerveit tudományos célokra ajánlja fel. Na, itt kezdődött az a furcsa történet, amely a Royal Shakespeare Company furcsa játékában csúcsosodik ki. Derék zongoristánk ugyanis azt is kikötötte a végrendeletben, hogy a fejét az RSC társulatára hagyományozza: használják fel a rendezők és a színészek tetszés szerint.

Őrült beszéd, de van benne rendszer. Mert ha Shakespeare és koponya, akkor Hamlet és Yorick.

„ELSŐ SÍRÁSÓ
Látja ezt a koponyát; huszonhárom esztendeje fekszik a földben.

HAMLET
Kié volt az?

ELSŐ SÍRÁSÓ
Hej, kurafi bolond egy fickóé volt ez; mit gondol, kié?

HAMLET
Nem tudom.

ELSŐ SÍRÁSÓ
Nyavalya essék a gaz bolondjába! Egyszer egész palack rajnait a nyakam közé öntött. Ez a tulajdon kaponya, uram ez a tulajdon kaponya Yorick kaponyája volt, a király udvari bolondjáé.

HAMLET
Ez? (Elveszi a koponyát)

ELSŐ SÍRÁSÓ
Éppen ez.

HAMLET
Hadd lám. Haj, szegény Yorick! Ismertem, Horatio; végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt: engem a hátán hurcolt ezerszer: és most hogy irtózik tőle a képzeletem! A gyomrom is émelyedik rá. Itt függött az ajk, melyet én összecsókoltam, azt se tudom, hányszor. Hová lettek gúnyjaid, bakugrásid, dalaid? Villámló élceid, melyek az egész asztalt hahotára fakaszták? Egy sincs már belőlük, hogy kimajmolnád saját torzképedet? Bezzeg most esett le az állad! No, eredj őasszonysága öltözőjébe, s mondjad neki: fesse bár magát ujjnyi vastagon, erre jut az arca; eredj, kacagtasd meg vele."

1983 óta hever a zongorista koponyája az RSC jelmezraktárában. Valahogy senkinek nem volt kedve hozzányúlni. Ez a tény legalább bizonyos fokig egészséges élet- és színházfelfogást takar. Bár nagy őrület a naturalista- és kegyetlen ábrázolás, vannak határok, amelyeket nem szívesen lép át sem az alkotó, sem pedig a közönség. Nem tabu, inkább a színház mindenkori törvénye, amely egyetlen szóban sűríthető össze: „mintha".

1989-ben Mark Rylence bepróbálkozott André koponyájával. A fekete-fehér képen a két művész látható, illetve az egyiknek csak a feje, amint éppen szegény Yorickot alakítja. Végül mégsem szerepelt az előadásban a biokellék. Rylence-ről patakokban folyt a víz attól, hogy pontosan tudja, kinek a fejét fogdossa éppen. Persze, most mondhatnánk, hogy Hamlet is igazi koponyát nézegetett, meg színészi átélés, satöbbi, de egyrészt Rylence nem Hamlet, másrészt véssük kőbe: „mintha". Miután a többi szereplőt is kifejezetten a frász törte a híres testrésztől, André feje visszavándorolt a raktárba.

Egészen mostanáig. Greg Doran igazgató a fejébe vette, hogy igazán életszerű előadást hoz létre. (Természetesen nem láttam a produkciót, bár hetente ruccanhatnék ki RSC előadásokat nézni, de ott valami gáz van, ha egy igazi halott koponyája kell ahhoz, hogy életszerű legyen a dolog. Morbid egy mondat lett ez is.) David Tennant - mint Hamlet - biztosan nagyon életszerűen fogta az életszerű koponyát az életszerű prezentációban. Egyetlen mentsége van Greg Doran-nek. Állítólag csak az utolsó, huszonkettedik előadás után „árulták el" a nézőknek a titkot André szerepeltetéséről. Sőt, „állítólag" a társulatból is csak néhányan tudták. Ezt én ugyan el nem hiszem, a színház a világ legpletykásabb helye. Ha két ember tud valamit egy teátrumban, azt hamarosan mindenki tudja.

Doran azzal magyarázta a titkolózást, hogy nem akarták a koponyát főszereplővé tenni. Azt elfelejtette hangsúlyozni, hogy a huszonkét előadás Shakespeare szülővárosában ment le, Londonba még csak ezután költözik a produkció. Lett is olyan bulvárfos a dologból, hogy hirtelen az egész világ megismerte az egykori zongoraművész nevét. Félreértés ne essék: nem André koponyájával van problémám, hiszen a virtuóz kifejezett kívánsága volt, hogy használják becses „darabját" a társulatnál. A nagy bejelentés után azonban a bulvár kedvence lett az előadás. Talán felesleges hozzátenni, nem Tennant játéka vagy az RSC társulata miatt. Kit érdekel, mit játszik Hamlet? Az igazi főszereplő André koponyája lett, a Sun egyenesen „Szegény André" idézetet nyomott a „Szegény Yorick" helyére.

