"Kétszer úgy, hogy ki sem veszem"

Tüzes, mint a legjobb vörösbor, csábító, akár a legszebb szajha, vérforraló és fenyegetően gyönyörű egyszerre. Minden mozdulata a hódításról és a nő megszerzéséről szól. - Tangó. Az előjáték művészete.

Bár két városból nőtte ki magát (Buenos Aires és Montevideo), senki nem emlegeti „uruguayi tangó" néven. Pedig ennek a két helynek a szegénynegyedeiben kezdődött el minden. A XIX. század közepétől egyre több európai adott búcsúpuszit az őshazának, és kelt át a tengeren. Az Egyesült Államok mellett a második legkapósabb hely Argentína volt, ahol az indiánok szerencsétlen „odébbhelyezésével" bazi nagy területek szabadultak fel. Az ország kinyitotta kapuit a mezőgazdasági munkások tömegei előtt, azok pedig jöttek, jöttek, mintha soha nem fogynának el. 1869-ben, az első népszámláláskor Buenos Aires lakossága mindössze 150 000 fő volt. Ez a szám 45 év alatt megtízszereződött.

A számtalan európai országból - de főként Spanyolhonból - beáramló csórók hozták magukkal a batyujukat, bolháikat, nehéz életüket, de hozták a zenéjüket, táncaikat, kultúrájukat is. Nem hozták azonban magukkal a feleségüket, gyerekeiket, családjukat. Ennek pedig főszerepe volt a tangó kialakulásában.

Eredetileg egyáltalán nem az az elegáns zene és tánc, amelyet ma ismerünk. A korai tangó pattogó, sokkal gyorsabb és vidámabb ritmusú volt, mint utódja. Persze senki nem jegyezte le az „őstangó" ritmikáját, vagy kottázta zenéjét. Miért is tették volna? Zömében írástudatlan parasztokról beszélünk, akiknek az volt a móka netovábbja, hogy elmehettek inni néhány kupicát, aztán táncolhattak egyet. Csakhogy ennek a táncnak szinte a kezdetektől fogva a hím-nőstény kapcsolat kiteljesítése volt a mozgatórugója.

Mivel a feleségeket-lányokat nem nagyon hozták magukkal az új országba, a férfilakosság száma majdnem a duplája volt a nőinek. El lehet képzelni azt a szenvedést. Buenos Aires tömve volt magányos pasasokkal, a magányos pasasokra legjellemzőbb igényekkel. Alkohol és szex. Előbbi könnyen megoldható, utóbbi is, amennyiben az ember egy gyors numerára vágyott. Ha berontott egy bordélyba, kombinálhatta a kettőt: le is ihatta magát, s májtól lejjebb is gyönyörökben lehetett része. Igen, de mi van akkor, ha valaki ismerkedni, hódítani szeretett volna, egy hosszabb, tartós kapcsolat reményében? Elment tangózni. Ott lehetett megismerkedni magányos hölgyekkel, akik éppen úgy vágytak a férfi ölelésére, mint a férfi a női combok szorítására. Csak éppen sokkal elegánsabban, mint egy bordélyban.

A régi tangóslágerek címei jól jelzik, miről is szólt a történet. A „Muff", a "Kétszer úgy, hogy ki sem veszem" vagy a „Hadd haljon meg úgy, hogy bent van" kezdetű tangószövegekhez nem kell értelmező szótár. A mai napig tartó macsókultusz is ekkor alakult ki a stílussal kapcsolatban. A zord férfi, ahogy tüzesen lüktetve vezeti a nőt, a kemény, határozott mozdulatok, a női test birtoklása, mind az emberiség legdögösebb párzási táncának a része. Egy idő után rájöttek a magányosok, hogy a nők azzal szeretnek jobban lenni, akik férfiasabban, markánsabban táncolják a tangót. Nem volt mese: mindenki nekiugrott gyakorolni. Az igazán profik akár két-három évig is gyűrték, hogy mindent tökéletesen csináljanak. Ha pöpecül ment a tangó, egyenes út vezetett az ágyig, aztán a templomon át a sírig. Még mondják, hogy a művészetnek nincs hatalma!

