Szakács Bélát a színpadra!

Csúcs az ötlet, blogokat a világot jelentő deszkákra! Shakespeare mellett bőven elférne Szakács Béla, legalábbis az Örkény Színházban, amely igazán remek projectbe szállt be. Blog the Theatre – Blogold a színházat! Nálunk Béla a favorit. Szakácsot a színpadra, a tévébe, a könyvespolcra!

(A képet illusztrációként Szakács Béla oldaláról vettük kölcsön, hogy ezzel is érzékeltessük a hazai bloggerkirály kivételes művészi és szociális érzékenységét. Köszönjük, Béla!)

A következőről van szó: beindult a Blog the Theatre – project, melyet az Európa Tanács Kultúra 2000 programja támogat. Ezt csak az illendőség kedvéért jegyeztem meg, a lényeg az ötlet! Mint kiderült, régóta figyelnek bennünket (ők legalább bevallják) a színházi blogvadászok. December 31-ig ki fognak választani 10-15 olyan blogszöveget, amelyek színpadi feldolgozásra alkalmasnak ítéltetnek. Lengyelország, Ausztria, Olaszország és Románia mellett Magyarországon az Örkény Színház szállt be a mókába, ami külön dicséretes, egyébként is jó kis hely az, az ilyen bevállalós dolgokért pedig nagy piros pont jár nekik.

Mi a cél? Új közönségréteg megcélzása, az internetzabáló fiataloké. Ez Ötlet, nem úgy, mint a múltkor emlegetett SMS-regény. Keresik az olyan blogszövegeket, amelyek közérdeklődésre tarthatnak számot és színházi közlésre is alkalmasok lehetnek. Ha kiválasztották a nyerteseket, akkor jöhet az első felvonás. Három rendező, Dömötör András, Tóth András és Rusznyák Gábor felolvasó estet rendeznek az Örkény színészeivel a blogrészletekből január végén. De nincs ám vége! Internetes szavazás, a színészek és a blogvadászok értékelése alapján három blogger pénzjutalomban, valamint abban a dicsőségben részesül, hogy egész estés darabtervezetet írnak naplójukból! Ebből májusban, a grazi Blogtxt Fesztiválon egy 20-30 perces részletet már be is mutatnak. A Fesztiválgyőztes blogadaptáció aztán elnyeri majd végleges formáját és mehet a magyar és nemzetközi deszkákra.

Mivel jellegénél fogva nagy előnyt élveznek a versenyben az énblogok, ne kutasson senki sokáig elméjében a kézenfekvő megoldás után. Nem érdekel senkit Cicirimiciri naplója, melyben újabb szilikonlengetését regéli el, vagy Puncimunci borzalma, aki épp cukimukifukilukipuki hellokittis bugyit vett magának.

Nem! Nekünk Béla kell!

Van még néhány nap, drukkoljunk és üvöltsenek agysejtjeink, hátha meghallják az Örkény Színházban: Szakács Bélát a deszkákra!

Az SMS, mint szubkulturális pofáncsapás

Egy Morgan Pozgar nevű gyógyegér gyerek nyerte meg az amerikai nemzeti SMS-bajnokságot azzal, hogy tizenöt másodperc alatt gépelte be mobiljába a „supercallifragilisticexpialidocious” szócskát. Az idézet egyébként harmincöt betűből áll és a Mary Poppins című klasszikusból való, de ez teljesen lényegtelen, tizenhárom éves bajnokunk ugyanis egészen biztosan a büdös életben nem hallott Mary Poppinsról. Még abban sem vagyok biztos, hogy tud-e beszélni, lévén sms-ben tartja a kapcsolatot a külvilággal.

Épelméjűségét megkérdőjelezendő, Pozgar saját maga vallotta be (gondolom írásban), hogy havonta több mint 8000 sms-t ír meg és küld el. Ez napi átlagra lebontva olyan 260-270. Azon kívül, hogy a szülők igen vastag bukszával rendelkeznek, hülyegyerekünknek a bajnokság megnyerése 25 000 dollárt hozott a konyhára. Bár ezt az összeget biztosan elírogatja seperc alatt. Még csak tizenhárom éves a kis drága, harminc éves korában nagy valószínűséggel öngyilkos lesz, miután rájön, hogy írni megtanult, de beszélni elfelejtett, szakképzett sms-írót pedig egyetlen munkáltató sem keres.

Ennyit Amerikáról, a végtelen hülyeségek hazájáról, térjünk vissza hazánkba, a még végtelenebb hülyeségek országába. Az SMS-kultúra nálunk is riasztó irányba fordult, a szakemberek mostanság kezdenek el foglakozni komolyabban a jelenséggel. A fő problémát elsősorban a személyes kommunikációképtelenség okozza. Az SMS-függő nincs felkészülve az azonnali, verbális vagy nonverbális visszajelzésekre. Egyre nehezebben teremt közvetlen kontaktust, nem ritka esetben egy asztaltársaság két tagja is telefonon, írásban kommunikál egymással. (Tényleg, láttam ilyet.) Egy idő után a gátlások az SMS által eltűnnek, ez még inkább a telefonba való menekülést erősíti meg. SMS segítségével sokkal könnyebb udvarolni, a negyedik napon már azt is megírhatja az úr, hogyan szaggatná szertendeszanaszíjjel a hölgy bugyiját, mire a hölgy visszaküld egy szmájlit, s ezzel le is van rendezve a hétvégi dugás, minek ahhoz beszélgetni előtte?

A nyelvészek és irodalmárok is kezdenek a fejükhöz kapdosni, lévén a maximális karakterszám egy üzeneten belül egy egészen újfajta lingvisztikai dolgot produkált, az SMS-nyelvet. Rövidítések, jelek, betűk helyett számok, stb… Egyszer kaptam egy kiscsajtól egy ilyen navajo üzenetet, fél óráig próbáltam dekódolni, aztán felhívtam, megkérdeztem tőle hogy mi a túrót akart üzenni, elmondta, én pedig jól megfenyegettem arra az esetre, ha még egyszer ufóul próbálna írogatni.

Az SMS-társadalom új generációja a totális nyelvi elcsökevényesedés felé tart. A kezdetben takarékossági szempontból alkalmazott rövidítések és mesterségesen létrehozott szavak beépültek az e-mailekbe, onnan pedig már az élő nyelvbe is, már amennyire a totális függők beszélgetnek egymással. Ők azt nézik hülyének, aki nem ismeri a nyelvüket, mi pedig csóváljuk a fejünket, rossz vége lesz ennek…

És most mi történt? Megjelent az első magyar SMS regény! Bizony. Japánban már külön könyvtárakat nyitnak az ilyesmiknek, mi egy kicsit késve bár, de törölve nem! Az ötlet kolosszális, egészen biztosan egy valag pénzt fog vele keresni Szoboszlai Krisztina, a kötet menedzsere, valamint a Danke álnéven író szerző. 2500 pénz az ára, meg ne vedd! A kötet címe 160 (nem, nem az IQ-ra, hanem a karakterszámra utal), s egy fiú életének egy évét követi nyomon, kizárólag a főszereplő mobilján tárolt SMS-ek révén.

A könyv több mint háromszáz oldal, szextől kezdve drogon keresztül buli buli hátánig minden van benne, ami az új generáció szubkultúrájának nélkülözhetetlen része. Ja, ötletkirályság: „átkötő szöveg nincs, a szerző azonban az el nem küldött üzenetek segítségével úgymond narrátorként segíti az olvasót.” Hoppá! Levélregény kisrobotoknak!

A könyv ajánlójában szó szerint a következő szerepel: „A megírás ötletét az a felismerés adta, amely megmutatta, hogy az egyre jobban kiüresedõ emberi kapcsolatokban milyen fontos szerepet vívott ki magának a mobiltelefon, valamint az SMS. Hogy a világ virtualizálódása folytán ma már kikerülhetetlen kommunikációs forma, és tényleg képes "pótolni(?!)" a személyes találkozókat.”

Nagyon jó duma, a fiatalság keményen be is fogja szívni.

Ennél jobban már csak azon röhögtem, amikor elolvastam Nagy Levente nyelvész ajánlóját a műhöz: „A könyv talán az ifjúság különféle kijelzőkhöz és monitorokhoz szokott szemét is könnyebben visszacsalja a papírra szokatlan formájával, és sikert arathat ott, ahol a kötelező irodalom klasszikus lapjai kudarcot vallani látszanak.”

Hát persze. Úgy lesz az. Elolvassa a kis emopalánta, aztán leköpi a monitort és szalad a könyvesboltba egy kiló József Attiláért.

Még egyszer: ezt a könyvet NE próbáld ki otthon! Mert hülye azért nem vagy!

A káosz ura

És most kezdjük az alapoknál. Dobáljuk ki az okoskodó könyveket az ablakon, álljunk egy tükör elé, köpjük szembe magunkat és sürgősen felejtsünk el mindent, amit valaha is a modern művészetről gondoltunk, sejtettünk, tudtunk vagy tudni véltünk. Gaudi pudva, Hundertwasser kistörpe. – Magyarország, Nagyvilág! Itt van nektek Balog József!

Perbenyikről én a büdös életben nem hallottam, pedig Balog bácsi szerint miatta világhírű a szlovákiai község. Ez az én szégyenem. Ruhámat szaggatom és hamut szórok fejemre, mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa, Balog bácsi, bocsánat! A Mester, sőt, MESTER (!) a Fő utcán lakik. Na de miben? Harminckét kemény esztendő minden mosolya és könnye ott pompázik házának falán! A XX. századi naiv művészet remeke, egy csoda, egy überelhetetlen, káprázatos műalkotás, melyért Ámerikában dollármilliókat adnának. Mi pedig csak most szereztünk tudomást róla, hogy a magyar képzőművészet titánja mit csinált!