Londonban biztosan tódulni fog a nép. Kár, hogy elsősorban nem az előadásra lesznek kíváncsiak, hanem egy koponyára. Ha ezt a dolgot egy nóném társulat csinálja, remek ötletnek tartanám. A Royal Shakespeare Company-hez azonban méltatlannak tartom.

André Tchaikowsky zongoraművész nevét mindenesetre megismerte a világ. A bulvárból.
Szerintem örülne a hírnek: koponyája, mint kellék, lemosta a főszereplőt a színpadról, még ha csak utólag is. Hiszen: „Végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt."

Yorick igazi celeb lett.

Hajtogasd, hogy művész vagy!

A szimpla origami jó dolog, de ami itt következik, az egyelőre viszi a koronát. Kivág, ragaszt, hajtogat, kiállít. A papírszobrászat legnagyobbjai, Papírvilág Urai. - Tiszta munka.

Van, aki ollóval. Mások szikével. Megint mások maguknak kialakított, speciális aprítószerszámmal. Olyan is akad, aki puszta kézzel, eszköz nélkül gyűri, simítja, hajtja, csippenti. Fotópapírból, egydollárosból, könyvből vagy A4-esből, mindegy. A lényeg, hogy papír legyen. A végeredmény mindenhol ugyanaz. Állakat leszakító mestermunka.

Bert Simons nem gatyázik. Ő a brutális melók híve. Fotókészítés a saját és haverjai fejéről, cuccot be a számítógépbe, némi programos vajazás, nyomtatás, ollózás, összeragasztás, falra akasztás. Mint megannyi szép trófea. Kissé hátborzongatóak a fotó miatt halott tekintetek, ám az ötlet mindenképpen egyedi. Simons akkor fordult az önmegvalósítás eme különös módja felé, amikor rájött, a nagy büdös semmin kívül semmit nem tett le életében az asztalra. Most odarakta, bár nem garantált, hogy alkotásának szavatossági ideje vetekszik majd a piramisokéval, ám a 3D-s fotót a fotó megőrzi, amíg világ a világ.

Az egyik favoritom Harumi Nakamura, aki a mechanikus művészetet kutyulta össze a papír arttal. Ide azért kell tudás. Önmagában a fogaskerekekből összeállított papírszív és kocka is baromi jól mutat, ám a művészet még csak ezután kezdődik. Ha ugyanis a képen látható doboz alján lévő kallantyút tekerni kezdik, valami egészen csodálatos és döbbenetes dolog tárul a szemünk elé.

Le a papírkalappal előtte, hihetetlen precíz számítások kellettek ahhoz, hogy ezt a vékony anyagból összetákolja.

A papírszobrászat és az origami között az az alapvető különbség, hogy utóbbi mindig egy darabból készül, míg az előbbinél sokkal szabadabbak a lehetőségek. Akár több ezer fecniből is össze lehet tákolni a művet, az egyetlen változatlan dolog maga az anyag: a papír. Természetesen sehol nincs ollóval kőbe vésve, hogy ennek így kell lennie. Ha valaki egy darab lapból akar hajtogatni, nyugodtan teheti. Eric Josiel például teszi. Ez itt az origami legnagyobb testvére. Elég messze áll a kedves, kis színes lapocskákból hajtogatott madaraktól, virágoktól, de az elv ugyanaz. A kivitelezés már sokkal bonyolultabb. Josiel a klasszikus szobrászati munkafolyamatot kapta elő. Hosszú hónapok telnek el aprólékos tervezéssel, előtanulmányok készítésével, makettek létrehozásával. Azután vesz egy nagy levegőt és belekezd. Nem meglepő, hogy ennyi pepecs után akár évek is eltelhetnek, amire összehoz egy-egy művet. A mítoszok és legendák világából átvett és „megpapírt" figurák láttán azonban egy szavunk sem lehet. Megéri várni.

