2010. február 21., vasárnap

Jézus egy teknős

Mitológiát átértelmezni mindig provokatív dolog. Ahogyan mostani festő-mázolónk teszi, abban mégis van humor, még akkor is, ha a levágott vagy megnyomorított fejekből dől az undor. Christopher Ulrich, a felkavaró bélkavaró. – BeinArt. A tizennyolcadik csapás.


Fallosz- és vagina szimbólumok erdejében tekereg az, aki éppen nem kínjában, látva a lidérces festményeket. Nem kell elalélni azonnal: Ulrich az eredetiségtől még nagyon messze van, kétségtelen tény azonban, hogy a klisés alapmotívumokat rendkívül szabadon szárnyaló fantáziával bővíti újszerűvé. Mitológiát látunk kifacsarva, kigúnyolva és megalázva, de csak első pillantásra. Ulrich valójában alaptípusokat ábrázol alaptulajdonságokkal. Teszi ezt hol egy Laokoon-paródiával, hol Kronoszt festve, amint éppen vígan habzsolja saját utódait, bennünket, a Mindent.


Személyre szabott festészet ez, a szó mindenféle értelmében. A stílus nem erőltetett, szabadon enged teret ecsetnek, gondolatnak, értelmezésnek. Sem színvilágban, sem ábrázolásában nem erőszakos, még ha a témák vad horrort idéznek is. Minden betonkemény alapozás ellenére szabadon lebegteti a következtetést. Kontúrjai a vásznat szaggatják, az elmét csak cirógatják.


Egyiptomi üzekedik a rómaival, görög a keresztény és zsidó mitológiával bujálkodik. Mindebbe belekeveredik a bizarr hüllőmánia, amely képeinek többségét uralja, mutánsokkal népesítve be egy sosem látott, mégis ismerős világot. Jézus egy teknősbéka testében üldögél a villámok örökkévalóságában, stigmás kezét (karmos valamijét) szemrehányóan mutatja az ég felé, bárki is legyen arrafelé a főnök. Mellette koponya, előtte fekete skorpió, mögötte a Golgota a kereszttel. Hátán az örökkévalóságba kérgesedett páncél, a kétezer éves értetlenség.


Sokan lehangolónak tekintik Ulrich művészetét. Használják a kifejezést technikájára, lesajnálóan, de összhatást tekintetében is. Nincs igazuk. Csak az érthetetlen iránti vágy tükröződik vissza, az pedig soha nem lehet lehangoló. Naiv és mosolyra késztető igen, lehangoló azonban soha. Ha a (talán) lándzsa ütötte seb valakinél egy hatalmas, tátongó vagina fogakkal, örvénylő, idő nélküli belsővel, az nem provokáció, csupán a tudat szabadságának legőszintébb kizsilipelése.


Ulrich erős valószínűséggel soha nem fog a legnagyobbak közé emelkedni. Nem is kell neki. Átmeneti művészet az övé, keszonkamra, ahol a blöffből kikerülve megpihenhetünk, hogy felkészüljünk az igazán durva szürrealizmusra. Festményeivel nem is akarja többnek láttatni magát vagy tevékenységét, mint ami. Alakjainak némelyike megmarad bennünk, a zömét elfelejtjük. Bölcsessége és rafináltsága éppen ebben rejlik: a ráerőszakolás nélküli erőszakos ábrázolásban.


Hogy aztán mit kezdünk Jézus szenvedő arckifejezésével a hüllőtest fölött, az már a mi dolgunk. Mint a gyümölcsös joghurtnál: jobb napokon eperdarabkák vannak benne. Borús estéken húscafatok. Csak meg kell kóstolni, úgy kiderül az igazság.

2009. november 5., csütörtök

Szürrcsölő

Végre egy művész, aki a gyerekkorára hivatkozik, amikor megkérdezik: hogyan alakult ki ez a páratlanul hátborzongató stílus? Csak éppen neki nem rossz volt, hanem túl jó. Egyébként imádja a humort, legjobbakat az anyja kórházi ágyánál röhögött. Laurie Lipton. A ceruza, amelyből csontvázak folynak. - BeinArt. A tizenhetedik csapás.

Első nekifutásra akár át is ugorhatnánk a kisasszony rajzai felett, de elhamarkodott lépés lenne. Három dolog is mellette szól. Egy: még soha nem hallottam ennyire tündéri magyarázatot művésztől arról, hogy miért kezdett alkotni. Kettő: underground és main stream kategóriában egyaránt elismerően bólintanak, ha Liptont kortyolhatnak. Három: hihetetlen türelemmel varázsol a nő.