Aztán az 1910-es években történt két olyan esemény, amely megrengette a világot, kiemelte a tangót Buenos Aires füstös szegénynegyedeiből és a munkásosztály köreiből, és - a szó legszorosabb értelmében - szalonképessé tette a stílust. Egy argentin csóka, aki éppen Párizsban hajkurászta a nőket 1912-ben, egy arisztokrata bálon nem bírt féktelen kedvével és ellejtett egy tangót. A franciáknak leesett az álla a döbbenettől, s abban a pillanatban kitört a mindent elborító őrület. Tangózni akartak még a vénasszonyok is, úgy betüzesedtek a latin vértől. Egy évvel később már egész Európában tombolt az új divat, s ezzel meg is alkották az „argentin tangó" kifejezést, aminek néhány éven belül már kevés köze volt az eredeti argentin tangóhoz.

Miért? Azért, mert - az európai társastáncoktól eltérően - a tangónak nincsenek lefektetett szabályai. Az improvizációra épül minden, a pár két tagja teljesen különböző lépéseket csinál. Persze a férfi vezet, ez az alap. De ezen kívül inkább a kombinációs kreativitás a meghatározó, nem pedig a lábprecizitás. A tangó lényege a szabadság. Ha korlátok közé próbálnák szorítani, éppen ez veszne ki belőle. Az európaiak találták fel a szalontangót, amely azért jelentősen leamortizált módja volt az eredetinek. Ráadásul, ahány tanító, annyiféle tangóstílus létezett. De nem is ez volt a lényeg. Az eredeti jelzésrendszer nem tűnt el: a tangó a szeretkezés tánca volt, mint ahogy napjainkban is az.

Nagyot lendített a stílus világhódításában egy Carlos Gandel nevű úr, aki az említett évtizedben átformálta a tangó zenei képét olyanra, amelyet a világ ma is „A Tangó" néven emleget. Gandel elhagyta a pajzán szöveget és a vidám zenei fílinget, helyette írt egy szomorú, melankolikus számot egy szerelme miatt vedelő pasiról. A szám címe „Mi Nochre Triste" volt, Gandel részéről még kábé 900 tangó követte, s kétségtelenül ő lett a műfaj szuperembere. A világ közönsége az ő lemezei révén ismerte meg a bánatosan lüktető tangót, le is padlóztak tőle rendesen, annyira imádták a búskeserves kultúrcukorkát.

Az 1950-es évekig tartott a tangó uralkodása Argentínában, hiszen az európai és amerikai sikerek híre csak eljutott a hazai arisztokráciához is, így - szinte utolsóként - ők is behódoltak saját nemzetük zenéjének és táncának. 1955-ben megbukott Peron, a tangó nagy szerelmese, innentől kezdve egészen 1983-ig, az utolsó katonai vezetés becsődöléséig árnyékországban járták a táncot a népek. Mivel a tangó nemzeti jelképnek számított, senki nem akarta, hogy az új rezsim nacionalistának tekintse. Abból gyakran baj lett.

A tangó napjainkban újra virágzik. Tarol az egész világon, mindenki imádja, mindenki táncolná, ha tudná. Ne feledjük: a férfi udvarlásának az egyik leggyönyörűbb kifejezése ez.

A dolog aktualitása az augusztus 29-én kezdődő V. Tangófesztivál, ahol három napon át lehet hallgatni és nézni a csodát. A szervezők gyorstalpaló tangótanfolyamokat is tartanak majd, amelyen persze szinte semmit nem lehet majd normálisan megtanulni, de az ifjú bikák számára nagyon is hasznos lehet. Elmehetnek megnézni, annak idején hogyan csinálták az udvarlást a valóban tökös gyerekek. Nem olyan puhány módon, mint ma, hanem úgy istenigazából.
Rácsodálkozhatnak egy világra, amikor a férfiak még valóban férfiak, a nők pedig tényleg nők voltak.