Brian Chan alapvetően rovarokban utazik. Van nála minden, százlábútól kezdve szarvasbogáron át a szitakötőig. A mester szintén az origamiban nyomja. Hajtogatási mániája az általános iskolában kezdődött, az őrület megmaradt, olyannyira, hogy a legrangosabb origami feszten megnyerte a „Legjobb Eredeti Design" díjat. Az elismerés igencsak megtaszajtotta művészünk inspirációját, azóta sem képes leállni. Keze alól szebbnél szebb galandférgek és büdösbogarak kerülnek ki folyamatosan, a rajongók és a gyűjtők legnagyobb örömére.

Jöjjön egy igazi nehéztüzér, azon belül is a legsúlyosabb, legpokolibb lövedékkel és hatótávolsággal rendelkező monstrum. Brian Dettmer egy kissé kilóg a sorból. Ő nem hajtogat, nem fecnizik, nem ragaszt. Ő farag. A tökéletes könyvszobrász. Amikor a régi, ócska könyvek újrahasznosításáról van szó, száz emberből kilencvenkilencnek ugyanaz jut az eszébe: bezúzni, aztán új papírt készíteni belőle. Dettmer az a maradék egy, aki teljesen másképp vélekedik a dologról. Szikét vesz kezébe, majd faragni kezd. Az ősi recept szerint eltávolítja a felesleget, ami marad, az maga a műalkotás. A feltárt, megcsonkított betűk és a különböző nyomdai színezőanyagok által keltett árnyékok, sötétítések olyanná teszik a könyvszobrot, mintha kézzel színezték volna, pedig mindez a zseniális könyvhentes műve. Nem véletlen, hogy alkotásait maga is a „Könyvboncolások" címszó alatt futtatja.

Egy holland papírőrült, Ingrid Siliakus „papírépítészet" néven emlegeti saját munkásságát. Amit művel, az már túlmutat egy egészséges „összeragasztok egy házikót a gyereknek" stíluson. Elképesztően vad dolgokat csinál, a papírból készült épületeknek sok köze nincs a realitáshoz (miért kellene, hogy legyen?), inkább valami gyűrűkurás lázálomból bukkanhatnak fel. Nem semmi türelem szükségeltetik egy ilyen elkészítéséhez. Eljátszottam a gondolattal, amikor a műterem csendjébe belép a feleség/férj, s idegesítő hangon nekiáll kotyogni valamit befizetetlen számláról vagy a vacsoráról. Művészünk egy darabig birkatürelemmel hallgatja, majd hirtelen bevérzik az agya, és kedveséhez vágja az első keze ügyében lévő tárgyat. Aztán, amikor meglátja, hogyan szakadt szét élete párjának fején négy havi munkája, hisztérikusan kacagni kezd, és módszeresen szétaprítja a műtermi berendezést. Kötélidegek kellenek egy ilyenhez, nem csak tehetség.

Sher Christopher kissé másképp tevékenykedik, mint fentebbi kollégái. Meseszerű figuráit mindig konkrét térbe helyezi, „talajt" varázsol lábuk alá. Mini bábszínház ez, alakjai megkövülve (stílkavar) merevednek egy konkrét szituációba, legyen az fergeteges tangó, vagy patkányfogós jelenet. Rendkívül részletesen dolgozza ki szereplői arcát. Mindegyik külön személyiséggel, karakterrel van megáldva, a papír orcákon nem fény, hanem érzelem tükröződik. A művész színorgiát rendez, ha alkotásairól van szó. Ez persze nem meglepő, választott témái üvöltenek a festett papír után.

Van, akinek nem kell a könyv, nem kell a szín, nem kell a nagy felület. Peter Calleson a szimpla A4-re esküszik, s a világ minden papírja sem képes letéríteni választott útjáról. „A4 vagy semmi!" jelszóval veti bele magát napi munkájába, az eredményt látva mosolyogva mondhatjuk: „Játsszon vele a gyerek, ha annyira akarja!" Elmondása szerint az A4-esben találta meg a tökéletes felületet. Mivel teljesen semleges alapanyagról van szó, semmi nem befolyásolja a művészt, hogy gondolatokkal töltse meg a fehér semmit. Az A4 hétköznapisága kitűnő lehetőséget ad arra, hogy ráerősítsen a tragikus, vagy romantikus témákra. Igazat kell adnunk, tényleg van valami bizarr abban, ahogyan egy csontváz félig kiemelkedik az A4-ből, a koporsós cuccról már nem is beszélve.

Annie Vought papíralapú olvasmányokat kreál. Önmagában ez nem lenne nagy produkció, ezt hívják könyvnek, ám Vought hatalmasat csavart a dolgon. Betűket, szavakat kanyarít ki papírból, majd gombostűvel egy falhoz rögzíti azokat. Hol szétszórt káoszban, hol pedig mérnöki pontossággal egymás mellé. A térből kiemelkedő betűk, a háttérre vetülő árnyékok, a plasztikus hatás látványban lesöpri a 2D-s írást. Vought másik mániája az erek ábrázolása, szintén papírból. Természetesen itt már a színes változatot használja. Két fő területének témája igen távol áll egymástól, de hogy baromi jól néz ki, abba nem nagyon lehet belekötni.