Tessék megnézni a lenti videót! Gyengébb idegzetűek és galamblelkűek fél szemmel, mert a sok letépett játékbaba feje, az bizony nem a legvidámabb látvány. Ezek a részek a MESTER úgynevezett „dark korszakából” valók. Szerencsére erősebben dominálnak a „white éra” maradandó remekei, mint például a kis nőnapi lapocska.

A MESTER elárulja ars poeticáját a filmecskében. Elmondja, hogyan kezdte a szemétből összegyűjtögetni monumentális művének alkotóelemeit, beszél az alkotás mindent elsöprő gyönyöréről. Mellette pedig bölcsen ott mosolyog múzsája, aki a legválságosabb alkotói pillanatokban is mellette állt, s ha hervadt a kreativitás, talán még meg is lepte egy-egy újabb egérfogóval vagy babafejjel.

És pillantsunk azokra a fejecskékre, ahogy Balog József freudi alapokra helyezve vékony, fallikus szimbólumokkal társította őket. Szinte látni az alkotás másodperceiben a Művészt, ahogy megszületik két tárgy láttán az ötlet, az alkotó fantázia belobban, s a két közönséges objektum hirtelen a zseni által összekovácsolva egy szerves egésszé, Műalkotássá olvad össze!

A MESTER két legjobban kedvelt motívuma, a babák és más gyermekjátékok, valamint a dísztárcsák szembeszökően magas aránya is sejtetni engedi azt a gyermeki, naiv rácsodálkozást a világra, mely Balog József filozófiájának alappillére.

Balog József! Micsoda káosz a rendben, micsoda rend a káoszban! Nem találok szavakat. Beszéljen helyettem maga a MESTER, aki íly szép mondatokkal ajánlotta nekünk művét:

"Aki látja, örökre megőrzi emlékként, nem felejti el, hogy Perbenyiken milyen csudát látott. És ha letelnek az éveim, a ház emlékezteti majd az embereket arra, hogy Balog József itt élt ebben a faluban."

Szatírfallosz és nimfapornó

Ritka csemege kerül aukciós kalapács alá december 9-én. Szinyei Merse Pál egy fiatalkori festményéről van szó, amely a „Faun és nimfa” sorozatba illeszkedik. Illeszkedik, de még hogy! A festmény igen népszerű tárgya, valamint az, hogy sem a szakma, sem a nagyközönség eddig nem ismerte a képet (egy magángyűjtőnél lapult), valóban egy unikumot jelez. A kikiáltási ára is. 22 millió forint. – Szinyei és a hard szex az 1860-asakból.

A nimfa-mánia nem szokatlan festőéknél, szobrászéknál. Ők a termékenység és a szexualitás megtestesítői a görög mitológiában. Elképesztően sok változatban fordultak elő, jelezvén, a szex mindig és mindenhol isteni dolog. Voltak hegyi, barlangi, mezei, tengeri, folyami, pataki, lápi, mocsári, alvilági nimfák, sőt, erdőn belül külön nimfája volt például a tölgyfának, a kőrisfának, az almafának, vagy a fehér nyárfának, attól függően, hol jött rá az emberre a gyönyörnedvek eregetésének mindent felülbíráló vágya. Voltaképpen édes mindegy nekik, ki kapja el őket egy izgalmas fordulóra, lehet isten, félisten, faun vagy jóképű halandó. Bár némi kíváncsiságot ébreszthet, hogy egy szatír pénisze után miért ragaszkodnak a halandók jóképűségéhez.

Mindegy is, a lényeg a hancúr, az pedig ment szünet nélkül. És egyre jobban élvezték. Ahogy a Szinyei kép remek ismertetőjében szerepel: „A faun és nimfa arcán az életöröm és a szerelem testi gyönyöreinek felfedezése tükröződik bravúrosan megfestve.” Nincs vita, így van, egyben rámutat arra a szexuális világlátásra is, melynek Szinyei 22 évesen birtokában volt. Ne feledkezzünk meg róla: az 1860-as évek vége felé járunk.

Egészen pontosan 1867-ben, a festő monográfusa szerint ugyanis Szinyei ekkor ugrott rá a nimfákra. Az életben és a művészetben egyaránt. Szinyei Merse Anna azt is elmesélte, hogy
a festő „akkori műteremszomszédja és jó barátja, Gabriel Max is festett hasonlóan erotikus kicsengésű csoportozatot ebből a témából, akár versengés is kialakulhatott az életvidám, fiatal festők között, melyikük merészel szókimondóbb képet festeni.” Hol vannak, hol vannak a művek? Micsoda kiállítást lehetne varázsolni a versengés bezsongító erotikájából!


Néhány kultúrában a nimfa a női nemiszervet jelképezi. Bár hazánkban a dolgokat általában nevén nevezzük, van nekünk is néhány finom szinonimánk a vulvára. Nem feltétlenül a „P” betűsre kell gondolni. Itt van például a „kagylócska”, a „forró barlang”, a „kis pokol”, vagy a „csókos medúza”. De ez is szép:

„Gyere, Te nimfa, varázsvesszőm csak nimfádra vár!”

Valahogy Szinyei is így gondolta. Már csak arra leszek kíváncsi, mennyi lesz a vételár és hol állítják ki. Kár lenne a Mester eme remek alkotását újabb száztíz évre eldugni a műélvező közönség elől.

Kinek van nagyobb tojása?

Ha unatkozó multimilliomosok vagyunk és kínunkban nem tudjuk mivel kedveskedjünk hisztis kis szörnyecskéinknek, itt a megoldás. Húsvét vagy karácsony, szülinap vagy érettségi, tökmindegy, vegyél a kölyöknek egy Fabergé tojást! Különleges, meglepő és bazi drága, ha igazi unikummal akarsz kedveskedni, akkor nyolc milliónál indítsd a számítást. Dollárban. És még kakas is van benne, mint az originál Kinderben! Hülye, akinek nincs egy ilyen.

Ez a Fabergé nevű ürge jó befektetés. 1846-tól 1920-ig nyomta az ipart, már ami az életet illeti, az aktív munkásévek száma azért kevesebb volt. De azalatt aztán odapakolta. Mindössze 26 évesen már meg is alapította a cégét, mely – kell mondani? - ékszerekben utazott. De nem ám gagyiban, hanem a remekművek ágazatában. Jól csinálták, először csak a szimpla felső tízezer, aztán a svéd, majd a norvég királyi família kezdett vele ingyombingyomokat csináltatni. A derék Peter Carl Fabergé pedig egymás után remekelte ki magából a fülönfityegőket, a gyémánt nyakfojtogatókat, az ujjkarikákat és a pirszingek akkori változatait.

Aztán Sándor cár, numerikusan a harmadik e néven, bebrummogott az üzletbe. Neki udvari ékszerész kellett, márpedig azt jól ismerjük a történelemből, hogy ha az oroszoknak kell valami, akkor elég bajos ellenkezni velük. De ki a fene akart ellenkezni? Ennél zsírosabb állást nehezen találhatott volna Fabergé, így 1885-től mint udvari ékszerész kavargatta a fortyogó aranyat Sándornál.


A cár pedig nem azért volt minden oroszok atyuskája, hogy piszlicsáré dolgokat kérjen piszlicsáré művészektől. Szerette az asszonyt, s az egyik ünnep alkalmával azzal vadította be ékszerészét, hogy készítsen extra ajándékot Maria Fjodorovnának, olyat, amely egyszerre húsvéti és különleges is.

Hősünknek két választása volt: nyúl vagy tojás. Szerencsére az utóbbit választotta, elég hülyén hangzana, ha napjainkban Fabergé nyulakról beszélnénk. De ő tojáspárti volt, úgy, mint a cárné. El is készítette az első remekművet. Maria Fjodorovna meg volt hatva és el volt alélva. Mi meg az árától, de az ilyen apróságok akkoriban nem számítottak a cári családban, legfeljebb néhány százezer paraszttal több gebedt éhen, no és, belefért a költségvetésbe.
A cár atyuska, látván, milyen kezes bari lett az asszonykából a bizsu láttán, további tojásokat akart magának és feleségének. Fabergé mester pedig tojta őket szorgalmasan. A tojásokat, nem a cárékat. Van lóherés tojgli, benne macskával, van kézzel festett kobaltkék, belsejében királyi koronával, van rózsás, kristály, delfines, Téli Palotás, Romanov-címeres, szóval minden.


A Mester ekkorra már ötszáz munkást foglalkoztatott, hiszen a tojások mellett a nem csekély számú napi bizsurendelést is teljesíteni kellett. Mert az őrület fokozódott. Sándor még tizet vett az asszonynak, aztán lehunyta két szemét. Fia és utódja, Miklós –e néven a második- folytatta a bájos hagyományt, s Fabergé már tojásokkal álmodott, annyi megrendelése volt az új főnöktől. Aztán 1917-ben az oroszok megunták az éhenhalást és jól megcsinálták a forradalmat. Miklós és családja nagyon csúnya véget ért, Fabergé pedig külföldre menekült, ahol három év múlva ő is örökre megpihent. Szerintem ötvenhat tojás elkészítése után ő örült a legjobban a forradalomnak.

A tojglik tovább hirdették dicsőségét és napjainkra a luxusarcúak presztizskérdést csinálnak abból, hogy begyűjtsenek egyet a világ összes tájára szétgurult csodákból. Egyet? 2004-ben egy Vekszelberg nevű mágnásmiska potom 120 millió dollárért vett meg tíz darabot. A kollekciónak külön galériát építtetett Dubrovnikban, nemsokára már ki is állítja a remekműveket.

