Árpa Attila újabb pusztítása

Már csak az nem világos, hogy az áldozatok dugás közben fognak énekelni, vagy éneklés közben fognak dugni. Nem mindegy. - Egyes törvény: nem nézzük a két kereskedelmi főmocsokság műsorait. Kettes törvény: ha mégis, akkor csak azért, hogy újra és újra kőbe véssük az egyes törvényt.

A minap már volt szó a Napi Életen az agy- és karakterpusztító valóságsókról, a kiszavazósdiról, a tehetségkutatásnak feltüntetett személyiségtorzítókról. Vallom a mai napig, hogy a kulturális és szellemi élet soha nem látott hanyatlásáért ordítóan hatalmas felelősség terheli a két piacvezető kereskedelmit. Minden saját készítésű műsorukból olyan mértékű butaság árad, amit - azt hittem naivan - a néző agya automatikusan kilök magából. És nem. Milliók nézik dülledt szemekkel, család, vacsora, minden le van szarva, mert kezdődik a Moncsi-só vagy az Anyátok közt. Ismerek olyan előadóművészt (az igényesebb fajtából), akivel este nyolc körül nem lehetett leülni beszélgetni. Mert megy az igénytelenség sorozata a Rémisztően Tapló Lehangolón, de neki az a kedvence, neki azt látni kell. (Többet nem hívtam beszélgetni.)

Annyi sztárunk van már, hogy az ember nem győzi (Győzi) követni. Sztármagazin hegyeink jelennek meg, sztárműsorok nyolc általánost végzett sztárriporterekkel, sztárproducerekkel. Időnként becsúszik a bukta, amikor kiderül: hírműsort, komolyabb anyagot képtelenek összehozni. Leglátványosabb példája volt ennek a magát mai napig újságírónak valló Sváby András eszelős leégése Orbán Viktorral. Ki is rúgták a Naplopóból, meg is érdemelte.
Ha kitörne a III. Világháború, tuti nem az lenne a vezető hír a két máglyáravalón, hanem hogy Edvin Marton hónalján megcsúszott a borotva, ezért bibis lett szegény. Közben felnő(tt) egy új generáció ezen a két sugárzó köpedelmen, akik életükben egy könyvet el nem olvastak (az ciki), ellenben kenik-vágják az összes szajhának, tehetségtelen „színésznek", tóksómacának, csöcsével címlapra kerülő senkinek a nevét.

A megasztáros műanyaggyártókra most nem térnék ki, Ibike kapcsán már leírtam a véleményt. Borzasztó káros és deformáló hatású, amit emberekkel ott művelnek. Fröccsentett műanyaggyár, ahol egyetlen győztes van: a kereskedelmisek pénztárcája. A sztárocskák pedig pillanatok alatt ismét a szemétdombon találhatják magukat.

Az igazi csapást a valóságsók megjelenése okozta. Ott aztán kő kövön nem maradt. Fingó művész úr és társai végtermékükkel beterítették az országot. Az emberek pedig boldogan pancsikoltak a trutymóban, dörzsölték be az agyukba a híg fost. Példaképek, mintemberek lettek névtelen senkik, olyan lehetőséget kaptak buta kislányok csöcsikéjük lóbálásáért, amelyért más öt évet húz le egy egyetemen. És bekajálták. Egy darabig. Aztán jött az új sorozat, és már a kutyát sem érdekelte Tuttifrutti bimbajának izomrángása, ahogy a tévékettősön átütötte a blúzt.

Már-már kezdhettünk megnyugodni, hogy vége, nem kell többé arról hallani az utcán vagy a boltban, hogy Renato művész úrnak mekkora a farka, erre Árpa Attila újabb merényletet tervez a zombiagyúak ellen. Gigashow!!!! Ezzel a kifejezéssel lett indítva az előzetes kiszivárogtatással kezdődő marketinghenger. Árpa az élen jár az agyszeletelésben, bár könyvében ő maga írt arról, mennyire hányingere is van az egésztől. Igen, a hányinger mellett pedig ott lapít egy bankszámla, s az mindig lenyugtatja a háborgó gyomrát és lelkét.

Nem úgy az enyémet, mert ami most készül, az a szellemi terrorizmus legkegyetlenebbike lesz. Félmilliárd forintos költségvetés, minden eddigit felülmúló élmény! Figyelj! Big Brother ötvözve Megasztárral! Ez lesz az év tévés durranása, állítja a csapat, hogy durrannának át egy másik dimenzióba!

Kamerákkal és mikikkel felszerelt házba zárnák a fiatal, sikerre szomjas énekeseket. Azt írja az előzetes anyag: „ahol napi tevékenységeiket, próbáikat, sikereiket, kudarcaikat, ki- és összeborulásaikat, vitáikat, cselszövéseiket és háborúskodásaikat percről percre követhetjük majd."

Igazi elmeborulás. Képzeljük el, hogy megkapunk mindent előre! Nem lesz hír Rúzsa Magdi bikinivonala többé, mert a bezárt művészpalánták utolsó anyajegyét is ismerni fogjuk a seggükön, láthatjuk őket mocsokrészegen hányni, pipikaki közben, böfögve, púzva, pörköltszaftos szájjal, üvöltve káromkodva, asztalra borulva, egy szál punciban-farokban napozva, stb... A tehetségük vagy tehetségtelenségük senkit az égvilágon nem fog érdekelni, hacsak Bakacsin Kököjszi Settenkedő be nem költözik velük, hogy magvas gondolatait megossza a magvaválókkal és velünk. Őt szavaznák ki elsőként, mit ugat, amikor mindenki a szexre vár? Mert az lesz a hab a tortán. Amikor jól „szerelmesek" lesznek egymásba (feltétlenül két meleg fiatalembert is be kell küldeni, úgy nagyobb a csámcsogás), aztán aggyadneki! Mint a nyulak. Minden helyzetben, helyen és időben kefélni fognak, szerintem ez a szerződésükben is benne lesz, mint kötelező teljesítenivaló. Ez a lényeg, nem a hang. A torok csak annyiban, hogy minél „mélyebb", annál jobb.