Laurie Lipton

Laurie Lipton

Lipton igazi kozmopolita, számtalan helyen élt és dolgozott, kiállításai miatt pedig folyamatosan járja a világot. Térben és időben hasonló szemléletet követ. Stílusát a flamand iskola festőitől szippantotta, XVII. századi mesterektől, akik megtanították a részletek imádatára. Hiába járt a legjobb egyetemekre, a legtöbb idejét könyvtárakban, régi metszetek és festmények nagyított repróinak vizslatásával töltötte. Végül kialakította kezdeti, nem egyedi, mégis utánozhatatlan technikáját: a több ezer apró vonalból képpé formálódó rajzolást, amelybe más talán belehülyülne, ő viszont fenemód élvezte. Tanárai kezdték megszállottnak tartani, és próbálták elmagyarázni neki, hogy egy művész nem csak fanatizmusból rajzolhat, hanem magáért az alkotás kielégítő, gyönyörű érzéséért is. Lipton köszönte szépen, nem hatotta meg a dolog, és konokul kutatta tovább a dzsungelben saját ösvényét. Olyat akart varázsolni a ceruzával, amilyet előtte még senki. Ha csak a szenvedélyét nézzük, ez maradéktalanul sikerült is.

Laurie Lipton

Laurie Lipton

Amikor visszaemlékszik, a szokásos hablatyolás kezdődik a kisgyerekről, aki már akkor is csak rajzolni akart, semmi mást, aki akkor volt a legboldogabb, ha rajztáblája előtt gubbaszthatott, éppen úgy, mint ma, és a többi, tizenkettő egy tucat. Aztán egyszerre csak mond valami furcsát. Az 1950-es és 60-as évek steril Amerikájáról, ahol minden nő tökéletes, és minden férfi izmos, ahol az emberek egyszerűen perfektek. Gyönyörű külvárosi ház, a szomszédok pitékkel szaladgálnak egymáshoz, az utcán mindenki mosolyog a másikra. Tökéletes világ tökéletes szülőkkel, tökéletes kislánnyal. De hogyan vezeti le egy diznivilágban a dühöt a lány, aki már akkor érzi, hogy annyira nem is akar tökéletes lenni? A legártalmatlanabb módon: rajzolni kezd. Durvákat. Inkább ő kapta el a szekrényben lakó mumust, mielőtt az kapta volna el őt. Papírba zárta, annak annyi.

Laurie Lipton

Laurie Lipton

Anyuci és apuci nagyon büszkék voltak a kis ceruzabolondra. Büszkén mutogatták a vendégségbe érkező rokonoknak a rajzokat, azok pedig kissé döbbenten nézték a brutális, néhol egészen horrorba hajló munkákat, aztán rápillantottak a kis rózsaszín ruhácskában csacsogó, sütit majszoló kislányra, és kényszeredetten mosolyogtak egy nagyot: ami szép, az szép, csak a bácsi kezéből kijövő kukacok a rajzon, csak az zavarta őket egy kicsit. Mivel azonban a serdülőkorba lépő Liptonnak ez volt az egyetlen bizarr dolga, egyébként mintagyerekként viselkedett, nem foglalkoztak vele különösebben.

Laurie Lipton

Laurie Lipton

A pepecselés és az extra hosszú alkotási idő a mai napig megmaradt. Laurie annyira elaprózza, hogy minden megrendelő rémálma lenne, ha olyan gyakran dolgozna megrendelésre. A laikus felfogni nem tudja, hogy egy negyvenszer ötvenes rajz elkészítéséhez miért kell adott esetben négy hónap, ráadásul úgy, hogy a művésznő néha heti hat napot melózik rajta. Jó munkához tüdő kell, Laurie pedig fújja estig, kora reggel óta. A végtermék már nem érdekli. (Persze a gyűjtőktől becsordogáló dollárok/eurók/fontok vastag kötegei, azok jól jönnek néha, amikor két firka között bevág egy dzsemmes kiflit sörrel az új verdában, de itt az elvről beszélünk) Az alkotás folyamata az, amitől begerjed, csak éppen a vége nála nem jár orgazmussal. Mert nála nincsen „kész" kép. Ha befejez valamit, igyekszik nem is gondolni rá, mert akkor azon forgatná magát, hogy még három év munka, és egész elfogadható kis rajzot varázsolt volna belőle. Inkább a következőre koncentrál, előkapja az új irónt és a régi iróniát, azután nekiesik, azzal a szent szándékkal, hogy majd az tökéletes lesz.