Akiért a Haring szól...

Karrierjét a New York-i metróperonokon kezdte. Képeit az is ismeri, aki a büdös életben nem hallotta még a nevét. A pop-art pehelylelkű nehézsúlyúja, a mindössze harmincegy évet élt, imádnivaló polgárpukkasztó. - Keith Haring életműkiállítás a Ludwigban.

1990-es halála óta valóságos kultusz épült művészete köré, az újabb generációk éppúgy imádják, mint az akkori közönsége. A Ludwig Múzeum - amely egyébként is elkényeztet bennünket - most szelet helyett egy egész tortát kínál Haring mester Zűrzavar Cukrászdájából. Bár csak festmények és grafikák szerepelnek a november 18-ig nyitva tartó tárlaton, mégis nyugodtan odarakhatjuk az „életmű" jelzőt. Haring egész életében a vonalakkal operált, legyen szó szoborról, installációról vagy festményről. Képein, grafikáin nincsenek terek, hátterek, távlatok, perspektívák. Egyszerűen odakente a figurákat, mindegy mivel és hova. Dolgozott ecsettel, festékszóróval, tussal, festett fotópapírra, falakra, ponyvára, emberi testekre, még saját magára is.

Stílusa megmaradt annak, amilyen a kezdeteknél is volt. Tett ugyan néha kitérőket, de az egyvonalas megoldás lett a márkajelzése. A rajzfilmfigurákra hajazó alakok és a témák meghökkentő tálalása alapján azonnal fel lehet ismerni. A módszert a New York-i metróperonokon fejlesztette ki, ahol az üres hirdetőfelületeket nyomta tele őrületes fantáziáival. Húszévesen, 1978-ban rendezte meg első kiállítását, s szinte azonnal kultikus lett, amit csinált.

Az alapok a street-artból, a pop-artból jöttek, Andy Warhol is ott ácsorgott valahol a közelben, de mindezt a katyvaszt gyengéd humorral fűszerezte meg. Igazán súlyos témákat boncolgatott, de éppen a gyerekesnek tűnő rajzok késztették a befogadót tanakodásra, ez volt az, ami megállította a képek (szobrok, installációk) előtt. Világa zűrzavaros és erőszakos ugyan, ám legtöbbször fülön lehet ragadni egy huncut mosolyt, a tragikum komikusságát. Halála előtt is ugyanazt a stílust nyomta, de azokon a műveken már az AIDS vigyorgott, nem az élet. Legnyomasztóbb példája ennek a Szárnyasoltár, amelyet két héttel távozása előtt fejezett be. Bár mennybemenetelt ábrázol, engem inkább ledöbbentett, semmint megnyugtatott. Pokolian nyomasztó egy valami, a kereszt a tetején pedig semmi reményt nem sugall, inkább a káoszba simul, mintsem uralkodna azon. Durva kínzóeszköznek tűnik, nem a megváltás ígéretének.

Haring nem sokat szöszmötölt az alkotás munkafolyamatával. Nem törölt, nem javított, nem nyúlt bele utólag semmibe. Egyetlen svunggal csapta fel az egészet. Az agyában készen volt a mű, oda is pakolta a lehető legrövidebb időn belül. Szimbólumrendszere eléggé egyértelmű, mondandója az elembertelenedés problematikáját járta körül újra és újra, más és más megközelítésekből. Toleranciahiány, túlnépesedés, AIDS, rasszizmus, kábítószer, szexualitás minden mennyiségben.