Már csak az nem világos, hogy az áldozatok dugás közben fognak énekelni, vagy éneklés közben fognak dugni. Nem mindegy.

A ragacsok angyala

Egy ember fetreng az utcán a mocsokban, mocskosan, s tíz centiről bámulja a betont. Rosszul van? Nem, teljesen jól érzi magát - mondja. Akkor vajon mégis mi a frászt csinál? Csodát.

Hódolunk neki, szertartásosan csináljuk, vagy észre sem vesszük. Az orális élvezet nélkülözhetetlen kelléke. A nők buján csámcsikálják, ideges, sört vedelő férfiak csak úgy hersegtetik foguk alatt, mellékesen. Az ínyencek nem kapkodnak vele. Az igazi fogyasztó szippant egyet az illatából, aztán gyengéden a szájába veszi, nyelvével végigcirógatja, egy kicsit mozdulatlanul vár, majd megharapja. De csak picikét, egészen gyengéden, hogy a kibuggyanó nedvek elöntsék az ízlelőbimbókat, amelyek ilyenkor már reszketve várnak a buja orgiára. Az íz lágyan szétömlik, az ínyenc táguló orrcimpákkal már-már az élvezés határán. Aztán nem bír tovább magával ő sem. Szabadjára engedi a fogsort és az izmokat, tiétek, tegyetek vele, amit akartok.

És azok teszik. Mint mindannyiunknál. Szürcsögjük, mint kagylót a héjából, cafatokra rágjuk, nyelvünkkel tologatjuk, fogainkkal marcangoljuk, kifacsarjuk belőle az utolsó cseppecske ízt is, mindent. Csámcsogva vagy zárt szájjal, de nem tudjuk leállítani a pofánkat, mert puszta léte is arra ingerel, hogy harapjuk, habzsoljuk.

Aztán megtörténik az ízlelőbimbók orgazmusa, s jön az aktus utáni undor. Egy darabig még forgatjuk a szánkban, hátha újból felizgat, de nem. Kifáradt, eltikkadt, ízetlen lett, ennyi volt benne. Az érzéki örömöt lassan felváltja bennünk a szabadulás mindent elsöprő vágya, nem akarunk már egyek lenni vele, nem akarjuk a testünkben tudni többé. És egyszer csak kirepül a pofánkból. Rá a járdára. Mi - némi bűntudattal - tovasietünk, tudván, soha nem találkozunk vele többet. Van másik, majd azzal kezdjük újra az ízorgiát. Ő pedig szegény ott hever. Vagy cípőtalpakra kerül, sűrű káromkodások közepette, vagy marad, ahová nyálasan lefreccsentettük. Nap szikkasztja, eső veri, szél szárítja, s lassan ellaposodik, színe szinte egy lesz az aszfaltéval, csak egy kis pukli jelzi, hogy ott van ő, aki egykor annyi örömöt okozott partnerének. Ott fekszik, sok ezer társával együtt, keseregve gondol a meleg, nedves barlangra, ahol csupán néhány percet időzött, mint csodák palotájában, s léte tökéletes értelmetlenségén töpreng.

Aztán egyszercsak megjelenik egy Angyal. Megáll mellette, nézegeti egy darabig. Lehajol hozzá, ujjaival gyengéden végigsimogatja körvonalait. És elkezdődik valami nagyon különös. Az Angyal a táskájából szép, színes üvegcséket vesz elő, lepakolja mellé, majd - az utca népének nem kis meglepetésére - hasra vágja magát mellette, hogy minél közelebbről szemügyre vehesse. Nézegeti még egy darabig, töpreng, aztán egy vékony ecsetet bemárt az egyik gyönyörű színű üvegbe, s finoman cirógatni kezdi vele a puklit. Egyre magabiztosabban és egyre gyorsabban dolgozik. Nincsenek felesleges mozdulatai, nem kapkod, az alkotás öröme járja át. Az emberek az utcán megállnak, csóválják a fejüket, mosolyognak, fényképezik, megpróbálnak beszélgetni vele. Az Angyal is mosolyog és udvarias. Elmagyarázza, mit csinál éppen, s elkészül a művével.

Az eddigi szürke, betonkeményre szikkadt kis puklikából műalkotás lett. Színes virágok díszítik, a szivárvány színében pompázik. Nem haszontalan gusztustalanság többé, hanem olyan miniművészet, amely előtt megállnak, megcsodálják, lefilmezik, lefotózzák. Megörökítik az utókornak, mert hasznosabb így, mint újkorában volt. Igazi értéket képvisel immár. Mosolyt csal az arcokra, ez pedig mindennél fontosabb.