A minap pedig a Christie's aukciósház árverésén kelt el az úgynevezett Rothschild-, vagy Kakasos tojás. Egy kissé ellentmondásos nevű magángaléria, az Orosz Nemzeti Múzeum zsákolta be 9 millió fontért (az úgy 32 milliárd, a mi pengőnkben). Azt mondják, ez a darab a Fabergé-műhely fénykorának legkiemelkedőbb munkája.


Szépnek szép, tényleg. A büdös kölöknek viszont nem tudnám megmagyarázni, hogy miért nem tudja a szájába gyömöszölni, a hülye kakast meg miért nem lehet szétszedni apró darabkákra. Fene ott egye meg Fabergét. Maradok a Kindernél. Én is veszek tizet, vagyok olyan tökös gyerek, mint az oroszok.

A világ legpofátlanabb betörői

A mestertolvajok és betörők egyszerű szabálya: hatolj be, szerezd meg, aztán húzd el a csíkot, amilyen gyorsan csak lehet! Bár a Hudson Hawk óta tudjuk, hogy igenis lehet táncolva és üvöltve énekelve besurranni valahová, a szakmai szabályokat nemrég rendesen újraírta egy francia csapat. Mert az, hogy a betörők egy évig banzájozzanak Párizs egyik legismertebb épületében, úgy, hogy a kutya nem veszi őket észre, az azért mégiscsak káprázatos szemtelenség. Ja, és eszük ágában sem volt semmit elvinni. Sőt! – Kultgerilla Párizs szívében.


Az egész dolog 2005-ben kezdődött, egy titkos párizsi szervezettel, az Unterguntherrel. Ez egy underground gerillamozgalom, néhány tagból áll mindössze, azok viszont nagyon értik a dolgukat. Az undergroundot ebben az esetben szó szerint kell érteni. Egész Párizs alatt egy bonyolult alagútlabirintus fekszik, a csapat tagjai pedig úgy ismerik ezt az útvesztőt, mint a tenyerüket. Tulajdonképpen a francia főváros bármelyik fontos intézményéhez el tudnak jutni, anélkül, hogy egy lépést is tennének az utcán.

Nem tudni, kinek a fejéből pattant ki az ötlet, de megcsinálták! A csapat elhatározta, hogy megjavítja a Panthéon működésképtelen óráját. Azért ez komoly. Ha nem is annyira, mint a Louvre-ban, de ott is működik biztonsági rendszer, nem is a leggyengébb fajtából. Kamerák, mozgásérzékelők, nyílvesszők a falból, miegymás. Mégiscsak Párizs egyik leghíresebb kuckójáról van szó!

Röhögj, francia! Lazar Kunstmann, a csoport szóvivője szerint a biztonsági rendszer kijátszása volt a legegyszerűbb. Egész egyszerűen elbújtak (!) zárórakor, majd kikerülve a riasztórendszereket, kerestek egy oldalbejáratot. Ennek segítségével találtak egy föld alatti termet, ahol titkos műhelyt rendeztek be! A kényelem kedvéért fotelekkel, könyvekkel, sőt, egy idő múlva rákapcsolódtak a Panthéon elektromos és minden más rendszerére, így már internetük is volt. Ha esetleg szörfözni támadna kedvük akciózás közben. Azért ez előtt le a kalappal.


Az előtt pedig még inkább, hogy egy éven keresztül járkáltak ki és be. Riasztórendszer, kamerák, biztonsági őrök, semmi és senki észre sem vette, hogy vadidegenek trappolnak, csörömpölnek, fúrnak-faragnak, hancúroznak az épületben. Időigényes munka volt, az biztos. Azzal meg sem próbáltak kínlódni, hogy az óraszerkezet hibájára a helyszínen derítsenek fényt. Nem, ők elegánsan az utolsó rugóig szétkapták a monstrumot, levitték a műhelybe, aztán nekiálltak megjavítani. Mivel a csoportban ott volt Jean-Baptiste Viot órás is, nem mondhatjuk, hogy kontárok akciójáról lenne szó. Pláne úgy, hogy tényleg megjavították. Aztán az egészet visszaszerelték, majd távoztak. Közben néha naplementét vagy napfelkeltét néztek a tetőről, hiába no, egy ilyen sztorihoz kell némi vadromantika is.


Miután végeztek, jelentkeztek a hatóságnál, s elmondták az egész történetet. Titokban úgysem maradhatott volna, mert az a fránya óra –na nézd már- egyszerre csak mutatni kezdte az időt. Először azt hitték, hülyegyerekek tréfájáról van szó, de amikor megmutatták a titkos műhelyt és a működőképes órát, na, akkor aztán kitört a botrány. A Nemzeti Emlékművek Központja annyira kikészült a betöréstől, hogy habozás nélkül rúgta ki a Panthéon egész vezetőségét. Aztán beperelték az Untergunthert, ám –röhögj, francia- a csoport első fokon megnyerte a pert! A sajtó először kiakadt, a közvélemény viszont nem. A csapat tagjai egyik pillanatról a másikra világhírességek és nemzeti kedvencek lettek.

Pihenésre nincs sok idő. Az Untergunter máris újabb akció előkészítésén dolgozik, de a részletekről nem nyilatkoznak. Nem is csodálom, a hír hallatán valószínűleg Franciaország valamennyi közintézményében őszülni kezdtek a biztonsági főnökök.

Az ötlet pazar volt, a kivitelezés fantasztikus, a visszhang elképesztő!

Untergunthert Magyarországra is! Most!

Egy igazi kultluk

Érdekes képződmény látható a londoni Tate Modern Galériában. Egy veszett hosszú, 167 méteres törésvonal fut keresztül az egyik termen. A jónépek úgy bámulják, mintha földrengés következtében nyílt volna egyet a beton, pedig nem is. Műalkotás ez a javából. – Árokásás a rasszizmus ellen, by Doris Salcedo.

A kolumbiai művész elég meglepő installációkra képes, ha éppen elszabadul az agya. 2003-ban például két háztömb közé pakolt be elképesztő mennyiségű széket. A látvány döbbenetes, s akár hülyének nézzük a művészt, akár zseninek, ezt a képet jó sokáig tárolja majd memóriánk, annyira meghökkentő. Hogy elgondolkodtató-e? Mindenképpen, már csak annyiban is, hogy óhatatlanul felmerül a kérdés: mi a fenét akart ezzel mondani? Lehet szürcsögtetni a szürkeállományt sokáig, a megoldáshoz akkor jutunk közelebb, ha elmagyarázzák nekünk. Bár akkor meg régen rossz.


Az új őrület a Salcedo által létrehozott (létreásott, létrefúrt) „Shibboleth” című alkotás a Tate-ben, hát, el kell ismerni, ez is impozáns egy jószág, annyi szent. Lehet rajta tanakodni. A cím az Ószövetségre utal. Jelentése: kalász, folyam, örvény. Nem mindegy, ezzel még jobban össze vagyunk zavarodva. A története is érdekes. A Bírák könyvében bukkan fel. A sztori lényege az, hogy a Jefte nevű úriember nagyon berágott az efraimitákra, mert azok csúnya módon azzal fenyegetőztek, hogy rágyújtják a házat. Pedig kiderült, hogy Jefte a segítségüket kérte az ammonitákkal szembeni csetepatéban, de az efraimiak beintettek neki. Jött a bosszú. Jefte seregei elpáholták az efraimiakat, majd elfoglalták a Jordán gázlóit, hogy az ellenség ne tudjon elmenekülni. Na, itt jött a „Shibboleth” a képbe. Tudván, hogy az efraimiták mekkora tájszólással beszélnek, ördögien egyszerű ötlettel álltak elő.

„Bírák könyve 12: Azután elfoglalták a gileádiak a Jordán gázlóit Efraim elől, és mikor a menekülő efraimiak azt mondták: Hadd menjünk át! - megkérdezték mindegyiktől a gileádi férfiak: Efraimi vagy? És ha azt felelte: Nem! - akkor azt mondták neki: Mondd, hogy "sibbólet"! És ha az "szibbólet"-et mondott - mert nem tudta helyesen kiejteni -, akkor megragadták, és lemészárolták a Jordán gázlóinál. Így esett el akkor negyvenkétezer efraimi.”

Tessék! A történelem első nagyszabású hentelése, szigorúan lingvisztikai alapon.


Közelebb ezzel sem jutottunk, bár itt már van egy csipetnyi rasszizmus a dologban. A repedéskreátor a következőket nyilatkozza a Tate honlapján:

„A rasszizmus története párhuzamos a modernitás történetével, annak egy elhallgatott, sötét fejezete.”

Hogy mennyire veszélyes is a rasszizmus feneketlen árka, azt az is bizonyítja, hogy eddig tizenöt látogató szenvedett lábsérülést, amikor halkan beleléptek a műalkotásba. Túlelemezték a dolgot, előfordul az ilyesmi. A galéria reakcióját pedig egyenesen imádom: csak tíz ilyen esetről tudnak, majd hozzátették, 870 ezer látogatónál ez nem is olyan rossz arány. Törjön el a lábad szára, minek nézegetsz olyan közelről?


Egyszóval kiderül, hogy művész célja a társadalmat megosztó rasszizmusban rejlő veszélyek hangsúlyozása volt. Nekem tetszik, de gyorsan áldom is az eget, hogy ide születtem. A londoniak egy valag pénzt fizetnek azért, hogy órákig bámuljanak egy betonban végigfutó repedést. Nekünk meg elég az utcán sétálni egyet, annyi a saját Shibbolethünk, hogy fulladunk bele. Tök ingyen!