Laurie Lipton

Nem maga a konkrét rajzolási folyamat az egyetlen, amelyet ennyire elnyújt. Hosszas bíbelődés előzi meg a munkát, kissé szokatlan, de mindenképpen jól működő módszert kialakítva az évek folyamán. Régebben jegyzettömbbel, manapság már hóna alá csapott notebook segítségével járja az utcákat vagy gubózik be rémálmai közé. Ha lát valamit, ha eszébe jut néhány téma, azt nem felvázolni kezdi, hanem megírni. Szavakkal. Minden képe mondatokban ölt testet először, a címmel, a leendő rajz szinopszisával. Azután hetekig csak nézegeti a jegyzetet, mire végül nagy nehezen elkezd körvonalazódni az, amit a legvégén mi is láthatunk. Egy szobában ácsorgó nő például az arc megkomponálásával kezdődik. Ha kész, akkor jön a ruha, amelyhez az arc adja az ötletet. Végül a ruha inspirálja a szoba kinézetét, a padlót, a falakat, a tükröt. Míg végül a homályos, szerkesztetlen szavakból kikristályosodik a kép, egy szigorú, mégis spontán munkafolyamat eredményeként. Fordított üzemmód, de működik.

Laurie Lipton

A közönség részéről is. Liptonnál az a furcsa helyzet, hogy nem a laikusok fikázzák, sokkal inkább a szakmabeliek. Többségük azért, mert lealázta őket néhány megmérettetésen. Amikor például a Saatchi Galéria versenyt írt ki, Lipton lett a befutó a mintegy négyezer induló közül. Néhány vesztes nem tudta megemészteni a grafikusnő diadalát, ezért különböző fórumokon és blogokon kezdték anyázni, odahányván: ilyen szar munkákat még életükben nem láttak. Az lehet, hogy így gondolják, de a díj ettől még nem náluk pihen, hanem Lipton birodalmában, keveredve a többivel. A hölgyet egyébként nem izgatja a negatív kritika, ilyenkor mindig szőlőkről és savanyúságról értekezik, majd vállat von, és visszarohan a rajzasztalhoz.

Laurie Lipton

Laurie Lipton

Fentebb már említettük az iróniát. Laurie szerint művei zsúfolva vannak humorral, hát, megpukkadni azért nem lehet a nevetéstől, de valóban akadnak (a szó nemes értelmében) megmosolyogtató pillanatai. Ez ismét családi vonás - meséli -, már a boldog gyerekkorban is csak úgy zengett a ház a mókától. Később, amikor az édesanyja haldoklott, végig ott volt mellette a kórházban. Pokoli nagyokat nevettek, megtalálva az abszurd, csontfekete humort az egész borzalomban. Mi ez, ha nem a vegytiszta szürrealizmus? A rajzokon is a halál nevetségességét próbálja meg örökkévalóvá tenni, mintha nem lenne alapból az.

Laurie Lipton

Laurie Lipton

Egy időben szeretett volna spirituális alapot találni művészetéhez. „Kipróbált" néhány vallást, és elolvasott minden szent és kiátkozott könyvet, amelyekből lelki morzsákat lehetett lenyúlni pszichedelikus reggelijeihez. A miszticizmus szimbólumrendszere tetten is érhető munkáiban, csakúgy, mint akár a Biblia vagy a Korán, de a rengeteg, ilyen jellegű tanulmányra fordított idő és energia arra volt jó igazán, hogy rájöjjön: nem tud semmit. A valóság éppen annyira lehet illúzió, mint az illúzió valóság.

Laurie Lipton

Végül, megtartva mindenre nyitott, befogadó énjét, a világ legnagyobb filozófusai mellett tette le a voksát, az ő tanításukat tiszteli leginkább, az abszurd, mint életforma elfogadásának útjára lépve.

A csoportot Monty Pythonnak hívták. És ezzel nem lehet vitatkozni.

Laurie Lipton

2009. október 26., hétfő

Kultbrumm

1956, 1989. És 1964. Szintén október 23. Politizálni senki ne kezdjen, minden közéleti sztárnál nagyobbról lesz szó. Múlt pénteken negyvenöt éves lett a pizsis bundás, aki olyan szépeket tud köpni, hogy még a legdurcibb kölyök is kedvet kap tőle egy fogmosáshoz. - TV-maci. A medve, amely néha többet ér a mesénél.

A maci olyan volt nekünk, mint himnusz a válogatott meccsen. Szertartás. Keret. Nem lehetett kihagyni az esti mese előtt és után, mert akkor megcsonkolódott volna a rituálé. A Lolka és Bolka, a Füles Mackó vagy a horrorisztikus Kockásfülű nyúl önmagában semmit nem ért. A kiteljesedést és a beteljesülést a totyogó szőrös szállította, ahogy a hülye babájával elvánszorgott fogat mosni, majd boldog fejjel bámulta a képernyőt. A maci testesítette meg generációm gyerekkorának békeidős boldogságát. A rendet, a fegyelmet, a monoton, de kissé depressziós örömöt, hogy mese van, mese lesz, minden áldott nap, kivéve az ezerszer elátkozott hétfőt (és még korábban a pénteket is), amikor egyáltalán nem volt adás.