Figurái talán sablonosnak látszanak, - Mickey egér, rajzfilmemberkék, számítógépek, ufók, keresztény jelképek, vér, angyalok, sperma, fenevadak, kutyák, lyukas hasú emberek - cseppet sem azok. Éppen a mindig változó szituációba való beillesztés teszi teljesen különbözővé őket. A kutyás képet mindenki ismeri, megszámlálhatatlan művén bukkan fel motívumként, mégsem lehet megunni. A lyukas hasú embernek egyébként érdekes eredete van. Haring álmában látta ezt a figurát, éppen akkor, amikor John Lennont elintézte az a seggfej Mark David Chapman. Onnantól szerves része lett művészetének, köztéri alkotásainak is egyik legkedveltebb témája.

Nem vacakolt sokat címadásokkal sem. Legtöbbször egyáltalán nem nevezte el alkotásait, és ez így van jól. Még nagyobb teret adott a befogadói fantáziának, bár magával a művel éppen abba az irányba befolyásolja agyunkat, amerre eredetileg is akarta.

1986-ban nyitotta meg saját üzletét, a Pop Shopot, ahol emberi áron lehetett beszerezni a cuccait, bögréktől kezdve pólókon keresztül a grafikákig. Szerette volna, ha minél többen ismerik a munkáit, ezért ragadott meg minden alkalmat a közönséggel való közvetlen kapcsolatra, s hogy köztereken is festhessen. Bazi nagy falfelületeket borított be ugrabugráló, mókásnak tetsző figuráival, hol a jól bevált fekete-fehér kombinációval, hol pedig elképesztő színkavalkáddal. (Képein egy időben még UV-festékkel is dolgozott, ha már színorgia...) A sors furcsa fintora, hogy a művészetét így (is) nyomató Haring mindent megtett azért, hogy az utca embere éppúgy részese legyen a művészet kézzelfogható világának, mint a felső tízezer, ám alkotásai (halála után) az elérhetetlen kategóriába csúsztak be, ami az anyagiakat és a pórnépet illeti.

Tagadása soha nem volt sem erőszakos, sem tenyérbemászó. A szónak ebben az értelmében még polgárpukkasztónak sem nevezhető. A problémát felvetette, rámutatott, de nem csapta vele agyon az embert. Nem tolakodott, nem nyúlt be a zsigereinkbe. Megtették egymással lyukas hasú alakjai, annyi bőven elég az érthetőséghez.

Aki elmegy megnézni a kiállítást, próbálja megtalálni a Mester alakját a grafikákon, festményeken. Ott van azok között a furcsa figurák között, amelyek kiköpött úgy néznek ki, mint Mi.

Cicicenzor

Silvio Berlusconi egyetlen hét alatt annyi baromságot tud összelocsogni, amennyi produkálásához az egész magyar politikai elitnek négy esztendő is kevés lenne. Az olaszok zöme már csak legyint rá. Most azonban a szent művészetimádatba piszkított bele. Arra pedig Itáliában nincs pardon. - Olaszhon miniszterelnöke, mint kulturális istencsapás.

Ego, az van. Berlusconi önbecsülése az egekben, világnézetének alapját az a gondolat képezi, miszerint rajta kívül mindenki hülye és marha. Egyedüli gondolkodóként tartja az értelem pislákoló fáklyáját, s ha ő nem lenne, az emberiség már régen a vaksötétben botorkálna. Annyira tutin beszéli a latint - ezt ő mondta -, hogy lazán el tudna csevegni akár Julius Caesarral is, természetesen ókori római szlengben. Ehhez képest a 2002-es NATO-orosz csúcson képes volt „Romulus és Remulus"-t benyögni, marhaságát nem titkolt jókedvvel nyugtázták a jelenlévők.