Merje azt mondani még egyszer valaki, hogy „bezzeg nyugaton!”

Az Isten is balkezes...

Mivel 28 éves korára rommá pusztította magát, halála után a legenda gyorsan szárba szökkent. Igaz, stílusával már életében sem nagyon tudtak mit kezdeni. Utánozni nem lehetett, előzménye igazából nem volt, egyszer csak megjelent egy vudugyerek a hatvanas években, elkezdte nyomni a zenét úgy, ahogy se előtte, se utána senki. Gitáristen, zenemágus, tökös gyerek, pedig egyesek szerint csak egy ritka tehetséggel megáldott, ritka tébolyult zseni volt. – November 27-én lenne Jimi Hendrix 65 éves.

Azért most képzeljünk el egy rocknagyapót, ahogy rikító tollboákat teker a nyaka köré, kopaszodó fejébe nyomja a kalpagot, aztán reszkető kézzel elnyomja harmincnyolcezredjére a „Purple Haze”-t. Na, ugye hogy nem megy? A legendához a halál kell, hogy legenda legyen, előtte pedig valami olyan, amit nagyon odatett az asztalra. Hendrix pedig odapakolta, de rendesen.Vitathatatlanul minden idők legnagyobb tudású gitárosa. Ez nem szubjektív vélemény, hanem a rangsorban utána következők is így tartják.

Seattle-i proligyerek. Úgy vágtatott át az életén, mintha eszelősen sietne valahová, mintha tudta volna, hogy a huszonnyolcadik évét már nem éri meg. Elképesztő sebességgel váltogatta a zenekarait, a zenésztársait, a nőit, a barátait, úgy, mint a dallamot a gitárján.

Autodidakta zenész. Nem volt tanára. Mestere, példaképe igen. B. B. King, Albert King, Buddy Guy, T-Bone Walker és Muddy Waters. Curtis Mayfield, Cornell Dupree. Rahsaan Roland Kirk. Little Richard. Egyikőjük zenéjéhez sem hasonlított az, amit csinált.
Bal kézzel nyomta egy jobbkezes Fender Stratocasteren. A gitárja visított, hörgött, bugyborékolt. Legyilkolta, feltámasztotta, meggyalázta, csókolgatta, felgyújtotta, szétverte, összerakta, megerőszakolta és kiengesztelte azt az átkozva imádott hangszert, amely már a zsigereinek meghosszabbítása volt, minden őrületét, a drogtól vagy anélkül szétrobbani akaró psziché minden üvöltését azon engedte szabadon.

Kirúgják az iskolából, mert mindenáron kefélni akart a tanárnőjével. Tizenhárom évesen. Egy évi szolgálat után a katonaságtól is elzavarják. Jellemzése szerint állandóan elalszik szolgálat közben, modortalan, egy ízben pedig „eligazításon való részvétel helyett a körletben végzett önkielégítést”. Mit lehet az ilyennel csinálni? Fogjon egy gitárt a kezébe, úgyis arról hadovált egyfolytában, aztán menjen Isten hírével. Akkor még kevesen tudták, de Isten is balkezes.

Zenekarból ki, egy másikba be. Volt ahová hívták, kirúgták, aztán újra hívták. Nem tudtak mit kezdeni az öntörvényű, minden szabálytól mentes hangorgiával, amit kiadott magából. 1962-ben, az első stúdiófelvételén kivágták munkáját a végső verzióból, annyira vad volt a hangzása.

1964-ben a Harlembe költözött, New Yorkba. Ki az az eszelős, aki oda költözik, miközben az ott élőknek a legnagyobb álmuk az volt, hogyan lehetne eltakarodni onnan? Együttesek: The Isley Brother. Ugródeszkának jó, hamarosan stúdiófelvételen is közreműködik. Aztán jön Little Richard kísérőbandája, a The Upsetters. Szétbohóckodja a fellépéseket, Richard legszívesebben agyonverné a hülyeségei miatt, de szívéhez nő a srác, aki valami egészen új dolgot művel a gitárral. Hendrix lelép, megy Ike és Tina Turnerhez. Akik nagyon gyorsan kirúgják. Hendrix nem bír a szólókkal leállni, időnként úgy átírja a számokat, hogy Tina is alig ismer rá. Vissza Richardhoz. Onnan is kitessékelik, mert lekési a turnébuszt.

Saját zenekar, a Jimmy James and the Blue Flames. Találkozás Frank Zappaval, aki megmutatja neki, mi fán terem a wah-wah pedál. Na, már csak ez kellet. Az eddig is őrült zene a pedállal teljes téboly lett. Zseniális téboly.

Aztán 1966-ban Chas Chandler, az Animals basszere meghallotta egy klubban, ahogy Hendrix a „Hey, Joe!”-t nyomja. És elkezdődött. Chandler otthagyta zenekarát, Londonba cipelte a vudugyereket, akinek a producere lett. Megalakult a The Jimi Hendrix Experience, Noel Redding basszusgitáros és Mitch Mitchell dobos közreműködésével. Egy feka gyerek két fehérrel. Ritka csemege volt ez akkoriban. Kijöttek az első kislemezek, rajtuk a „Hey, Joe”, a „Purple Haze”, a „The Wind Cries Mary”.



A srác sztár lett. Rajongói között volt Clapton, a Beatles, a Stones, a Who. Hát még akkor, amikor elkezdte a show-t nyomni. Gitár a hát mögött, gitárhúr a szájban, gitár felgyújtása, gitár szétverése koncert végén. Nyami. Ilyet azért előtte még senki. Utána sokan, de az kispálya hozzá képest.

A Királyság után vissza Amerikába. Volt még három éve. Jönnek ki az albumok, Hendrix pedig egyre nagyobb nézősereg előtt csinálja a fesztivált. 1967-ben a legendás montereyi popfesztivál, ahová személyesen Paul McCartney ajánlotta be az őrült figurát. A zsenigyerek bevetette az arzenált. A „Wild Thing” alatt pengetett a fogával, játszott a háta mögé cseszett gitáron, megerőszakolta a hangládákat a hathúrossal, a végén felgyújtotta, majd miszlikbe verte. Nesze neked, Amerika!

Kijön a második album, az „Axis: Bold as Love” 1967 decemberében. Hendrix kiborul a borítón. Ő azt kérte az angol kiadóktól, hogy utaljon az ő amerikai őslakos, indián felmenőire. (Indian.) A drága brit okosok meg azt hitték, ő is elkezdett a hinduizmusban utazni, és Indiára gondolt, készítettek hát egy védikus istenséges hülyeséget, amelyhez Hendrixnek semmi köze nem volt. A borítóhoz. A zenéhez annál inkább. Ekkor már világsztár volt, s a legtöbb akkori kollégához hasonlóan elhitte, hogy neki mindent szabad. Egyre veszélyesebb pénzlesők, kurvák, barátnők, egyre veszélyesebb drogok, egyre több pia, egyre veszettebb pörgés, egyre esztelenebb munkatempó. A gitárt ekkor hangolja fél hanggal lejjebb. Innentől kezdve csak így játszik.

A harmadik album (Electric Ladyland) készültekor producere kilép, érzi, hogy kicsúszott a kezéből Hendrix. Akkor már nem lehetett neki tanácsot adni zeneileg. Zenésztársainak is tele van a tökük. Az mégsem lehet, hogy a „Gypsy Eyes”-ból Hendrix 43(!) variációt vetet fel, aztán még így sem elégedett. Effektekkel kísérletezik, akkor próbál és kezdi a felvételeket, amikor éppen neki tetszik, mit sem törődve a többi zenész és a háttérmunkások véleményével.Mégis, a zseni az zseni. Ezt az albumot tartják a legnagyobb Hendrix-műnek napjainkban.

1969. júniusában, a denveri fesztivál után az Experience feloszlik. Noel Reddingnek elege lett az egészből. Hendrix tojt rá. Létrehozta a „Gypsy Sun and Rainbows” formációt, s így lépett fel élete leghíresebb koncertjén, a Woodstocki Fesztiválon 1969. augusztus 18-án. Himnusz, Jimi Hendrix módra! Jó reggelt, Amerika! A himnusz átdolgozását még ’68-ban találta ki, de ott, Woodstockban hatalmasat ütött.




Aztán csúszás lefelé. A Gypsy formáció még egy koncertet adott, de Hendrix annyira be volt állva, hogy képtelen volt zenélni. Üldégélt a színpadon, aztán lekísérték onnan. 1970. januárjában történt. Lenyomta még a Cry of Love-turnét, majd élete utolsó koncertjét szeptember 6-án adta. Kifütyülték.

12 nappal később, 1970. szeptember 18-án holtan találták Londonban, egy szálloda alagsorában. Töménytelen mennyiségű alkohol és kilenc Vesperax altató. A saját hányásába fulladt bele, álmában.

Ki tudja, de kit is érdekel, mi történik, ha nem hal meg? Így legenda a legenda, miként Morrison, Joplin, Jones, Dean esetében. Kellene-e nekünk a rocknagyi és a gitárnagypapi nosztalgikus koncertestje? Azt hiszem, nem. A zseni gyorsan él, de azalatt sokat.


2003-ban a Rolling Stone című zenei szaklap a „Minden idők 100 legjobb gitárosa” listáján Hendrixet az első helyre választotta. Ott is van a helye. Meg a Jóisten balján.

1970. szeptembere óta ugyanis ő tanítja az Öregurat gitározni. Természetesen bal kézzel.