TV-maci

A maci a miénk volt, csak a miénk. Akkor nem kellett apu, anyu, mert a kis csimbókfejű jelentette a világot, és így volt ezzel mindenki. Két biztos pont volt az életben: Kudlik Juli és a tévémedve. Tavaszi és nyári estéken, a panelrengeteg nyitott ablakai miatt csak úgy zengett a lakótelep, hogy töttöröttö-töttöröttőtőőő, és ez a dallam borította a boldog időket mai napig mosolygó takaróba emlékeinkben.

Amikor fekete-fehérben nyomta, hej, az volt az igazi! Olyan fogkeféje volt a drágának, hogy azzal lazán gyilkolni lehetett volna, a ruhácska rajta pedig egyenesen beírta magát a tévézés designtörténelmébe. Hogy kidülledt a szemünk, amikor először megláttuk színesben, jött a nyolcvanas évek ráncfelvarrása, sárga sál, zöld pizsama, pisszegős baba. A sejtelmes zuhanyzás a műanyag függöny mögött, Paprika János harmonikázása a mosdószivaccsal, a fogmosás, és az a felejthetetlen csula a végén, majd a fotelsüllyedéses mesenézés... Életérzés volt, amelyet csak azok érthetnek igazán, akik azokban az időkben voltak gyerekek, amikor egy gömb fagyi még olyan árban volt, hogy arra most nincs is kifejezésünk.

TV-maci

Ki gondolta volna, hogy a kis bolond társadalmi problémákat is felvethet? Pedig így van, olyannyira, hogy Bálint Ágnes anyuka teljes komolysággal publikált a Rádióújságban egy cikket, amely egész terjedelmében a medve miatt forrongó indulatokkal foglalkozott. Érdekes reakciók voltak ezek, hiszen kiderült: néhány év alatt a maci teljesen elvesztette az alapfunkcióját. A dörmögőben nem volt semmi ideológia, csak keretbe akarták foglalni az Esti Mesét (így, nagybetűvel, mert akkor nem volt ám nikkel, sem kártún, csak ez volt nekünk, az Esti Mese), hogy legyen valami pofája. Na ja, de mi van, ha a maci lemossa a porondról a szocialista animációs kultúra gyengébb eresztéseit? Akkor elkezdenek gondolkodni az emberek, de nem a propkult milyenségén, hanem a szőrmók társadalmi, szociális és családi helyzetén.

TV-maci

És a nézők elkezdtek leveleket írni. Tényleg. Érdekelte, izgatta őket, hogyan is van a macival ez a dolog? A kis szignálpótló valódi mesehőssé nőtte ki magát. Hol van az anyukája? Miért mindig csak annyit látunk belőle, hogy fogat dörzsöl, mesét kezd nézni, azután bevágja a szunyát? Jár-e például oviba? Miért nincs ott valaki az ágyánál, aki betakargassa, és adjon neki egy puszit? Miből él? Miért nincs legalább egy testvére? És egyáltalán, miféle családmodell ez?

Ez persze a felnőttek gondja volt, de mint a gyerekeknek, úgy kellett nekik elmagyarázni, hogy ez csak egy filmecske, ne érzékenykedjen senki ennyire a macival kapcsolatban. Ha már így szóba került, engem sokkal nagyobb rémülettel töltött el az a tény, hogy egy mutáns nyúl, aki a füleiből propellert tud csinálni, egy liftházban lakik. A maciba nem gondoltunk bele. Az volt, van és lesz. Hivatalosan 1964. október 23-a óta. Valójában már egy évvel korábban felbukkant „valami" a képernyőn, de a történetírás most jegyzi a negyvenötödik évfordulót.

TV-maci

A televízió éltesse még sokáig! Bár az idők során eléggé megplasztikázták (többnyire előnyére), néhányszor ruhát is cserélt, csempésztek mellé szocialista nevelést és LEGO-reklámot, a világosodó szőrmanó belül nem öregszik. Mint ahogyan mi sem, akik szinkronban sikáltuk vele a fogainkat, és amikor ágyba bújt, úgy húztunk lefeküdni mi is, hogy drága anyánk hálától könnyes szemmel dobott csókot a tévé felé.

Ma is, amikor a sötétben jönnek a lidérces gondolatok számlákról, adóról, a munkahelyről, feleségről, férjről, anyósról és politikáról, jól jönne egy Paprika János, aki ránk pisszeg a hortyogó medve mellől:

„Pszt! Aludjatok, gyerekek!"