A nagypapakorú macsó politikai eseményeken is híres szabadon repdeső szájáról. Schröder kollégájától az után érdeklődött, hány nőt fektetett meg, az 1994-es G7 csúcson pedig a nagyhatalmak női képviselőit szólította fel: jól zárkózzanak be éjszaka, mert ha benne egyszer felforr a latin vér, akkor nő legyen a talpán, aki nem vágja hanyatt magát az ágyon karizmatikus, fallikus egyénisége előtt. Egy szexisten. Egy politikai isten. Egy újjáéledt latin isten. Isten az élet minden területén. Népvezérként is egyedül ő áll a gáton. „Európában nincs már nagy politikus, egyedül maradtam, jobb vagyok Sarkozynél is..." - tudatta a világgal nem is olyan rég, a népség pedig (mit tud tenni?) kínjában röhög rajta.
Legújabb húzásával azonban még a jókedvű olaszoknál is kiverte a biztosítékot. A Chigi-palota sajtótermének dekorációját személyesen Berlusconi választotta ki. Így azt a festményt is, amely fantasztikus személyének szolgál hátterül, minél előnyösebben kiemelve sugárzó, utánozhatatlan egyéniségét. A kép Tiepolo mester munkája, amely 1700-ban készült, s egy félmeztelen nőalak szimbolizálja rajta az Igazságot. A festmény pompás, Berlusconi még pompásabb, a kettő kombinációja pedig egyenesen lenyűgöző. A képválasztáson senki nem lepődött meg, az olasz istenről általános szóbeszéd, hogy még mindig nagykanállal fogyasztja a nőket, s igen intenzíven érdeklődik a „Fekete Lyuk-elmélet" iránt, úgy általában, de szűkebb értelemben is.

A gond csak ott volt, hogy időnként a meztelen Igazság gyönyörű melle, illetve bimbója éppen a festmény előtt parádézó miniszterelnök szája mellé került. Az olasz fotósok már kifejezetten utaztak arra, ki tud jobb képet kattintani a cicit véletlenszerűen „megnyalintó" politikusról, rossz nyelvek szerint pedig egymás között csak „Csöcsfejnek" nevezték Berlusconit.
Aztán egy sajtótájékoztatón jött a döbbenet: eltűnt a cici! Nem a festmény, az ott volt, hanem a hölgy didije. Ráfestettek valami melltartószerű nyúlványt, így az események addigi legizgalmasabb éke (Berlusconi babérkoszorús feje után) nem volt többé. Szegény újságírók kétségbeesetten nyögtek egyet a hülyeség ily magasfokú kivitelezése láttán, aztán az elhangzottak helyett világgá röpítették a hírt: Berlusconinak elment a maradék esze.

Fél Olaszország fetrengett a röhögéstől, amikor a Főember sajtófőnöke nagy kínnal végre kommentálta a történteket: azért történt a ciciretusálás, mert „a mellbimbó mindig bekerül a Berlusconiról készült képekbe, és attól tartottak, hogy ez sérti egyes nézők érzékenységét." Szegény Michelangelo, szegény Tiziano, szegény Tiepolo!
Az újságírók és a szakemberek falkában repültek rá a témára. Előbbiek felhívták a figyelmet a Berlusconi-birodalomhoz tartozó Canale 5 kereskedelmi televíziós csatornára, amely nézettségét éppen a műsoraiban felbukkanó hölgyek alulöltözöttségének köszönheti. A művészettörténészek pedig egyenesen ostoba marhának tartják a miniszterelnököt és csapatát a cicimegsemmisítő akcióért.
Antonio Palucci, a Vatikáni Múzeum igazgatója teljesen kikelt magából: „Kit sérthet Tiepolo meztelen Igazsága? Ez abszolút ostobaság! Akkor az én múzeumomban mindent le kellene fedni, tele vagyunk meztelen nőkkel!".
Sandra Bandera, a milánoi Brera művészeti vezetője kissé lehangoltabban nyilatkozott: „Micsoda szomorú ügy...Nem lehet eltakarni az Igazságot, amelyet évszázadok óta meztelenül ábrázoltak. Ezt a Tiepolot meg kellett volna hagyni olyannak, amilyen volt."
Andrea Emiliani művészettörténésznek még maradt egy kevés humorérzéke: „Berlusconi maga mögé teszi a meztelen Igazságot, majd melltartót ad rá." Majd hozzátette, sokkal ingerültebben: „Ez ostoba moralizálás."