Nefürgyéle!

Vigyázó szemünket és orrunkat most az Országos Széchényi Könyvtár felé vetjük. Kiállítás pereg ott a javából, ha nem is mega, de bizsergető, annyi szent. Belekukkantva azonnal megértjük, a pornót nem az eneszkás szinkronrendezők találták ki, a bizarr, fétis, animal részét meg pláne nem. – Kiállításajánló, XVIII. századi hard-erotika, valamint a bűz kultúrája az akkori Franciaországban.

December 16-ig látogatható a buja félhomályban a „Veszélyes könyvek” című kiállítás a könyvtárban. A gyűjtemény egy része Franciaországból és Tony Fekete magángyűjteményéből érkezett. Vannak könyvek, metszetek, de még korabeli ágyikó is, hogy a jóember be tudja azonosítani, hol is élveztek akkorákat a francusok. Jól látható, már akkoriban is ismert marketingfogás volt a női barlangocska nyomtatott formában való ábrázolásának eladása, vették is ezeket, mint a cukrot. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Egy néni kéjnyílását egy kutyus nyalogatja, egy másik képen egy másik korabeli bombázó fenekeli a pasit, aki közben egy tükörben bámulja magát, egy harmadik metszeten pedig három leszbi boszorka még egy széket is felhasznál, mert az nekik jó.

Mindezt ízléses környezetben, szép, XVIII. századi rucikban, vagy éppen anélkül. Bár pont ezt a kort nevezték az Ész Korának, itt aztán bagzanak ésszel-ész nélkül, mindannyiunk legnagyobb örömére. Még Kovi mester is elismerően csettintene, ha látná. Tudjuk, hogy az emberi fantázia két határokat nem ismerő területe a gyilkolás és a szex, itt az utóbbiból kapunk szép csokrot, szerintem érdemes megnézni (a kölyköt hagyd otthon, piros karikás 18-as a korhatár), előtte vagy utána pedig pajzán Faludy-fordításokat olvasni, ki ne essünk a hangulatból.

Jean-Pierre Debaere, a a budapesti Francia Intézet igazgatója a következő kedves szavakkal ajánlja a tárlatot:

„A kiállítás, mely egyaránt bemutat könyveket, bútorokat és tárgyakat - egyes darabok most látha­tók először Magyarországon -, kiválóan felidézi a korszak sajátos hangulatát. Egy olyan korszakét, amelyre büszkék vagyunk, amely kifinomultságáról nevezetes (beleértve a szerelmi játékokat is), és amelynek szellemével egész Európa vetélkedni próbált.”

Na, akkor most, miután kiromantikáztuk magunkat, s lelki szemeink előtt felsejlett a francia selyembugyogók és fűzők erotikus látványa, romboljuk szét az idillt, s ejtsünk néhány szót arról, amit a képekről és metszetekről nem tudhatunk meg. A bűzről. Arról bezony, a büdösről, ami a legjellemzőbb volt a kis pajzánoknál, a tömény gyomorforgató szagról, ami ellen feltalálták a kölnit. Korabeli krónikák alapján fussunk végig néhány évszázadon, s azon, mitől is volt az akkori európai népség annyira büdös, mint rothadó hal a napon.

Több évszázadig elfogadott nézet volt, hogy a betegséget a víz terjeszti. Ezért, aki csak tehette –nagyon dícséretes módon- bort vedelt. Fürdés? Na, azt már nem! I. Erzsébet királynőről például feljegyezték, hogy „havonta megfürdik, akár szüksége van rá, akár nincs”. A kis beste! Micsoda bukéja lehetett! IV. Henrik –ez még a XVI. század- annyira büdös láb- és lószarszagot árasztott magából, hogy az udvarhölgyek megkérték: legalább évente egyszer fürcsizzen le. De IV. Henrik igazi férfi volt. Közölte a csajokkal, inkább ők se füredjenek kéthavonta, akkor majd egyformán büdösek lesznek. Macsó!

Ugyanebben az időben kezdtek elterjedni az illatszerek, elnyomván a legyek zümmögésének hangját, de szigorúan csak a hölgyeknek. Az urak megvetően köptek egyet rothadó fogsoruk mögül, ha a pacsuli szóba került. Pedig Nostradamus 1547-től fogporokat is árult.

Lépjünk egy századot. A XVII-ben nem sokat változott a helyzet, maximum annyit, hogy a férfiak is elkezdték literszámra borogatni magukra a kölnit, hogy ne hányjanak be saját maguktól. XIII. Lajosról részletes egészségügyi naplót vezettek. Ebből kiderül, hogy a kis Lalinak életében először 1607-ben, hat esztendős korában mosták meg a lábát.

XIV. Lajosról, mint nagy eseményt jegyezték fel 1665-ben, hogy megfürdött. A versailles-i palota jellegét egyébként a felülmúlhatatlan szar- és húgyszag határozta meg. Miért? Mert nem voltak retyók. A királynak volt egy lyukas széke, abba rotyizott, s nagy kegynek számított, ha jelen lehetett valaki a székelésnél. Ebben a kegyben többnyire a nagykövetek részesültek. Még állás is járt hozzá, a hordozható árnyékszék felelőse udvari hivatal volt. Porte-chaise d”affaires-nek nevezték, ma Fosmesternek mondanánk. És a többi? Ahol éppen rájuk jött. Feljegyezték, hogy 200 bili volt összesen a palotában, abban, ahol egyfolytában legalább 2500-an tartózkodtak. Minden falmélyedés, sarok, kisebb szoba potenciális budi volt, s inasok és nemesek felváltva rotyogtattak-pisiltek, ahol éppen rájuk jött. Na, érezzük már a Jean-Pierre Debaere által emlegetett kifinomultságot?

Egyébként a dolog annyira természetes volt, hogy szinte észre sem vették. Saint-Simon emlékirataiból még azt is megtudhatjuk, hogy Burgundia hercegnője egyszer a legszélesebb nyilvánosság előtt, egy udvari fogadás alkalmával beöntést adatott magának. A király egy kicsit azért megdöbbent, de afféle kamaszos huncutságnak fogta fel a dolgot és feleségével együtt jót kacagott a mókás kis hercegnőn.

Elérkeztünk a kiállítás századához. Azt hisszük, változott valami? Ömlött, hömpölygött a kölnivel kevert kloákaszag, valamint az „Ódöpisa”. Abigail Adams (John Adams amerikai elnök felesége) írta, hogy franciaországi tartózkodása egyik legsokkolóbb pillanata az volt, amikor Madame Helvétius kiskutyája a padlóra vizelt, s az idős hölgy a társasággal mit sem törődve, a saját ruhájával törölte fel a vizeletet. Ilyen egy kifinomultságot. Komolyan.

Még egy idézet a kiállítás honlapjáról:

„ A kiállításról kijövet a látogatónak talán eszébe jutnak Talleyrand szavai:
„Aki akkor nem élt, nem ismeri az élet édességét”. „

Egészen biztosan. A bűzét sem.

El is jutottunk a végére az animal pornótól a kutyapisáig, szépen összekapcsolva a kiállítást a tisztálkodási kultúrával. A szagok hátterének ismerete ellenére is csak ajánlani tudom a tárlatot, tényleg igazi ínyencség. És ha megállunk a kép előtt, melyen a kutya nyelve nagyon közel van a néni mohácskájához, akkor higgyük el: miután a kutya szagérzékelése kb. kétszázszorosa az emberének, az a XVIII. századi kis bolhafészek -akkor és ott- a világ legboldogabb négylábúja volt.

Búcsúzóul Giorgio Baffo, XVIII. századi –igaz nem francus- költő korabeli állapotokat megörökítő verse, mellyel egyberántja két témánkat. Faludy György fordítása:

Plátói szerelem

Rossz szagú bordélyokban üzekedtem,
buja ténsasszonyok háltak velem
pénzért; a Lidón, kinn a füzesekben
kéjfiúkat öleltem sebtiben:

de piszkos életem s gondolkodásom
megváltozott, mert ablakod alattvitt el,
eszményi angyal, gondolásom,
s hat emelet magasban láttalak;

s bár nevedet sem tudja még imádód,
rajongok érted, szépség, s szerenádot
adok számodra minden estvelen,

s rút földi vágyakon túlemelkedve,
mikor éjjelit ürítesz fejemre:
megértem, mi az Égi Szerelem.

Rókáznom kell!

A Kis Vuk című animációs horrort már a húsvéti nyuszi mellé meg kellett volna kapniuk a gyerekeknek, most úgy tűnik, a karácsonyfa alá talán bekerül a mozijegy, a forgalmazó viszont ebben sem biztos. Gát György producer malmai lassan őröltek, s bár trailer alapján embertelenség fikázni, ezt a magaslabdát nem lehet nem leütni. Ganxsta varjúként fog rapdesni, talán ez az egyetlen pozitív előzetes hír. – Vuk 2, 3D, 4 nyugtatóval. Hogy lűne le a Símabőrű!

Dargay Attila mestere a szakmájának. A nyolcvanas évek elején készült Vuk mellett olyan remekműveket rakott le a rajzfilmtörténelem asztalára, mint a Szaffi vagy a Lúdas Matyi. Ezek az alkotások a mai napig a világ bármely pontján sikerrel állnák, állják meg a helyüket. Gát György pénzt akar csinálni, ez a szakmája. Ő a Linda és a Família Kft. varázslatos világából ruccant át rajzfilmesnek. Pénz kell neki. Hogy miért éppen egy 3D-s Vukkal, az más kérdés. Vannak filmek, amelyeknek második része halvány lenyomata az elsőnek. Itt még ennyi se. A trailer alapján ez itt leköpése Dargay munkásságának. Aki –miután látta az ominózus bemutatkozó anyagot- fejét néhányszor a falba verte, majd idegtől rángatózva csak annyit felelt az érdeklődő újságírók kérdésére: „No comment.”