2009. szeptember 28., hétfő

Csonttemplom

Csehországban járva a jámbor turista némi zavarba jön, amikor Kutna Horába ér, ott pedig a helyiek lelkesen invitálják a világhírű kápolna megtekintésére. A halál szó szerint tapintható a bizarr helyen, több tízezer koponya és csontváz csendje idegesíti a vándort. Memento mori! - Belső design halottakból.

Kutna Hora - Sedlec

A sedleci városrészben álló kegyhely kívülről nem mutat semmi különöset, ám az óvatlan arra járónak már a járdán festett koponyák és keresztbe tett lábszárcsontok mutatják az utat, készüljön, mert nagy meglepetésben lesz része. Nem semmi látvány, az biztos. A kápolna csontos lakóinak története egészen a XIII. századig nyúlik vissza. Akkoriban egy szimpla temető kápolnája volt, olyan, amilyenből tizenkettő egy tucat. Az őrület akkor tört ki, amikor 1278-ban egy Jindrich nevű apát II. Ottokár megbízásából Jeruzsálembe utazott. Az apát tisztában volt a Szentföld és a szent föld marketingértékével, ezért hazahozott néhány lapátnyit belőle, amelyet aztán a temető területén szórt szét, Európában egyedülálló módon szakrális hellyé téve azt.

Kutna Hora - Sedlec

Talán ő sem gondolta volna, hogy pár marék homok micsoda tömeghisztériát fog kiváltani. A népek éltek-haltak a gondolatért, hogy ők is ott nyugodjanak, ha már muszáj valahol. Sedlec trendi hely lett, igazán menő dolognak számított, ha valaki oda szállíthatta magát, ahol pora bevegyülhetett a szentföldi göröngyök közé. Különösen a lengyelek és a flamandok kultiválták a dolgot, ők elég szép számmal gyarapították a három és fél hektáros terület koporsóinak számát.

Kutna Hora - Sedlec

Morbid hasonlattal élve kisebb demográfiai robbanás történt a temetőben, amikor 1318-ban kitört és tarolt a cseh pestisjárvány. Akkoriban gyakran már koporsóra sem nagyon volt idő, hányták halomba a halottakat, aztán valahogy elföldelték őket. Mintegy harmincezren érkeztek ilyen módon, pedig nekik aztán nem volt utolsó kívánságuk a sedleci tárolás, egyszerűen az esett haláluk helyszínéhez a legközelebb. A XV. század huszita háborúi szintén elég nagy tömegben gyarapították a már egyébként is agyonzsúfolt temető lélekszámát. Világos volt, hogy sokáig nem tartható fent a lehetetlen állapot, valamit ki kellett találni, mert mégsem tornyozhatják egymásra a csontokat. Aztán kiderült, hogy dehogynem, ez a legpraktikusabb megoldás.

Kutna Hora - Sedlec

1511-ben egy szerzetes (a hagyomány szerint félvak volt, hogy ez miért lényeges, arról gőzöm sincs) nekiállt, hogy valahogy gatyába rázza azt az őrületes, bizarr káoszt, amely addigra kialakult. Összeszedegette a csontokat, és hat hatalmas piramisba rendezte azokat. Szívderítő meló lehetett, de Istennek minden bizonnyal tetsző cselekedet. Pedig az igazi horror csak három és fél évszázaddal később jött. Akkoriban már a Schwarzenberg família birtokához tartozott a temető, s vele a kápolna. A család egyik tagja látott fantáziát a dologban, és hogy művészivé tegye a halál dermedt örökkévalóságát, megbízta Frantisek Rint fafaragó mestert, hogy csinosítson valamit a kápolna belsején. Berendezési kellékként felajánlott kb. negyvenezer komplett vagy majdnem komplett csontvázat, fizetségként pedig egy igen csinos összeget.