A miniszterelnöki hivatal azóta is elzárkózik minden kommenttől, a tény az tény, volt cici, nincs cici. Berlusconi nem zavartatja magát, továbbra is a világ legműveltebb politikusának szerepében tetszeleg, minden nyilatkozatát átitatja az önimádat. Most éppen a 2009-es G8-at készíti elő, amelynek ő lesz a házigazdája. Azon már meg sem lepődik senki, hogy a belső dizájn kialakítását személyesen intézi, így ő maga választotta ki a helyiségek terracottapadlóit is. Mint megjegyezte: „Ha én nem lennék, még valami vacak parkettát tennének le."
A Tiepolo festmény eredeti címe egyébként: „Az Idő felfedi az Igazságot". Berlusconi kissé a politikai sunyításra ferdítette a dolgot: „Az Idő elfedi az Igazságot".
Szerencsés az olasz nemzet, hogy ilyen bölcs vezére van.
Kacagj, Silvio, te prűd kujon!

Legyünk szemetek!

Melyik a jövő kukája? A balalajkatestű? A ravatalozó-fílinges? A szexista? Itt az idő, lehet szavazni. - A dizájnnak nincs szaga. Kukaszépségverseny 2008.

"A megújult, fiatalos, vidám külsejű hulladékgyűjtők nemcsak közvetlen lakó- és munkahelyi környezetünkbe illeszkednek, de várhatóan több embert vesznek rá arra, hogy szelektíven gyűjtse a szemetet."

Ezt a teljesen értelmetlen rizsát az Öko-Kord Kft. ügyvezetője hozta össze. Nem bántjuk érte, mert az ötletük jó. Tizenkét magyar és külhoni iparművész hallgató került be abba a versenybe, amely a jövő kukadizájnját veszi górcső alá. A buliba beszállt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Formatervezési Tanszéke is, így lépett frigyre a profitvadászat a művészettel. A kukák ősszel a Design Héten lesznek főszereplők Budapest utcáin.

Nézzük meg a 12 pályaművet, néhány soros kommenttel kísérve. Mit várhat a bigott környezetvédő? Vizuális élvezetet minden mennyiségben.

1. A Penge

A lágy külső senkit ne tévesszen meg. Határozott, markáns, néhol agresszív vonásokat fedezhet fel a figyelmesebb szemlélő. A fenyegető takarítórobot-külsőt trendin finomítja, egyben durvítja is az oldaldizájn hullámíve.

2. A Borivó Kedvence

A vidáman csillogó színek, a vonalak játékos hajlítása, a szakszerűen kézre eső fogantyúk szinte el is feledtetik velünk, hogy ez egy kuka. Inkább strandra való alkotás, öltözőkabinos megoldásnak is jó lenne. Kiválóan alkalmas továbbá arra, hogy hajnalig tartó bulik után részeg hazafelé tántorgók megszabaduljanak a fölöslegtől, a kényelmes külső kialakítás ugyanis tökéletes „ráhajlást" biztosít.

3. A Pottyantós

Elegáns, letisztult formák, semmi cicoma, semmi extra. Nincs hajlítás, falmegdöntés, semmi. A klasszikus sorpottyantók 2008-as változata. Ezt is tele lehet pakolni, a tervezőnél azonban láthatóan a praktikum és nem az esztétikum volt az elsődleges szempont. Ügyes munka, aki a békebeli időket szereti, erre szavaz.