Az Angyal már továbbállt, elmélyülten nézegeti a következő szürke puklit, majd hasra veti magát. Sok ezer ragacsot kell még átvarázsolnia. Kedve és türelme van hozzá, fantáziája pedig kiapadhatatlan. Hol egy kutyát, hol egy elefántot, hol egy ökölbe szorított kezet, hol virágokat, fákat, mezőket ábrázoló alkotást hagy maga után. Lépte nyomán színekkel telik meg a beton, s bár művei egy-két centisek csupán, az emberek éppen ezért egy kicsit megállnak a pöttyök fölött. Örülni.

Az Angyalt Ben Wilsonnak hívják. Foglalkozására nézve rágógumifestő. És nagyon sok kellene belőle.

Úristen! Maga sztár? - avagy Ibike még mindig nem érti

Az egykori kedves, szeretnivaló, rút kiskacsából egy magát sztárnak képzelő, hisztériás, nyávogó picsa lett. Legalábbis ezt mondják. Nehéz nem egyetérteni a dologgal. - Oláh Ibolya vs. Sztárcsinálók. Egyébként miért ilyen buta ez a kislány?

Nem bírok sem valóságsót, sem pedig tehetségkutatósfelfedezőst nézni. Megpróbálkoztam vele, szavamra, de nem megy. Bejön a tiszadobi kiscsaj a selejtezőkre, látunk és hallunk egy szép hanggal megáldott embert - a hangsúly az emberen van -, akiből egy (Magyarországon már teljesen értelmezhetetlen kifejezést használva) sztárt csinálnak, majd kijön a só végén egy próbababa. Egy műanyag legóemberke. Akiben már nyomaiban sem fedezhető fel a hajdani báj és természetesség. Modorosan beszél, modorosan mozog, modorosan csinál mindent, mert ezt kapta az intenzív agymosás során.

A legelszomorítóbb az egészben, amikor a kis buta azt hiszi, hogy az őt sztaarrá csinálók közül bárkit a legcsekélyebb mértékben is érdekel, hogy kicsoda ő, honnan jött és mi a pérót akar kezdeni magával. Persze, amíg reklám szempontjából hasznosak ezek az információk -értsd: több pénzt lehet vele akasztani a producereknek -, addig nagyon is érdekli őket. Aztán elmúlik.

Oláh Ibike éppen az sztaarsaag sötét időszakának pillanatait éli. És még mindig nem érti. Nem érti, hogy ő csak a műsor idejére, illetve az azt követő néhány évben érdekes, utána süllyesztőbe kerül. Ha nem hülye szegény, akkor még tud valamit kezdeni magával. De Ibike a legborzasztóbb hibát követte el: ő tényleg elhitte magáról, hogy naaagy sztaar. Ibike hisztizik, Ibike fellépésekre nem méltóztatik elmenni, Ibike semmiféle haknit nem vállal, mert az méltóságán aluli lenne, Ibike pontosan úgy viselkedik, mintha sztaar lenne. Hálivúdban.

Csakhogy Magyarországon ez a fogalom értelmezhetetlen. Ameddig az Anyátok közt sürgős logopédiára utalandó, bűntehetségtelen, egy mondatot hitelesen elmondani nem tudó kisfiúit és kislányait sztaaroknak nevezik, addig az. Ameddig pöcsüket és puncijukat rejtett kamerák előtt mutogató, valóságsós borzadályokat sztaarnak neveznek, addig az. A Zebracsíkos gyereket bővebben már meg sem említem, agyilag Fingó Művész Úr (emlékszik még valaki a kitűnő tehetségű váladéksós emberre?) mellett az volt a televíziózás mélypontja.

Szóval, Ibikével elszaladt a csikó. Újabban a „Casting minden" című, erősen vitatható értékeket képviselő film producereit akarja beperelni, elsírván, zokogván, világgá üvöltvén fájdalmát, hogy neki 2,24 milliós tartozása van az Apeh felé. És a film alkotói nem fizették őt ki. Egyfelől füllent a csaj, a helyzet ugyanis úgy áll, hogy nem csekély gázsijának az utolsó részletét tartották vissza. De miért?

Először azzal mutatta meg homályos oldalát a kis drága, hogy a film díszbemutatóján hisztériás rohamot kapott, asztalra csapkodott az újságírók előtt, majd úgy elhúzott, hogy csak füstölt. Quentin Tarantino a nagy Uma Thurmant majdnem felpofozta egy ilyen akcióért a Kill Bill 2. kapcsán. Komolyabb helyeken ugyanis komolyan veszik a protokoll-eseményeket. Tudják, hogy egy jól sikerült sajtó- és díszbemutató nagyon sokat hozhat a konyhára. Ibike erre vastagon tojt, én mondjuk már ott iszonyúan büntibe raktam volna a kiscsajt. Mert másnap nemcsak a filmről írtak ám a lapok és számoltak be a tévék, hanem a kisművésznő hisztériájáról is.
Ezek után negatívan nyilatkozik orrba-szájba a saját filmjéről. Ismét egy külföldi példa: a SeaQuest sorozat producerei szegény Roy Scheidert úgy vágták ki a sorozatból egy idő után, mint macskát szarni, nagy név ide vagy oda. Miért? Mert negatívan nyilatkozgatott a produkcióról. Újabb büntetőt kellett volna adni Ibikének, senki nem tette meg, a csikó pedig szaladt tovább.