Kutna Hora - Sedlec

1870-ben a művész nekilátott a dolognak. Nem hiszem, hogy ennél depisebb melót tudott volna találni, de ha már elkezdte, úgy döntött, ő bizony megszolgálja a pénzt. Először is mésszel fertőtlenítettek és fehérítettek ki minden csontot. Hogy ez mennyi ideig tarthatott, és hányan sürgölődhettek körülötte, nem tudni, de tény, hogy Rint már a szép, hószínű vázakkal kezdte el megalkotni azt a művet, amelynek révén a világ ma is ismeri a nevét. A félvak (???) szerzetes hat piramisából kettőt szétkapott, a maradék négyet a kápolna sarkaiba hordatta. Rövid idő alatt hátborzongató kupacok és koponyák szépen kirakott sora volt látható a morbid térben, ám a művészvér nagyon is buzgott a cseh csontcsodázó ereiben, ezért nem ragadt le a fantáziátlan elrendezésnél. Alkotott serlegeket, hatalmas keresztet, sőt, a fizető megrendelő családi címerét is, mindehhez természetesen kizárólag az emberi test belső vázát használva alapanyagul. A legbizarrabb tárgy talán a hatalmas csillár, az alkotó ebbe szó szerint mindent beledolgozott: a porhüvely valamennyi csontját megtalálhatjuk a kísérteties lidércnyomásban. És - ahogy a nagyokhoz méltó - amikor befejezte, a saját nevét is kirakta ugyanezzel a technikával az egyik falra, hirdetvén az évszázadoknak egy klasszikus designer dicsőségét.
A morbid osszárium azóta is úgy fogadja látogatóit, ahogyan Frantisek egykor elrendezte. Némi utómunka persze mindig akad, csinosítgatni itt-ott, de a néhai mester alapvetően halálos komolysággal és precizitással végezte el a munkát. Hogy az ő csontjai hol nyugszanak, nem tudni, igazán stílusos persze az lenne, ha valahol élete alkotását gazdagítanák.

Kutna Hora - Sedlec

Turistáknak erősen javallott a megtekintés. Egyrészről ilyesmit ritkán lát az ember, másrészről a hirtelen rátornyosuló halál tapinthatóságától az ember alaposan át tudja értékelni a dolgokat. Ha kimegy a napfényre a benti csontpalotából, még annak is örülni fog, ha egy hangyát megpillant. Nem beszélve arról, mennyire áldani fogja az amúgy is ezerszer áldott cseh sör finomságát.

Ízfokozó jelentősége lesz annak, hogy egyáltalán kortyolhatja.

2009. szeptember 14., hétfő

Orális kínoztatás

Ez a csaj a brutalitás szurkolói között is a durva ultrák között foglal helyet. Agresszió, düh és rengeteg kín. Suzzan Blac, az üvöltő fájdalom festője. - BeinArt. A tizenhatodik csapás.

Suzzan Blac

Kevés olyan művész van a BeinArt csoportban, aki ennyire extrém módon ábrázolja legbelső idegességét. Ez tényleg az, amit a nézegetés után szándékosan kell elnyomni magunkban, hacsak nem kifejezett szándékunk egy totál depresszív állapot begyűjtése. Mondják, az érzelmek ábrázolásának legcélravezetőbb formája a sejtetés. Blac ezen jót röhög (tud vajon olyat?), köszöni szépen, ő aztán nem sejtet. És bebombázza az agyunkba lelkének minden mocskát, állványra teregeti a szennyest, mindent, ami csak kifér az ecseten.

Suzzan Blac

Suzzan Blac

Beteg? Bizonyára, de ő legalább tudatosan kiengedi a gőzt, egyenesen rá az előtte álló vászonra. Düh, kín és frusztráció a kulcsszavak, bevallottan ezek (és szinte csak ezek) motiválják. Még mindig jobb, mint ha pengével vagdosná alvó pasija nyakát, bár azt sem tartom nagyon elképzelhetetlennek. Ahhoz egy pillantás is elég, hogy lássuk a gőzölt agyú piktor szájfetisizmusát, ő ezt azzal magyarázza, hogy az ajkak és a szem tudják legjobban kifejezni az emberi érzelmeket. Szépen megfogalmazva így is lehet mondani, de ennyi üvöltő, eltorzult száj egy idő után megfekszi a szemet, hogy összehozzuk a két dolgot.

Suzzan Blac

Suzzan Blac

Blac durvulása nem ma kezdődött. Már tini korában sem elsősorban a vodkás pizsipartikon vezette le a tomboló hormonok által keltett feszültséget, hanem egy rajzlap előtt, kezében tollal. És nem rózsaszín szívecskéket rajzolt, hanem riasztó, sötét firkákat. Meg is kapta érte a magáét, már akkoriban rányomták a „sátánista" és „gonosz picsa" jelzőket, amitől természetesen kiborult, mégiscsak zsenge és sebezhető a lélek abban az időben. Hogy bizonyítson pajtásainak, elkezdett rózsaszín szívecskés giccseket rajzolni (mert azt nagyon tudott már akkor is), amelyeken minden szép volt és jó. Mindezt nem sokáig bírta gyomorral. A szirup nem neki való, így egy szép, ködös, büdös hajnalon elhatározta, hogy elég volt. Úgy fog festeni, ahogy ő akar, nem úgy, ahogyan elvárják tőle. Ez szerencsés lépés volt rá nézve, ha ugyanis marad a szánsájn művészetnél, akkor ma biztosan a kutya sem beszélne róla. Így azonban még a művészvilág bizarr figurái, a kemény gyerekek is félelemmel vegyes csodálattal méregetik a csajt, és előre leszögezik, hogy nekik nagyon, de tényleg nagyon tetszik, amit csinál, csak ne bántsa őket.