Utoljára hagytam másik nagy kedvencemet, Mark Sky-t, akit „Dollárművész" néven emleget a szakma és a műértő közönség. Az elnevezés nem a keresetére utal (bár nem hinném, hogy szűkölködik), hanem az általa használt alapanyagra. Sky origamizik (ő úgy hívja: „moneygami"), mégpedig a világ leghíresebb papírpénzéből. Az egydollárost kénye-kedve szerint gyűri, csavarja, formázza, míg végül a legelképesztőbb figurákat hozza ki a dologból. A hangsúly a pénzpapírra nyomtatott betűkön és ábrákon van, hiszen a pénzművész ezeket felhasználva alakítja ki figurái száját, szemét, mintázatát. Esetében a fantázia korlátlansága legalább annyira lényeges, mint kezének tehetsége. (Most azon méláztam el, hogy amit csinál, az vajon bankjegyrongálásnak tekinthető-e, s ha igen, akkor büntetik-e ezt Amerikában?)

Sorolhatnám még tovább, de ízelítőnek talán éppen elég ennyi. Egyébként sem érek rá. Fülest kaptam, hogy a szemközti bevásárlóközpontba három teherautónyi retyópapír érkezik.

Megveszem. Hátha.

Fenékig Eiffel

Van, aki szerint a világ legtökéletesebb alkotása, mások szerint sok ezer tonna ócskavas. Ha az utóbbit elfogadjuk, elég jó ára van a fémnek. 750 kilóért akár 144 millió forintot is megadnak. - Toronybiznisz 2008-ban.

„Mit vettél ma, fiam?", kérdi a púlparton káktélt szürcsizve az asszony milliárdos férjétől. „Csak a szokásos. Két autó, pár százezer kötvény...ja, meg beugrottam a Sothebys-hez, éppen az Eiffel-tornyot árulták. Hoztam három métert. Jól mutat majd a dájnignrumban."

1983-ban történt, hogy biztonsági okokból 23 alkatrészt cseréltek ki az Eiffel-tornyon. Az eltávolított darabok között több lépcsőrészlet is volt, amelyek igen kelendőek lettek az aukciókon. Tavaly egy holland ügyvédi iroda vett belőle néhány száz kilót, mindössze 180 000 euróért. Őket mondjuk megértem, mivel Eiffel névre hallgatnak maguk is. Képzeljük csak el a hatást, amint a leendő, dúsgazdag ügyfél üldögél a tárgyalóban, az iroda vezetője pedig, amikor az anyaiakra kerül a sor, hanyagul a háta mögé bök: „Az meg ott a Torony lépcsője. Nemrégiben vettük, csak úgy, dekorációnak." Ügyfél elájul, csekkfüzet elő, ezek nem kispályáznak.

A minap egy amerikai őrült vásárolt magának lépcsőrészletet, 552 750 eurót csengetett ki érte. Szép darab, majdnem három méter magas és 750 kiló. A torony második és harmadik emeletét összekötő lépcsőből származik, s mint a mellékelt kép is mutatja, igen csinos darab.

Menjünk egy kicsit toronyiránt. A franciákoknak mindig is szívük csücske volt az 1789-es nagy balhéjuk, nem véletlen, hogy a századik évfordulóra valamilyen megapartival akartak készülni. Végül kitalálták, hogy óóóriási világkiállítást szerveznek, ámuljon csak a sok lenézett külhoni, milyen tökös gyerekek laknak arrafelé! Furcsa, de a torony ötlete egyáltalán nem Gustave Eiffel agyából pattant ki, hanem két mérnökéből, akik nála dolgoztak. Maurice Koechlin és Stephen Sauvestre kezdtek először hablatyolni valamit 1884 körül, Gusztáv pedig hurrikánként csapott le az ötletre.

Megvette a szabadalmat, majd házalni kezdett az ötlettel El akarta például adni Barcelonának, egy leendő világkiállítás helyszínének, az ottani polgármester azonban teljesen hülyének nézte. Ő ezt finoman úgy fogalmazta meg, „a terv egy kissé irreális". Eiffel nem adta fel: olyan marketinget rittyentett a még csak papíron létező Torony köré, hogy még a mai reklámzsenik is elégedetten csettintenének. Igaz, elképesztő összegekbe kerültek a hirdetések, a kenőpénzek, a törvényes és zsebbe pakolt kifizetések, de megérte. 1887. január 8-án szerződést kötött a kormánnyal, s elkezdhette az építkezést.