4. A Félkarú Rabló

Neoklasszicista alkotás az eredeti Las Vegas-stílussal vegyítve. A múltból táplálkozik, ám a végtermék a jövőbe mutat. Pompás példája a stíluskeveredésnek. A szép egyenszürke párosítása a harsány színekkel pedig egyenesen pazar ötlet! Mindenre nyitott nosztalgikus szemetelőknek mindenképpen ezt ajánlanám.

5. Az Automata

Ez talán a legátgondoltabb mű a tizenkettőből. Tökéletes dizájn, élvezetes hajlítások, az automata-utánérzés pedig káprázatos. Az ember szinte keresi a nyílást, ahová a százasokat dobálhatja. Az új generáció kukája ez, nem vitás, a tizenévesek körében tarolni fog.

6. A Muzsikus

A hangszerek ihlette formatervezés egyik csúcsát láthatjuk. Költői könnyedség, lírai stílbravúr. Ha a megfelelő hölgy ablaka közelében álldogál, csak fel kell húrozni, s máris szólhat a bús szerenád. Ha valakinek Shakespeare neve jut az eszébe az alkotás láttán, az nem a véletlen műve.

7. The Undertaker

Éles kontrasztot képezve az előző művel, ez itt a Sötétség Remeke. A gyászfekete szín, az egyenes vonalvezetés, a komor pompa mind az elmúlásról mesél, ahogyan a belső tartalom is. Halotti torokra és Halálváró-partikra kifejezetten ajánlott!

8. Hölgyek Öröme

Bevállalós-otthoni önkényeztetős hölgyeknek egészen biztosan a nyolcas versenyző lesz a befutó. A fallikus szimbólumok, a vastag, egyenes „tő", valamint az enyhén ívelt, kissé kiszélesedő tetőrész izgalmasan csiklandozhatja a fantáziát. Esetünkben is a külcsín a lényeg, nem a belbecs.

9. Az Alien Industrial 3-as modell

Ez már nem tréfa, ez a jövő forradalma. Az ipari tűzhelyekre hajazó külalak, a minden feleslegtől megtisztított forma, a metálos fényezés mind a haladást jelzi. Komoly, fenyegető külső, ezt aztán nem vandálkodják szét éjszakánként a garázda kis kecsegék. Beépített riasztó, tömegoszlató vízágyú és füstgránátvető van beleépítve, extraként hangszóróval is felszerelhető, amelyből artikulálatlan, vérfagyasztó üvöltés hallatszik, ha valaki bele mer rúgni.

10. A Reneszánsz

Amint az a grafikából is látszik, a tervező nem pepecselt számítógépes hókuszpókuszokkal. Úgy, ahogyan az első szelektív gyűjtőkuka tervezője, a nagy Leonardo tette, bátran, szabadkézzel vázolta fel a remeket. A klasszikus, felhajtós tetejű modell. Talán azt gondoljuk: nem nagy dolog, ám az utókor egészen biztosan értékelni fogja. Fénykorát valószínűleg hatvan-hetven év múlva éli majd. Ilyen a zsenik sorsa.

11. A Multifunkcionális

Kiváló felépítéséből kifolyólag bármire lehet használni. Ára elég borsos, nem véletlenül. Nem is kukának készült, hanem belső terek dizájnbútorának. A professzionális belső kialakítás számtalan variációt enged sejtetni. A kivitelező kérésre bárszekrénnyé, Boss-íróasztallá, vagy betolható ággyá panelezi ezt a maga nemében páratlan szépséget. Eredeti funkciójára nem is ajánlott használni. Kár tönkretenni az ilyen szépséget holmi hulladékkal.

12. A Kolosszus

Mérete mindenkit lenyűgöz. A szimpla kialakítást a tömeg és az erő érzete ellensúlyozza. Tervezője tökéletesen tisztában van a 2008-as magyar utcai viszonyokkal. Semmi finomkodás, semmi elegancia: nyers, kíméletlen, brutális erő kell ide!

Kellemes kukázást és guberálást mindenkinek! Szavazni itt lehet, találjuk ki közösen a jövő Európáját!