A harmadik húzása volt a legrosszabb. A film promóciós körútját ugyanis hülyeségnek tartotta, ezért egy rakás helyszínre el sem utazott. A „Casting minden" című, erősen vitatott minőségű film producere:

"A díszbemutatón nem énekelt arra hivatkozva, hogy beteg. Utána volt egy promóciós körút, ami januártól március végéig tartott. Ibolya elment 4-5 vidéki városba, és utána felhívott a forgalmazó Hungarotop vezetője, Prukner Pál, hogy a többire nem megy el. Ibolya még vagy 10-et kihagyott, hiába próbált vele Prukner időpontváltoztatásokkal egyezkedni. Nagyon sok helyen lemondták a közönségtalálkozós vetítést. Ez jelentős anyagi és erkölcsi kárt jelentett mind a gyártónak, mind a forgalmazónak."

Ez volt az a pillanat, amikor „Anyácskának" vagy a producernek jó alaposan el kellett volna vernie a kis seggét a művésznőnek, és „takarodj dolgozni" felkiáltással elzavarni szerződésben foglalt kötelezettségeinek elvégzésére.

Mit mond minderről maga a sztaar?

„Egy éve nem fizettek ki a Casting minden című filmért! Majdnem három hónapig tartott a forgatás, és én becsületesen elvégeztem a dolgomat! Kifizetni azonban nem akarnak, állítólag azért, mert szerintük én negatívan nyilatkoztam a filmről. De ez nem igaz! Arról nem én tehetek, hogy nem sikerült jól a film. Bűnbak nem leszek Elegem van abból, hogy hiába dolgozom, hiába csinálok klasszabbnál klasszabb dolgokat, a rossz híremet keltik azzal, hogy megbízhatatlan vagyok. Muszáj megkapnom a pénzem, hiszen elúszott a lakásom, és 2 millió 240 ezer forint adótartozásom van. És ezt ki akarom fizetni!"

Kicsi csillag! Mi a probléma? Nem kellett volna szerződést szegni, és megkapta volna a pénzét. Egyébként hogyan gyűlt össze 2,24 milla tartozás, és főleg miből? Csak nem a csúnya producer bácsik adták a lóvét, aztán most nem érti a kis butus, hogy az adóját miért nem más fizeti helyette? A legfrissebb hírek szerint megaszívás lesz a dolog vége, ugyanis a producer szerződésszegés miatt perre viszi a dolgot. Az pedig bazi sokba fog kerülni Ibikének.

Nem, Ibike még mindig nem érti. Azt sem, hogy süllyesztőbe fog kerülni. A szarcsinálók újabb és újabb sztaarokat termelnek ki havonta. Ibike neve szépen feledésbe fog merülni, egy ideig még megpróbálja eladni magát - mint láttuk, még akkor is képtelen rá, amikor megszervezik helyette -, aztán szépen hazamegy Tiszadobra, gyermeket szül és pörköltet főz az urának.
Persze Ibike csak kisebb részben felelős ezért. Nagyobb részben azok, akik műanyagot csináltak belőle, dobozba pakolták és eladták. Aztán amikor kifut a termék, a helyére újat raknak, a régit pedig kidobják.

De Ibike ezt nem érti. Pedig már idegesen felvisítanak a „szakmában", ha meghallják a nevét. De ő még mindig azt hiszi magáról, hogy sztaar.

Sosem volt az. Csak egy műanyag baba, akin gombokat lehetett nyomogatni, ettől beszélt, énekelt, táncolt. A baba fellázadt. Igaz, a lehető legbutább módon. Nincs választási lehetőségük a szarcsinálóknak: kukába vele!

A hősnő most éppen az Aida című musical-ben fogja megvillantani tehetségét. Nagyon sok sikert neki, kicsit az arcából is visszavehetne, s talán még be is jön neki.

Ja, és kevesebb műanyagot! Árt az arcbőrnek, ami így is elég vastag.

Ez egy állat!

Újra egy „őrült" képzőművész, aki a világ leggazdagabbja ebben a kategóriában. Dolgozni gyűlöl, ötletei vannak, amiben viszont verhetetlen, az saját seggének a mutogatása. - Damien Hirst és a formalinban lebegő, kettévágott tehenek.

A Hulladoki produkciói óta nincs új a nap alatt. Eheti főhősünk tálal azért néhány nagyszabású fogást, foszladozó cápát, bárányt, ilyesmit, de nem is ettől jön meg az étvágy. Inkább attól, hogy Damien Hirst nem hazudik. Nem akarja blöffölve eladni művészetét, nem interjúzik órákon keresztül egy-egy műve kapcsán, hogy mekkora világmegváltó gondolatok vezérelték, amikor megalkotta. Frászt. Ott van, kész.

A munkák magukért beszélnek. Hirst saját hitvallásához a legközelebb ezt a formalin-vonalat érzi. Mint az a bazi nagy cápa, amely kőgazdaggá tette a művészt. "A halál lehetetlensége az élő elméjében" című alkotást ugyanis 1991-ben 18 millió forintnak megfelelő összegért vásárolt meg egy sokat sejtő gyűjtő, négy évvel ezelőtt ugyanez a mű már 2 milliárdért kelt el. Forintban. Az összegek nagyságára már tizenhét évvel ezelőtt is felkapták a fejüket az ítészek és az unatkozó milliárdosok, s Hirstből pillanatok alatt legenda, valamint az egyik legfelkapottabb alkotó lett.