Suzzan Blac

Suzzan Blac

Így aztán Suzzan szépen elkezdte megfesteni a dühét, a csalódottságát, és legfőképpen a megvetését az őt körülvevő világ iránt. Alapfelvetése szerint a démonok (negatív shit) belülről rohasztják az embereket, akik ahelyett, hogy nagyra tátanák szájukat, és kihánynák őket, inkább bevarrják a pofájukat. Így rajtuk kívül mindenki azt hiszi, hogy normálisak. Ezzel tulajdonképpen halálra is ítélik saját szabadságukat. Nem úgy ő, aki nem csak megtanult együtt élni a kis mocskokkal, de kifejezetten szereti is őket. Ha ki akarnak jönni, jöjjenek, nincs abban semmi szégyen. Ott a vászon, oda fröccsenhetnek. Lássa mindenki, hogyan vérzik egy ember tudata, aki büszke is erre.

Suzzan Blac

Suzzan Blac

Általában az ennyire szélsőséges ábrázolásra dühösek az emberek. Ez nem horrorfilm, amin élvezkedünk egy jót, pedig az alappszichológiája ugyanaz. Horrort is azért nézünk, mert a saját mocskunkat látjuk bele, de mégiscsak kényelmesebb úgy szembesülni, mint egy bomlott nő festményein keresztül. (Ha már a horror szóba került: a brutálfilm, mint inspiráló művészet kérdése adja magát Blac esetében, ő azonban kiábrándító választ ad. Bár szívesen néz horrort, de a Mary Poppins és A muzsika hangja jobban sokkolták, mint bármelyik mészárlásos mozi, Julie Andrews mosolyától pedig egyenesen a frász törte ki.) A reakciók Blac képeire eléggé unalmasak. A csodálattól lepetéző réteg mellett áll a jó öreg, konzervatív tömeg, amelynek tagjai a már kamaszkorból ismert jelzőket melegítették újra, megspékelve a „kiba__ott beteg", a „boszorkány" és a „gyógykezelésre szoruló" kifejezésekkel. A történelem nem ismétli önmagát, ezek már nem hatják meg a fekete virágszálat, sőt, örül is nekik. Ez mutatja, hogy jó úton halad. A fikázók azért ugrálnak, mert a vászon helyett tükröt látnak, és ettől borzasztóan idegesek lesznek. A gyógykezelésre vonatkozó javaslaton egyébként jót kuncogva eltűnődött, de aztán inkább maradt „beteg", mint egészségesnek álcázott szenvedő.

Suzzan Blac

A legjobban azon húzza fel magát, ha valaki a „szép" vagy a „pompás" jelzővel illeti egy művét. Azt kikéri magának. Legyen inkább beteg, sokkoló, elmebajos, gusztustalan, hányingert keltő, amilyen a legtöbb ember, amilyen az egész történelem, de semmiképpen sem szép. Persze agya egy hátsó zuga azért szeretne néha normális lenni, vagy inkább tudatlan. A tudatlanság áldás, azok pedig, akik nem is tudnak saját poklukról, mert teljesen természetesnek veszik, azok a legboldogabbak. Tudatlanságukban bátrak, hiszen nem tudják, mitől kellene félniük. Ezzel a bátorsággal szemben ott virít a tudatos, saját rohadását teljes mértékben vállaló, és abból előnyt kovácsoló ember. Mint ő. Vagy mint Beethoven, akit egyik példaképének tekint, nem is annyira azért, amit komponált, inkább azért, ahogyan komponált. Az embergyűlölő, teljesen süket zeneszerző, aki kocsmák sarkában kuporgott, és egyszerűen a földre csulázott, ha valaki ránézett, miközben a legnagyobb zenéket kottázta le, ő igen, ő pompásan beleillik Blac filozófiájába. Mindennel és mindenkivel, főleg magunkkal szemben dacolva maradandót és lenyűgözőt alkotni, a művészetet a végsőkig feszíteni, ez jellemzi azt a szerethető cinizmust, ami a boszorkányos kezet mozgatja a vászon előtt.

Suzzan Blac

Egy másik német és Suzzan Blac után szabadon: ha a világba üvöltesz, a világ is visszaüvölt beléd...