Sokat tényleg nincs mit magyarázni. Ahogy megláttam a csernobili békát a trailer elején, tudtam, hogy baj van. De Kis Vuk óriási mangaszemein majdnem összerottyantottam magam. A dolog érdekessége, hogy Dévényi Gyula animációs producer ezt az agyrémet így kommentálta: „Ha nagyobb a szeme, akkor az animátor sokkal nagyobb érzelmi változásokat tud bemutatni, és a kerekded formák kedvesítik a figurát. A régi Vuknak pontszeme volt, de 3D-ben a gombszem túl szúrós lenne." Igen. Látom magam előtt a japánosra vett könnyrezgést Vuk szemében, sőt, időnként egy kis takonybuborék is kifúvódhatna az orrából, aztán vissza, csak a realista érzelmi változások pontosabb ábrázolása kedvéért. 1,4 milliárdos költségvetéssel.

Másik kedvencem a kozmopolita névjegyzék. Íny, Tás, Kag, Vahúr és a többi név repült ívben a kukába, helyettük Arcadonna, Alex, Carmella és Csimpi szerepelnek, Dévényi meg is magyarázza: „nincs is értelme a hasonlóságra építeni. A külföldi piacon ennek nincs nosztalgiavonulata, Magyarország pedig nem tudja kifizetni a filmet. A célközönség egész Európa."
A biznic az biznic, de úgy kellett volna fogalmazni: a célközönség a pénztárcám.

A trailerben lévő idegbeteg rókamozgásban sincs semmi különös, a főnök szerint Vuk éppen a csernobili békát utánozza. Ilyen fontos információkhoz majd tessenek külön füzetecskéket nyomtatni, s a mozilátogatók kezébe adni, értsék már ők is, miért csinál úgy a félelmetes Kis Vuk, mintha csilipaprika lenne a seggében.

Uzsák János animációs rendező jó előre lemossa a kakit a készülő mesterműről: "Ez a film az eredetihez annyiban hasonlít csak, hogy erdei állatok életét próbáljuk bemutatni.” –közölte gyorsan, majd elmeséli a történetet, amely az erdőszéli faluba érkező vándorcirkusz körül forog. „Itt tartják fogva Vuk apját, és későbbi szerelmét, az Ibisz nevű rókalányt. A kiszabadításukra indított akcióban a kisróka mellett fontos szerepet kap egy tolószékes kisfiú, a vajszívű Alex, aki a cirkuszigazgató akrobata lányába szeret bele.”

Van itt minden.

A humor oldalát elméletileg Ganxsta Zoltán erősíti, aki bársonyos hangját a „Kár-Kár” nevű szereplőnek kölcsönzi, aki –figyelj, beszélő név!- egy varjú!!!!!! És rapben mondja el!
Költsünk neki mi is egyet:

„Én vagyok a Kár-kár, zerdőben a khirály,
Varjú vagyok bazmeg, nem csóka vagy sirály!
Az almából itt szesz lesz, a fűből pedig spangli,
Kis Vuk, te kis köcsög, neked osztán annyi.”

Vagy ilyesmi, hogy gyermekeinknek legyen mit dúdolni hazafelé menet a muviból.

Olyat is megtudhatunk az alkotóktól, hogy: "Ebben a Vukban teljes egészében látszanak az emberek. Dargay Vukjánál az volt a szabály, hogy nem látszanak, de itt a sztori megköveteli, hogy megmutassuk őket. A régiben az emberek mind ellenségesek, itt viszont vannak a szimpatikus, kedves emberek, akik szeretik és védik az állatokat."

Azon túl, hogy Dargay egyik legzseniálisabb húzása volt, hogy az embereknek csak a lábát láttuk, ez érthető. Remélem, nekik is szép nagy szemük lesz, hogy az érzelmeket jól lássuk a könnyrezgésen keresztül.

Na, aki az erdei állatokat akarja porontyainak megmutatni, az nézzen meg velük egy nesöneldzseografikosat. Ha ezek után még mindig, akkor az eredeti Vukot, azt. Ha még mindig el akar menni a beste kölke moziba, akkor újra nézzük végig vele az eredetit, vigyük el, de közben tereljük el a figyelmét csokival, csörögjünk cukorkás zacskóval, s végig, jó hangosan kiabáljuk a fülébe a vetítés alatt:

„Ne sírj, kicsim, ez csak egy film!”

Magyar cici menni hálivúd…

Ennek itt a kulthoz kevesebb köze van, a lukhoz annál inkább. Oszter Alexandrának vagy elment az esze, vagy sosem volt, vagy tényleg ennyire naiv. Két szép magyar csöcs, hálivúd, szánsájn, koktél (cock-tale), Andy Vajna szakálla és a májrémes kenyér. – Lexi goes to Hollywood! Dobó Kacsa 2., digitálisan felújított változat.

Lehet csámcsogni, kinek van durvább didije, Dodónak vagy Plexinek? Andy bácsi mindenesetre elég furcsán fejezi ki a hazaszeretetet, már ami a magyar hazára vonatkozik. Ha az orra elé beleng egy magyar lány (szándékosan nem írok színésznőt, mert az a szakma megcsúfolása lenne) melle, ő automatikusan sztárt akar belőle csinálni az álomgyárban. Na, szegény Dodó Kacsa! Még Andy ősz hajszála sem hatott meg senkit vele kapcsolatban. Elstatisztált néhány filmecskében, kitombolták magukat nagypapával az ágyban, párnák közt, aztán jól hazajött. Kellett némi idő, hogy leessen neki: egy magyar csöcsre Hollywoodban száz jut. Ott szó szerint sorban állnak (térdelnek, fekszenek) a castingoknál a nála sokkal, de sokkal jobb csajok, s ezeknek a hetvenöt százaléka bármit, de tényleg bármit megtenne egy szerepért.
Nem is jött be neki, főleg a hagymaízű magyar ákcenttel. Így aztán, Andy bácsi kunyhójából visszajött hozzánk, jó neki itt minálunk, itt legalább tényleg star. Hogy mitől, a fene tudja, én ugyan még semmi olyat nem láttam tőle, amitől hanyatt kellene vágódnom. Nem, még a melleitől sem.

Andy Vajna -sajnabajna- újabb áldozatot visz ki magával, hogy sztárrá…csinálja. Alexandra szavai szerint: "Szeptemberben a Playboy címlapján voltam, a sajtótájékoztatója óta kezdtünk egyre többet beszélgetni Andyvel. Egyszer csak megkérdezte: nincs-e kedvem kimenni vele Velencébe Clooney partijára".

Milyen kedves! Természetesen Alexandra mellbimbói és a producernagypapi izgatott érdeklődése között semmi összefüggés nincs. Ez csak barátság. Andy valószínűleg megpillantotta a kisoszter mellein és alsóbb fertályain át (benézett a lukon?) a kirobbanó tehetséget, s úgy gondolta, jó lesz néhány produkcióba. Ezt Lexi is így véli. Dodó Kacsa is úgy vélte. Vajon hányan vélték még úgy?

Mivel a naivitás még meztelenül is határtalan, Alexandra ezt fűzte hozzá: „tisztában vagyok azzal, hogy hosszú és rögös út vezet a nagy karrierhez, de mindenképp szeretném magam kipróbálni.” A nagy micsodához vezet rögös út? Eztnemánhogykomolyan!

És a legszebb, amit senki nem kérdezett ugyan hangosan, de Lexi fontosnak tartotta világgá kürtölni:

"Nyilván nála fogok lakni, amikor Amerikába utazom, de ez közel sem jelenti azt, hogy a párja vagy a szeretője lennék"

Nem hát. Alexandra fogja kenegetni reggelire Andy bácsinak a májrémes kenyeret. Ki feltételezne olyat, hogy a nagyhatalmú filmcézár mást is szeretne tőle, miután végiggusztálta Lexi pőre testét a Playboyban.Országunk újra büszke lehet! Megint egy magyar színésznő tör be hálivúdba. Bizony, mondhatnánk a mellével taszajtotta be maga előtt az ajtót. Szeretettel várjuk haza, mert egyben biztosak lehetünk: jönni fog ám, miután jól kistatisztálta magát Andy bácsi néhány megapillanatában.

Majd Dodóval leforgatnak itthon valami jó kis barátokköztes szuperprodukciót, hogy mindenki láthassa: ők itten a sztárok. Néhány javaslat a közös film címére: Kimellegedésig, Mellékvagányok, Teszt Oszteron, Picicicák, Sztárrá szerethetsz, de színésznővé nem!

Na bumm! Tessék csámcsogni!

Átkozott náci propagandista, vagy a szakma fejedelemasszonya?

A Harmadik Birodalomnak három híres asszonya volt. Nem meglepő a csekély szám, Hitler elég nyilvánvalóvá tette, hogy a konyhai munkán és a gyereknevelésen kívül nem szívesen veszi, ha a német nők mással foglalkoznak. Eva Braun volt az egyik, bár az ő szerepéről a diktátor életében a világ csak a háború után szerzett tudomást. A másik Hanna Reitsch, a férfiakat megszégyenítő pilóta, aki képes volt az utolsó napokban a szétbombázott Berlin egyik útjára leszállni gépével, hogy kimenekítse Hitlert a fővárosból. A harmadik pedig Leni Riefenstahl, a film- és fényképmágus.