Jó, van néhány rossz duma, amikor a rajongók és elfajzott kritikusok meg akarják magyarázni a dolgot, mint például: a formalinban úszkáló tehenekkel „a természettől és az élettől elidegenedett társadalomnak kíván tükröt tartani...", ezeken a sületlenségeken Hirst röhög a leghangosabban. Ő ugyanis - cseppet sem titkolva - pénzt akar. Minél többet, minél kevesebb erőfeszítéssel. Ennek érdekében ő maga alig nyúl saját műveihez. Kitalálja őket, a kivitelezést pedig valamelyik gyárának munkásaira bízza, akik időnként szó szerint futószalagon gyártják az eredeti Hirsteket.

„...ha művész vagy és egyedi munkákat készítesz, nincs szükséged promócióra, hogy eladd őket. Ha van elég időd. De fel tudod az egészet gyorsítani. Van Gogh ideje elmúlt. PR guru vagyok."

Szentigaz, nem kamuzik, s ez tisztelendő benne. Többnek akarja eladni magát, mint ami, de mindezt úgy teszi, hogy ország-világ előtt kinyilatkoztatja: ő többnek akarja eladni magát, mint ami. Vállalja a bunkóságát, az idegesítő stílusát, mindegy neki, csak beszéljenek róla. Ha éppen nincs kiállítása, akkor interjúkat ad orrba-szájba, sűrűn bazmegelve közben, de volt már olyan mértékben betépve és berúgva egy újságíróval szemközt, hogy a fika kificcent az orrából. Amikor pedig már mindenki azt hiszi, nem tud újat nyújtani, akkor egyszerűen letolja a gatyáját és - szerencsésebb esetben - a seggét mutogatja a megrökönyödött népeknek.

„Át akarom fordítani az egész kibaszott dolgot. Mondom, először az kell, hogy az emberek rád figyeljenek, hogy utána meg tudd változtatni a tudatukat... először híressé kell válnod, hogy aztán kiaknázva azt, szétszedhesd és megmutathasd az embereknek, hogy nincs semmi különbség hírnév és valóság között."

Még trágárkodva is tökéletesen igaza van. Mindenki ezt szeretné csinálni, így, de ő legalább vállalja is a dolgot. Először mutasd meg a segged, tutira megjegyzik a neved, aztán milliókért eladhatsz egy formalinban térdeplő nyúzott bárányt, amint egy imakönyvet tart a kezében.
Vagy mi a fenéje van a báránynak.

Vannak azért nagy ötletei a világ legbunkóbb stílusú menőjének. A híres színes pöttyös produktumból készül a legtöbb, ezt egyszerűen zabálják a népek, mert cuki, meg azért is, mert sok mindent bele lehet látni. (Jellemző a faszira ez a kis történet: az évekig Hirst-pöttyöket festő alkalmazottat kirúgta, mert a pötyikék átmérője néha nem volt teljesen egyforma. Szerencsétlen utolsó kívánsága az volt, hogy adják neki az egyik, általa festett pettytengeres alkotást. Hirst beintett, majd közölte: pöttyözzön otthon magának egyet, ha nagyon akar. „Az egyetlen különbség a te és az én festményeim között az összeg, amit fizetnek értük" -mondta lelkesen, de senki nem vágta szájba, mert mindenki tudta, hogy azzal újra csak az újságok címoldalára kerülne a Mester, márpedig annál jobban semmit nem szeret.) A pöttyös-sorozatnál egyébként az első két-három pötyit maga a Kreátor pingálja, a többit elvégzik a szakalkalmazottak. Nincs türelme az ilyesmihez, de veszik, mint a cukrot, így csinálni kell. Csak nem neki.

„Csak nem fogom ilyen hülyeségre pazarolni az időmet. Nem a kivitelezés tesz valamit művészetté, hanem a koncepció."

Vagy itt van az 1991-es In and Out of Love, ahol a vastagon bekent festővászon előtt egy csomó lepkét engedett el. A pillangók egy idő után rászálltak a kencére, odaragadtak, jól megdöglöttek, Hirst pedig újabb milliókat kaszált művészetével.

Az Ádám és Éva című culáját különösen imádom: esküvői ruhában két csontváz fekszik a földön, az előttük lévő asztal tele piásüveggel, cigivel, droggal, minden finomsággal. Az eredendő bűnbeesés? Az eleve elrendelt elcseszettség már az új élet hajnalán? Kilátástalanság, vagy szemberöhögése az elkerülhetetlennek.

Komolyan, fantasztikus dolgokat csinál az ürge. Néha nagyon őrült és beborult, de a formalinos cuccok nálam jobban bejönnek, mint az őrült doki hullái. Mindkettő pénzt csinál a maga művészetéből, a különbség az, hogy von Hagens szó szerint halottakból, Hirst pedig inkább a halál misztikumának kigúnyolásából. (Ja, és ő nem állít ki emberi maradványokat.) Hogy melyik a jobb, az már ízlés kérdése.
Ami még a műveinél is jobban tetszik, az a Hirst-jelenség. Mert ez egy bunkó, nem kérdéses. A dolog szépsége, hogy felvállalja, szándékosan tahó, és minden mocsokságot bevállal. Ezzel - nem mellékesen - ki is lőtte a sajtóhiénákat, akik már csak azután tudnak beszámolni Hirst botrányos viselkedéséről és interjúakcióiról, miután maga a művész eldicsekedett velük a világ előtt.