Mivel mindössze két éve volt, a legjobbakkal vette körül magát. Mutatván, hogy nem blöfföl - és persze a bürokratikus utak gyors kikerülése végett - még azt is bevállalta, hogy az építkezési költségek 80 százalékát maga állja. Ez nem kevés összeg volt, a teljes költségvetés valahol 9 millió arany frank körül mozgott.

Először úgy volt, hogy a Világkiállítás után lebontják a Tornyot. Aztán másképpen döntöttek, s 1890-től a kormány - cserébe a tervező/vállalkozó nagylelkűségéért - húsz évre átadta neki a hasznosítás jogát. Eiffel köszönte szépen, aztán rácáfolva hírnevére, óriási bakit vétett. Eladta a jogot egy konzorciumnak, ezzel visszajött a pénze. Igen, de a konzorciumnak két év alatt meg a Torony építésének összköltsége jött vissza, onnantól kezdve pedig mindenki sokszoros milliomos lett, aki csak részesedett a haszonból. Arról nincs hír, hogy Eiffel kitépte-e az összes szőrszálát.

1887. január 28-án elkezdődött az akkori világ leghihetetlenebb építkezése. Nem gatyáztak sokat, szorított a határidő. A munkafolyamat minden fázisa sebészi precizitással volt megtervezve. Az építkezéstől nem messze lévő üzemben legyártották az elemeket, átvitték a helyszínre, ahol már szerelték is össze őket. Ennek köszönhető, hogy a Torony korrekt sebességgel emelkedett, s mindig be tudták tartani a határidőt. Persze, gondok akadtak, ám Eiffel nem ismerte a lehetetlen szót. Ha valami aprósághoz nem volt meg a kellő műszaki vagy technikai háttér, akkor csináltak hozzá. Magyarán, menet közben feltaláltak egy csomó dolgot. Gusztávot még az sem zökkentette ki a nyugalmából, amikor munkásai - a veszélyre hivatkozva - irreálisan magas bért kezdtek követelni. Szó nélkül megadta nekik, nem törődve semmivel. Akkoriban már csak egy torony volt az agya helyén.

1889. március 31-én fejezték be a Tornyot, amely azóta is ott terpeszt, világ csodájára, turisták pénztárcájára. Azt ne gondoljuk, hogy a párizsiak a seggüket verték örömükben a földhöz, amikor látták, mi nő rá a városukra. Igazság szerint a pokolba kívánták az egészet. Legjobban a művészek akadtak ki, akik 1887-ben kiáltványt fogalmaztak meg a tohony torony ellen, hogy ezt azért tán mégse, és egyébként is. Az akkori menők, Charles Gounod, Charles Garnier, Ifj. Alexandre Dumas, Guy de Maupassant és társaik egytől egyig aláírták. A kormány és Eiffel elolvasták, jót röhögtek, majd folytatták az építkezést.

Nekik lett igazuk. A Világkiállítás összes szenzációja (pedig volt egy pár) eltörpült a Torony mellett. Szó szerint és átvitt értelemben is. A hölgyek sikítoztak, az urak fickósak lettek az ágaskodó csoda láttán. Már akkor is tudták: a méret a lényeg. Csak a kiállításon kétmillió látogatója volt a dolognak, napjainkban évente 3 millióan másznak, lifteznek, zihálnak, nyögnek felfelé, hogy lássák Párizst fentről, és készítsenek egy olyan, de olyan fotót.

Eiffel a világ egyik leghíresebb embere lett. Nem véletlen, hogy az összes megaépítkezéshez őt hívták. Egy ilyenbe bukott bele, a Panama-botrány kapcsán az ő felelőssége is felmerült, ezért - finoman szólva - nemkívánatos személy lett bizonyos körökben.

De ez már bennünket nem is érdekel. A Torony kopott kokottként meredezik ma is, immár első számú szimbólum. Mindenki hajlandó pénzt költeni rá, s mint a fenti színes mutatja, még a darabjait is veszik, mint a cukrot.

Egyébként köszöni szépen, jól van. Időnként néhány szélhámos eladja, néhány hülye pedig meg akarja venni, de amúgy szépen suhannak mellette az évek. Ha pedig egyszer összedől vagy nekimennek repülővel, lebombázzák, felrobbantják, akkor sem lesz túl nagy probléma.

Leleményes állat az ember. Eladják majd kilóra.