A hölgy nagyon tudott valamit. Mindenféle értelemben. Mivel 101 évig élt, látta a poklot és a mennyet is. Hitler kedvenc filmese volt, s bár a nácikhoz való kötődését élete végéig tagadta, soha többé nem engedték rendezni. Pedig a harmincas években készült két filmjét a mai napig a mesterművek között tarják számon a szakemberek, nem véletlenül.

Az apropót egy napokban napvilágot látott hír adja: több más felvétellel együtt elloptak 250 fényképet Leni Riefenstahl hagyatékából, melyet Kölnben őriztek egy vállalat beriasztózott pincéjében. A műtárgyak összesített értéke meghaladja a 3 millió eurót.


Ki volt ez a korát fényévekkel megelőző nő, akit annyit mocskoltak és istenítettek a II. Világháború után? A pályakezdésnél semmi extra. Balettot tanult, majd úgy döntött, színésznő lesz. Első filmszerepét egy Korda Sándor filmben kapta. Hamarosan rájött, hogy a kamera másik oldaláról többet tudna tenni az alkotásért. Túl sok ötlete volt, a rendezők pedig nem szeretik, ha a színésznek túl sok ötlete van. Akkor inkább menjen rendezőnek. Így is lett. Debütálása -mint direktor- a Balázs Bélával közösen jegyzett „Kék fény” című film volt. Ők ketten nem álltak meg a munkakapcsolatnál, dúlt köztük a szerelem is, rendesen.

1932-ben találkozott Hitlerrel. A diktátor pontosan tudta, mekkora fegyver az erős marketing, nem véletlenül tette meg propagandaminiszternek a Goebbels nevű fanatikust, aki ezen a területen speciel verhetetlen volt. Goebbels azonnal meglátta a Riefenstahlban rejlő lehetőségeket, így 1933-ban meg is bízta „A hit győzelme” c. propagandafilm elkészítésére. Ezt követte 1934-ben „Az akarat diadala”, melyet a mai napig megigézve néznek a szakmabeliek. A film a nürnbergi pártkongresszust örökítette meg. Riefenstahl a kukába dobott szinte minden klisét, addigi filmkészítési dogmát. Akkoriban külső felvételek még Hollywoodban sem sűrűn készültek, stúdiódíszletekben nyomtak le mindent. Riefenstahl ontotta a szokatlan ötleteket, Könnyű lifteket szereltetett fel mindenfelé, ezeken emelkedve-süllyedve forgatott. Minden technikai és gyakorlati tudását bevetette, ami pedig nem volt meg, azt rögtönzéssel pótolta. A film monumentális légköre dermesztően telitalálat lett. A címben sugallt „akaratot” Riefenstahl valóban diadalra vezette.


Senkinek nem kerülte el a figyelmét a rendezőnő zsenialitása. Ne felejtsük el, még bő évekkel a háború kitörése előtt járunk. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság őt kérte fel, hogy az 1936-os berlini olimpiát ő örökítse meg. Az „Olympia” című remekműben Riefenstahl a teljes arzenálját bevetette. Olyan megoldásokat talált ki, melyekkel a mai napig lerakta az ilyen jellegű események közvetítésének alapjait.

48 (!) operatőr, a legprofibbak, akiket csak a rendező maga köré tudott gyűjteni. Elképesztő szám ez 1936-ban. Minden egyes versenyhez kitalált valami extrát, egy új dolgot, ami a nézőt később teljesen lenyűgözte. Ő alkalmazta először a futók mellett szaladó kamerát, a rúdugrók számához árkot ásatott, hogy alsó nézetből tudja venni az emberi test repülését a levegőben, a négypárevezősökre kamerát rakatott, légi felvételeket használt, stb…Az embertelen mennyiségű anyagot 18 hónapon át vágta. Kétszáz órányi masszából csinált egy három órás, fantasztikusan profi, szebbnél-szebb jelenetet tartalmazó filmet.

Riefenstahlért megőrültek a nézők, de a szakma sem kevésbé. Aztán vége lett Hitler rémálmának, véget ért a háború, s ezzel a rendezőnő karrierjének is befellegzett. Bár tisztázta magát a „náci” vád alól, nem engedték rendezni. Halála napjáig tagadta politikai kapcsolatát Hitlerékkel. Hogy Németországban a mai napig mennyire nem bocsátották meg a múlt dolgait, annak fényes bizonyítéka Christina Weiss, a Schröder-kormány kulturális miniszterének kijelentése:

„Leni Riefenstahl művészetét beszennyezi szoros kapcsolata a nemzetiszocializmussal, amit súlyosbít, hogy a háború után sem volt hajlandó szembenézni azzal, hogy munkásságával mennyire kiszolgálta az embertelen náci propagandát, és hogy mennyire közel volt Hitler rezsimjéhez”


Mivel filmezni nem filmezhetett, a fotózáshoz fordult. Afrikában töltött rengeteg időt, ahol egy ottani törzsről örökített meg mindent, amit csak lehetett. Riefenstahl ebben is maradandót alkotott. Elképesztő munkabírásának köszönhetően hamarosan a legnagyobb magazinok címoldalán szerepelt. 2000 februárjában újra ellátogatott kedvenceihez, ám a helikopter, amin ült, lezuhant. Nem meglepő: az idős hölgy ezt is túlélte.

Mindemellett lelkesen búvárkodott. Persze kamerával. 1974 és 2000 között dokumentálta a maga teljesen egyedi módján az Indiai-óceán csodáját. A film, melyet ebből készített, a „Víz alatti impressziók” címet kapta, s –kell-e mondani- elképesztő sikert aratott.

Leni Riefenstahl 2003-ban halt meg. Szülőhazájában a mai napig nem nagyon tudnak mit kezdeni vele, művészetére még mindig rányomja bélyegét a politika. Máshol imádják, szeretik és tanítják.

Náci propagandista, vagy a szakma fejedelemasszonya?

Mindenesetre, aki ellopta a képeket, az most jól kinézegetheti magát. A XX. század szeletkéit tartja a kezei között, egy mester által megörökítve.

Száz korty szín

Hát lehet egy olyan embert nem imádni, akinek a művészneve „Százvíz Sötéttarka Békebeli Esős Nap? Szabadon fordítva ennyit tesz Friedensreich Regentag Dunkelbunt Hundertwasser mester neve. Művei most Magyarországon (az utcai épületeket sajnos nem tudták elhozni, pedig imádnivalóak) láthatók. – Hundertwasser. Vigyázat, nem ásványvíz és nem lehet hamisítani!

Gyorsan letudom a reklámot, aztán nézzük meg ezt a fura fazont közelebbről. A Szépművészeti Múzeum remek kis kiállítást hozott össze Hundertwasser műveiből. Több mint száz alkotás szerepel, köztük 36 festmény is. A tárlat január 13-ig megtekinthető, aki éppen arra bóklászik, s teheti, menjen be. Megéri.

Meghökkentő, hogy a mester osztrák. 1928-ban született Bécsben.Ezt a színkavalkádot, ezt a játékosságot a formákkal és a színekkel az ember inkább tudná valamilyen mediterrán környezetbe képzelni, mondjuk Gaudi mellé, aki egyébként is hatással volt a művészetére. Mindegy, a sógorok megint jól jártak. Belegondolni is gyönyörű, miket tudott volna művelni a mi szocreál panelborzasztóinkkal.


Egyébként is, bármihez nyúlt, azt a természet és az ember közötti harmónia hatására, vagy érdekében tette. Építészete az ún. organikus építészethez tartozik, melynek lényege, hogy az épület szerves egységet alkosson a neki otthont adó hellyel, mintegy „belőle nőjön ki.” Ez mindenre vonatkozik vele kapcsolatban: az anyagára, a méretére, a színére, a stílusára. Hundertwasser házain például nincsenek lyukak, vagy rések. Onnan fák, vagy bokrok nőnek ki. És szín, szín, tengernyi szín a külső falakon. Nincs uncsi szín. Olyan nem is létezik. Piros, zöld, citromsárga, narancs, okker, a harsány paletta minden elképzelhető változata. Mondják, az organikus építészet inkább filozófiai, mint építészeti irányzat. Ha így van, akkor Hundertwasser zsenije volt ennek a filozófiának.


A képein, alkotásain jócskán érezhető a világtúra. Olaszország, Párizs, Algéria, Japán, Dél-Amerika, mindenhonnan felcsippentett valamit, aztán belemorzsolta a saját munkáiba. Halála is stílusos volt: 2000 februárjában szívroham következtében hunyt el a Queen Elizabeth II. nevű hajón, valahol Új-Zéland partjainál.

Festményein is folytonos a kavargás. Görbe, kanyargó vonalak, furcsa ívelésű szemek, dimbesdombos épületek, kerekített, mégis kocka alakú hold, káprázatos színekkel. Mindez a káosz benyomását kelthetné, de kicsit elidőzve az ember egy-egy ilyen előtt, fantasztikusan egyszerű szimmetriákat fedezhet fel bennük. Ha valaki kedvet kapott a képnézegetéshez, kattintson ide, s szerezzen egy néhány perces vizuális élményt magának.


Egyébként meg semmi értelme magyarázni Hundertwassert. El kell merülni benne. Nem úgy, mint a szintén bemutatásra került humusszal működő biovécében, mely Hundertwasser gyakorlati környezettudatosságát hivatott prezentálni. Sokan jót rötyögnek a dolgon, de nemrégiben láttam egy filmet a Discovery Channelen, amely bemutatta, ahogy ezen az elven alapuló retyókat építettek új társasházakba. A működés aprólékos részleteinek ecsetelését kihagynám, elég annyi, hogy a végtermék igen rövid idő alatt lebomlik és tökéletes humusszá alakul.