Egyébként, ha már a koncepció kitalálásáról beszéltünk a pöttyök kapcsán, mi van olyankor, ha még azt is lopja? Megalkot a pasi egy hihetetlen, 100 millió dollárért elkelt platinakoponyát, amelyet gyémántokkal borított. Pazar munka, pazar kivitelezés, pazar ötlet. Csak éppen nem az övé, hanem egy John Le Kay nevű fószeré, aki évekkel a Hirst-féle koponya előtt már megalkotta saját - igaz, szegényesebb - verzióját, aztán csak hápogott a döbbenettől, ahogy meglátta azt a kis tolvajt, ahogy az ő ötletével villog. És érdekli művészünket a plagizálás vádja? Ugyan! Ebből is hírt csinál, eldicsekszik vele, elflegmázza a dolgot. A művészek évszázadok óta lopkodják egymás ötleteit, na és, kit érdekel? - mondja, majd odalöki: „én is ezt teszem, csak sokkal jobb vagyok ebben, mint bárki a világon." Ez megint átkozottul kikezdhetetlen. És még igaz is.

S hogy mi a véleménye a kortárs brit művészetről? Véleménye nincs, dühítő megjegyzése annál inkább:

„Én találtam ki az egészet. Azt csinálják kurvára, amit én mondok..."

Annyira idegesítően, tenyérbemászóan, felfuvalkodottan nagy seggfej ez a pasas, hogy nem lehet nem imádni.

Halála után formalinba vele, ekkora provokátort meg kell őrizni az utókornak!

13

Ha jót akarsz,ne csinálj semmit 13-án! Ne bizniszelj, ne utazz, ne egyél, ne is vegyél levegőt, sőt, szűnj meg létezni! Egy kis csámcsogás a kultikus 13-as számról. - Triszkaidekafóbia kezdőknek és rajongóknak.

Az eredet

Többféle verzió létezik a misztikus számtól való rettegés okairól. A jelenségnek hivatalos elnevezése is van, a „triszkaidekafóbia" névre hallgat. Jónéhány kultúrkörben felbukkan, mindegyiknek van saját verziója a történetről. A kabbalisták magyarázata a 12-es számra épít. Ez a tökéletességet szimbolizálja, hiszen Izraelnek 12 törzse volt. A számőrültek az egész kiteljesülését látják a számban, hiszen sok más számmal maradék nélkül osztható. A következő szám, a 13-as, amely már megbontja az egységet, összemocskolja a harmóniát. A keresztény elmélet szerint is a 12-es a tökéletes. Mivel az utolsó vacsoránál 13-an voltak jelen összesen, innentől datálódik a számhoz kapcsolt balszerencsés képzet, s a hiedelem, miszerint ha egy asztalnál tizenhárman foglalnak helyet, valaki hamarosan meg fog halni közülük. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Jézust pénteken feszítették meg, máris érthető a beparázás a péntek 13-tól. A keresztényeknél azonban van egy másik összetevője is a babonának. A vallás Sátánként ismert figuráját ugyanis a viking mondakörből vették kölcsön, ahol nem más volt, mint a 13. isten, Loki. (Debrecenben nagy kultusza van a viking mondakörnek, általában úton-útfélen hangoztatjuk, hogy a Loki az isten.) Belőle lett később a 13. angyal a keresztény világban, azaz maga a Sátán.

A pénteki nap szorosan kapcsolódik a 13-as számhoz, ennek eredete a gyilkolászáshoz vezethető vissza, egészen a XIX. századig ugyanis ezen a napon végezte a hóhér a nyilvános kivégzéseket, okuljon mindenki belőle. Úgy is emlegették: „a hóhér napja". Ez a nap aztán a boszorkányok és démonok napja lett a köztudatban. A parasztok általában tartózkodtak minden munkától, az emberek nem nősültek pénteken, nem költöztek és nem utaztak, nem sütöttek kenyeret, sőt, még udvarolni sem udvaroltak.

Ahol fordítva van

Vannak azonban olyan területek, ahol a 13-as egyáltalán nem számít szerencsétlen számnak, sőt, éppen fordítva. Cheiro, az 1866-ban született jós és gondolkodó ősi bizonyítékokra hivatkozott, amely az ázsiai 13-as kapcsolatot világítja meg, bizonyítva ezzel, hogy ott is misztikus, ám éppen szerencsét hozó babonáról van szó. Példaként említi az indiai pantheon 13 Buddha-szobrát, a kínai pagodák 13-as misztikus lemezét, vagy éppen egy japán szent kardot az Atsusa templomban, amelynek markolata 13 tárgyból áll. De ideveszi még - bár egy újabb földrészről - a mexikói kígyóisteneket, amelyek éppen tizenhárman vannak. Az iratok világosan kimondják: aki megérti a 13-as számot, az hatalmat és erőt nyer. Csak akkor történik baj, ha valaki rosszul használja. Éppen ezért ezeken a területeken az ismeretlen veszélyeire is figyelmeztet a szám.