Suzzan Blac

2009. augusztus 29., szombat

Hattori, ha szakad

Egy olyan művészt, aki a www.wwwcomcom.com nevű oldalt birtokolja, alapból nem lehet elutasítani. Képeit nézve még jobban szeretjük. Sikító kéjnyílás és mutáns Mona Lisa, szétcsapott fejek és alakok egy pszichedelikus ecsetperverztől. Naoto Hattori: a szürreál ferde szemmel. - BeinArt. A tizenötödik csapás.

Naoto Hattori

Naoto Hattori

Kompromisszumok nélkül pingál, vallja magáról a szürrealista eszelős, bár ez a kifejezés abban a körben szentségtörően közhelynek számít. A kis Naoto már oviban rajzszerű dolgokat kreált, bár kissé szokatlan stílusban. Amíg a többieknél a kiskutya-pici ház-anyuapu felállás dominált, ő előnyben részesítette a női mellek és „pisilős képek" kreálását. Utóbbira most hirtelenjében nem tudok mit mondani, ifjú zseniknél gyakran előfordul némi extrém beütés, a szó minden értelmében, bár egy három-négy évesnél még ne gondoljunk csúnyákra.

Naoto Hattori

Naoto Hattori

Lényeg, hogy egyébként nem túl koros versenyzőnk elég öreg motoros már a szakmában, tekintve pelusos korától kezdődő rajzolási mániáját. Általában van a művészeknél egy választóvonal, egy jel, egy meghatározó mozzanat, amelytől saját időszámításukat elkezdik. Hattorinál nincs. Ceruzával kezében bújt ki a mamából, azóta csak fest és fest. Napi 12-14 órát húz le az ecsettel, és dührohamot kap arra a tényszerű gondolatra, hogy a nap csak huszonnégyből áll. Arról nem is beszélve, hogy időnként meg kell állnia az evés és egyéb haszontalan dolgok miatt. Nála a mániát szó szerint kell érteni. Meghökkentő mennyiségben ontja a festményeket, munkabírásának nincs határa. Egyszerre több kép is kész van fejében, de mivel csak egy van belőle, keze nem tudja tartani agyának tempóját. Másik nagy világfájdalma éppen ezért a klónozás bonyolultságában rejlik. Erre mondta a Nagy Beinart: két Hattorival a világ biztosan gazdagabb lenne, de a gondolat elég bizarr.

Naoto Hattori

Naoto Hattori

Természetesen adja magát a kérdés, milyen minőségű és mekkora adag drogokat majszol be művészünk. Nem csak a folyamatos pörgés miatt, de a festményeket kóstolgatva is beugorhat ilyen asszociáció. Gomba, fű, tű, szippancs, mi játszik vajon Naoto elméjével? A válasz kijózanítóan mesteri: munka közben nincs drog. Akkor nem tudna szárnyalni a képzelet. Hozzáteszi: ez nem azt jelenti, hogy soha semmikor, sőt, éppen a tudattágítók segítettek létrehozni a kedvesen beteg világot, amelyet láttat velünk, de festés közben inkább zenét zúgat a fülébe, minden agycsapkodó nélkül. Kár, nekem teljesen elképzelhető kép, amint a nyusziszemű japán időnként sikoltozva menekül műtermében a saját vásznán látottak miatt, nem beszélve arról a nőről, aki a sarokban gubbaszt, és igen furcsa dolgok jönnek ki a száján...

Naoto Hattori

Naoto Hattori

A visszajelzések is zömében ezzel foglalkoznak. Lelkes fogyasztók (alkohol, művészet vagy drog, mindegy, csak rúgjatok be!) lelkesen érdeklődnek tőle, melyik anyag tehetné őket is ilyen lelkessé? Ezekre Hattori annyira nem válaszol lelkesen, nem úgy a teljesen bezsongott nőnemű rajongók leveleire. Ők azzal fárasztják a fáradhatatlan harcost, hogy puci képeket küldenek magukról, testükön olyan tetkókkal, amelyek a Mester művei alapján készültek. Kell ennél zengőbb kritika? És még bele sem gondoltunk, mely testrészeken fekszenek a szétfolyt kinézetű alkotások. Például a Munch kép alapján készült Sikolyt hová varratná magára egy művészetimádó erotomán?

Naoto Hattori

Hattori löketeibe első pillantásra bele lehet habarodni. Bár időnként túlcsorog agyából az ötlettenger, és nem is tudja átfolyatni minden őrültségét a vászonra, guszta munkák ezek. Minden elrugaszkodottságuk és hátborzongatásuk ellenére van bennük valami világos derű, vidámság, amitől nem lesz kényelmetlen érzése a bámészkodónak.

Ha Leonardo ma élne, biztosan együtt tágítanának tudatot.

Naoto Hattori