Mint maga a mester is, aki valószínűleg citrom képében fog újjászületni egy őáltala tervezett ház oldalából kinövő fán.

Hát lehet egy ilyen nevű embert nem imádni?

„Hiába, a Királyt nehéz megütni…”

Harminc éve hunyt el minden idők legnagyobb rock ’n roll előadója, Elvis, a Király. A Forbes nevű amerikai magazin jóvoltából most azt is megtudhattuk, ő a legjobban kereső halott híresség a bolygón. – Kripta rock, csontzene, éljenek a pénzgyártó halottak!

Nem kevés ízléstelenség jellemzi a Forbes 2001. óta folyamatosan megjelenő listáját, de ez Amerika, pénz beszél, a kutya sem ugat, a halott énekes nem szájal vissza, az örökösöket meg egyáltalán nem zavarja, ők jól elvannak a sok millió dollárral, amelyet az elhunyt apa, férj, feleség, gyerek, élettárs szállít nekik holtában.

Elvis egészen tavalyig vezette a halotti listát, de ekkor a Nirvana öngyilkos zsenijének, Kurt Cobain-nek özvegye gondolt egy nagyot, s eladta az együttes szerzői jogainak egy részét. Ezzel az ex-frontember lett a leggazdagabb hulla, ha már ilyen szépen szeretünk csámcsogni a témán. Courtney Love mindig értett az üzlethez, ennél jobban már csak a droghoz és a helyezkedéshez, szép volt Courtney, megadtad a módját! Cobain 1994 óta nincs köztünk, de ezzel nagyot szakított

Na, de a Királyt nehéz megütni. Egy év alatt vissza is ült a Holtak Birodalmának dollárlogós trónjára, megmutatván mindenkinek, hogyan is kell ezt csinálni. Szűk egy esztendő alatt negyvenkilenc millió dollárt szállított az örökösöknek a túlvilágról, ebben az elvises öngyújtótól kezdve a jogdíjakig minden benne volt.

Zombiversenyünk második helyezettje John Lennon, negyven millió dolláros csekket postázva Yokoéknak odaátról, de a másik halott Beatle is kitett magáért, George Harrison 22 millával a negyedik helyre volt jó. A harmadikon ugyanis nem zenész, hanem Charles M. Schultz, Snoopy és Charlie Brown megalkotója szerepel, kis figurái 35 millió dollárral hálálták meg halott apukájuk kreativitását.

Az ötödik helyen Albert Einstein, ismerve a zseni bizarr humorát, ő hatalmas röhögne ezen az egészen. Tudásával 18 millió dollárt hozott össze 2007-ben az örökösöknek.

Nem ragozom tovább, itt a morbid lista az első tizenhárommal (miért pont tizenhárom?):

A legjobban kereső halott hírességek 2007-ben:

1. Elvis Presley - 49 millió dollár
2. John Lennon - 44 millió dollár
3. Charles M. Schulz - 35 millió dollár
4. George Harrison - 22 millió dollár
5. Albert Einstein - 18 millió dollár
6. Andy Warhol - 15 millió dollár
7. Theodor Geisel - 13 millió dollár
8. Tupac Shakur - 9 millió dollár
9. Marilyn Monroe - 7 millió dollár
10. Steve McQueen - 6 millió dollár
11. James Brown - 5 millió dollár
12. Bob Marley - 4 millió dollár
13. James Dean - 3,5 millió dollár

Most mit mondjak? Hogy James Dean-nek össze kellene kapnia magát? Vagy hogy Bob Marley belehúzhatna egy kicsit?

Jó kis üzlet ez. Csak tegyünk le valami nagyot az asztalra, aztán gyorsan haljunk meg! Majd meglátjuk, milyen hálásak lesznek nekünk néhány évtized múlva!

A pénznek nincs szaga.

1517 halott békéje kontra milliárdos megabiznisz

„Anyu, Apu! Csodás napunk volt! A nagyi elvitt minket egy kiállításra, ahol láttam egy 95 éve meghalt bácsi cipőjét és egy vízbe fulladt kislány babáját! Ugye elmegyünk a jövő héten is? Léccilécci!” Bár ez így kegyetlenül morbidnak tűnik, a lényeg nagyjából így fest. Ha lehántjuk a mítoszt és elfelejtjük a filmet, akkor csak a halott lelkek maradnak. Kiszolgáltatva. – Leletmentés vagy sírrablás? A Titanic kiállítás más szemszögből.

3658 méter mélyen fekszik minden idők leglegendásabb hajója, a Titanic. Fedélzetén 1517 áldozat maradványainak a maradványaival. Ott hever kettétörve 1912. április 14-e óta.Egy dolog erősen valószínűsíthető. Az 1517 lélek nélkül a Titanic roncsa tizedennyi embert sem érdekelne. A történet sava-borsát, mint mindig, most is a halál adja. Ahogyan az ember elborzad a temetéstől, mert tudat alatt magát képzeli a koporsóba (de élve), úgy kavargatja az emberek fantáziáját a hajóval elsüllyedt utasok halála. „Mit érezhetett, mit csinálhatott, hogyan fogadta, meddig tarthatta vissza a levegőt?” Brutális kérdések, de mindannyiunkban felmerült. Ez vonza a tömegeket a Titanic kiállításra, amelyet a napokban hosszabbítottak meg három hónappal Budapesten. Az érdeklődés elképesztő, s az is kiderül, mennyi pénz lapul a magyar pénztárcákban, ha kultúráról van szó.

Arról van szó? A kiállítás 1991 óta járja a világot, s több mint 16 millióan látták eddig. Ne legyenek illúzióink: hatalmas bizniszről van szó. Tom Zaller, aki 1997 óta a kiállítás produkciós menedzsere, egy nagyon megható szöveget biggyesztett ajánlóként a promós kiadványokhoz: "A Titanic, a kiállítás a hajó hihetetlen története előtt tiszteleg, és nem utolsósorban az utasok és a legénység emléke előtt. A Titanic története a legmélyebb érzéseket váltja ki a látogatókból, ez jól látszik az arcokon, amint a kiállítás végére érnek. A cél, hogy életben tartsuk a Titanic emlékét, valamit azon bátor férfiak és nők emlékét, akik a végzetes úton a hajón utaztak.”

Biztosan őt is meghatotta a történet, mint mindenkit, de valahogy az „extraprofit” kifejezést nem használta a kis beharangozóban. Az emléket pedig emlékezéssel is lehetne tisztelni, nem pedig azzal, hogy halottak elporladt lábfejéről rángatnak le cipőket majd 4000 méteres mélységben. Számoljon, akinek van rá agya: hét végén a gyerekjegy 1900, a felnőtt 3900 forint. Márpedig a legnagyobb forgalom akkor van.(Hétköznap 1500 és 2900) Szeptember 1. óta látogatható a megpihenő road show, csak nálunk, s már bőven túl a 200 000. látogatón. És ez 1991 óta megy, a világ 18 országában.Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a kiállítás mindössze 300 darabot mutat be az RMS Titanic Társaság tulajdonában lévő mintegy 5500 darabból, akkor bátran kijelenthetjük: ez csupán a jéghegy csúcsa. Megabiznisz a javából, hiába hívják leletmentésnek. Nekem egy 1912-es férficipő nem régészeti lelet, hanem egy borzasztó halál ottmaradt pillanata. Amit kirángattak a helyéről, vitrinbe dugták, s most árulják. A halál emlékét.

Mielőtt bárki a koncentrációs táborok múzeumaival hozakodna elő, gyorsan szögezzük le: a kettőnek semmi köze egymáshoz. Azok valóban az elpusztított életek emlékét őrzik, de tudatosan elborzasztó célzattal: „Tessék, ezt tettük! Nézzétek! Soha többé nem szabad megtörténnie!” Itt erről szó sincs. Itt ízlésesen, szalonképesen tálalják a halált, a mítosz és a legenda tudathomályosító vásznába göngyölve.

De nézzük meg a témában legautentikusabb személy, Dr. Robert Ballard véleményét.1985-ben Bob Ballard találta meg a roncsot, mely egyáltalán nem ott feküdt, ahol képzelték. Ballard ekkor élete legnagyobb hibáját követte el. Mivel nemzetközi vizeken süllyedt el a hajó, a megtaláló –a törvények értelmében- magának igényelheti a tulajdonjogokat. Minden, ami a hajóban van, az expedíció tulajdonába került volna. És Ballard nem élt ezzel a lehetőséggel. Túlságosan naiv volt, ezt maga is elismerte. Ő úgy tekintett a roncsra, mint 1517 ember sírjára. Nem is nyúlt semmihez, hetvenhárom éves sírokhoz nem is szokás.(1985) Arra álmában sem gondolt, hogy alig néhány hónappal később kezdetét veszi a fosztogatás. Mint mondta: semmi kifogása nincs a látogatók ellen, de az erősen dühíti, hogy a Titanicot pénzéhes emberek kirabolják.

1985-ben egy újabb tárgy ereszkedett le az örök sötétbe. Ballard egy emléktáblát helyezett el a hajón, amelyen egy felirat hirdette a lentieknek és a sírrablóknak: a Titanic a holtak nyughelye, nyugodjanak békében, s ezt a békét senkinek sem szabad megzavarnia. 2004 tavaszán Ballard visszatért a Titanic roncsához. Nem hitt a szemének, de igaz volt. Még a tábla is eltűnt.

Titanic. Holtában ontja a pénzt. Jó biznisz. 1517-en erről egészen másképp gondolkoznának.