Védekezés

Természetesen a legjobb védekezési technika az lenne, ha az ember semmit nem csinálna 13-án. Vannak, akik ezt nagyon komolyan be is tartják. Vérbeli üzletemberek nem szállnak repülőre ezen a napon, de még szerződést sem írnak alá, tulajdonképpen tényleg nem csinálnak semmit. (Eljátszottam a gondolattal, mennyire venne komolyan a főnököm, ha bejelenteném: márpedig 13-án nem dolgozom, mert abból baj lesz. Valószínűleg azt felelné, nyugodtan maradjak otthon a hónap többi napján is, és szorgalmasan keressem az új munkahelyemet.) És ne gondoljuk, hogy a babona csak a „köznép" kiváltsága. A BMW müncheni székházának nincs 13-ik emelete. A Las Vegasban lévő kaszinók többségénél ugyanez a helyzet. A Forma-1-ben nincs 13-as kocsi (korábban két halálos baleset is történt ilyen jelzésű autókkal). Kórházakban rengeteg helyen hiányzik a 13-as kórterem, légitársaságoknál a 13-as sor. Szobaszámozásnál igyekeznek elkerülni a baljós 13-ast, a 12-es után inkább a 12/a jön, majd folytatódik a 14-essel. Ugyanígy a repülőtereken: az Islip repülőtéren (New York) nincsen 13-as kapu. San Franciscoban a 12. és a 14. sugárút között inkább elkeresztelték az utat Funston Avenue-nak, de nem nevezték el számmal. Az amerikai légierőnél az F-12-es vadászgépet a 14-es követi, de az oroszok ugyanígy jártak el a MIG-nél. Általában az oldalszámozásnál átugrották a 13-ast. Párizsban annak idején annyira rettegtek attól, hogy 13-an lesznek egy vacsoraasztalnál, hogy létrehozták a „quatroziéme" intézményét. Ez azt jelentette, hogy utolsó pillanatban is lehetett rendelni egy tizennegyedik vacsoravendéget, hogy a partit is meg tudják tartani, de a rossz előjelet is ki tudják kerülni. De hogy mennyire ősrégi babonáról lehet szó, azt talán a Hammurapi-féle törvények bizonyítják a legjobban, ahonnan nemes egyszerűséggel hiányzik a 13. törvény.

Hírhedt 13-as legendák

Némi belemagyarázással ugyan, de valakinek szemet szúrt, hogy a történelem leghíresebb sorozatgyilkosai közül többnek a neve áll 13 betűből: Jack the Ripper, Charles Manson, Jeffrey Dahmer, Theodore Bundy. Sokkal elgondolkodtatóbb azonban a világ talán legismertebb tizenhármasának, az Apolló 13-nak a története. Az Apollo-13 1970. április 11-én indult az űrbe, azzal a céllal, hogy a Holdra szálljanak. Útjuk közben azonban felrobbant az oxigéntank, s a küldetés a túlélésért folytatódott. A többszörös pályamódosítás végül sikerrel jár. Megkerülve a Holdat, sikerült egy Föld felé vezető pályára ráállni, s április 13-án visszaérkezni.
A példát előszeretettel idézik a triszkaidekafóbiások. Az 1970. április 11. már magában gyanús. 7 + 0 + 0 + 4 + 1 + 1 = 13. A fellövés időpontja texasi idő szerint 13 óra 13 perc volt. A 39-es indítóállványról lőtték fel az űrhajót, amely szintén szerencsétlen számnak bizonyult, hiszen 3 x 13 = 39. A Hold körüli pályára állás ráadásul április 13-ra volt időzítve. Ennyi figyelmeztető jel ismeretében el sem kellett volna kezdeni a küldetést - mondják a babonahívők.

Híres triszkaidekafóbiások

A történelem folyamán számos nagynevű, bátorságáról híres személyiség szenvedett ebben - a nem hívők számára teljesen érthetetlen - fóbiában. Itt van mindjárt Napóleon, aki nem volt hajlandó asztalhoz ülni, ha a jelenlévők létszáma tizenhárom volt. Ennél sokkal komolyabb a legendás amerikai elnök, Franklin Delano Roosevelt esete, aki annyira rettegett a tizenhármasban történő vacsoráktól, hogy ilyen esetekre mindig maga mellett tudta titkárnőjét, Grace Tullyt, aki bevethető volt végszükség esetén. Ha valaki lemondta a meghívást a Fehér Házba, esetleg utolsó pillanatban még bejelentkeztek, akkor Tully kisasszony is az elnökkel ebédelt vagy vacsorázott, csak azért, hogy meglegyen a 14 főből álló társaság. Valószínűleg Tully kisasszony tartja a rekordot az elnökkel való együttebédelés terén. Roosevelt egyébként nem csak ebben tartotta magát szokásaihoz. 13-án soha nem utazott.

Minden idők leglegendásabb rettegője a 13-as számtól kétségtelenül Arnold Schönberg osztrák zeneszerző volt, aki 1874 szeptemberében született, természetesen 13-án. A triszkaidekafóbia szépen lassan elhatalmasodott rajta, majd meglepő módon bejelentette: 76 esztendős korában fog meghalni. 7 + 6 = 13. Erre sokan mosolyogva legyintettek, ám a jóslat bejött. 1951-ben valóban meghalt, ráadásul éjfél előtt 13 perccel, 11 óra 47-kor. 1 + 1 + 4 + 7 = 13. És a pontos dátum? Július 13-a. Ami ráadásul pénteki napra esett.

Persze mindez csak ostoba, buta belemagyarázás. Ezt bizonyítandó, ezt a bejegyzést tizenharmadikán jelentetjük meg, 13 óra 13 perckor. Ha holnaptól fél éven keresztül az lesz kiírva a Napi Élet nyitójára, hogy „Technikai karbantartás miatt az oldal nem elérhető", akkor jól megszívtuk, és újraértelmezzük a világegyetem számos problémáját.

Fúj!

A szimpla pöcs egy szimpla pöcsöt fúj egy ház falára, és azt hiszi, az művészet. A művész egy művészt fúj a ház falára, amint éppen a szimpla pöcsöt festi, és nem mondogatja hisztérikusan, hogy ez street art, mert mindenki tudja. - Fújkáló milliomos, avagy mi a pöcs?

Múlt hét végéjén a nem is annyira konzervatív londoni népek egy vasúti alagútban szerveztek graffitikiállítást. Jöttek a művészek mindenfelől, a tárlat sztárszenzációi pedig a Banksy néven elhíresült fantomművész munkái voltak. Lévén angol, lévén fenegyerek és lévén talán a legjobb a világon ebben a műfajban.

Valódi nevét nem tudjuk, nem is érdekes. Valamikor az új évezred kezdetén bukkantak fel fantasztikus alkotásai az utcákon, először csak Angliában, aztán arra, amerre csak járt, meghökkentve, felháborítva, megmosolyogtatva, elragadtatva és megbabonázva az arra járó népséget-katonaságot. (Szó szerint, erről majd lejjebb.) Művei a szó legjobb értelmében provokálnak és átértékelésre késztetnek. Szinte kivétel nélkül társadalmi, közéleti, vagy politikai témákat boncolgat, annyira stílusosan, annyira bravúrosan, hogy nem lehet nem lefékezni mellette.

Érdekes párhuzamot lehetne vonni magyar követe, a Kétfarkú Kutya és közötte. Annyiban, hogy mindketten street artban utaznak. És vonaton. Banksynek ugyanúgy a vasúttársasággal gyűlt meg a baja hazájában, mint itthon a Kutyának. A Waterloo állomásnál a karbantartók eltüntették az egyik művét, amelyen egy majom egy banánt robbant éppen fel. Na most. Banksy-művet meggyalázni a világ fújótársadalmának a szemében éppen olyan megbocsáthatatlan bűn, mint mondjuk a Mona Lisa vásznára sósavat locsolni. Jaj annak, aki megteszi.

Szegény vasúttársasági szóvivőre valóságos átoklavina zúdult, amikor a botrányos tett után még ki is jelentette: "Nem akarunk graffitit látni a területünkön, ezért azokat a jövőben is el fogjuk távolítani. Az ok, hogy a firkák csúnyák, illegálisak és a közönség sem szereti azokat". Hiba volt, ráadásul hülyeség is, mivel a felsorolt állítások közül egyedül az „illegális" volt igaz. A közönség imádta Banksyt (bár a Kutya sem tudta, ki is ő valójában), s akkora nyomás nehezedett a vasútra, hogy repedtek a sínek. Most már ott tart a dolog, hogy a művész által átpingált jelzőtáblákat és egyéb tereptárgyakat óvatosan leszerelik, kicserélik, az eredetieket pedig elárverezik, a befolyt összeget pedig jótékony célokra használják. Ezzel mindenki elégedett, a kecske is, a káposzta is.

Banksy igazából akkor lett világhírű, amikor az Izrael által épített védelmi falra hat alkotását fújta fel. A hatás a környezet és a kivitelezés miatt is döbbenetes volt. A lufival levegőbe, fal fölé emelkedő kislány és a golyóálló mellényt viselő galamb képe bejárta a világsajtót, az egekbe repítve (lufi nélkül) a zseniális ötletet, kivitelezést és kivitelezőt. És onnantól már végképp nem volt megállás. Banksy felkapott művész lett. És dúsgazdag.

Újabban vászonra is nyomatja, amit eddig csak a falakra, alkotásait mint a cukrot, úgy veszik, persze csak az, aki meg tudja fizetni. Banksyt tartani ugyanis egyáltalán nem olcsó mulatság. Tízmillió fontokért kelnek el a képei, a Sotheby's-nek igazi csemege, amikor az ő művei kerülnek kalapács alá. Apropó kalapács: legutóbb majd 70 millió forintnak megfelelő összegért kelt el egy képe egy házfalon, amely egy festőt ábrázol, amint épp a Banksy nevet pingálja a házfalra. Hogy hogyan szállítható? Úgy. Kibontják a falat, aztán lehet vinni. De előfordult már az is, hogy a képet házzal együtt árulták.

Leghíresebb rajongója talán Angelina Jolie, ő szenvedélyes Banksy-gyűjtő hírében áll. Ha annyi pénzem lenne, mint neki, én is beszereznék egy párat, jól mutatna a fürdőszobában.
"Mindig úgy gondoltam, hogy akinek festékszóró van a kezében, az ugyanúgy beleszólhat, hogyan nézzenek ki a városaink, mint az építészek vagy a hirdetők. Szóval egy egész utcát graffitivel beborítani, az valóra vált álom, vagy ahogy néhányan nevezhetnék: tökéletes és abszolút rémálom" - fogalmaz a fújkamester, s nehéz vitatkozni vele. Talán ki lehetne próbálni a városokban. Művészek csinálhatnának igazi művészetet a mocskos panelfelületeken. A turisták özönlenének, a pénz dőlne. Ám mi még nagyon, de nagyon messze vagyunk ettől.

Addig is: lehet gyönyörködni.

Kis mélyi zene

Ájneklájne zauberpikula, rockerpopperből átvedlett operazinger, Mozart a metróalagútban. Újabb német formabontás, újabb rendezői lidércnyomó, újabb tanakodás: hülyeség ez, vagy hülyeség? - A Varázsfuvola elmélyült előadása rózsaszín ködön, kliséesőn, dánkesőn át.

A múltkori nudizós figyelemfelkeltés után itt az új sláger a germánoknál. Underground a szó legszorosabb értelmében. Mozart legismertebb művét, a Varázsfuvolát az épülő metró (U-Bahn) egyik félkész állomásán mutatták be, nem kevés szívrohamközeli élményt okozva ezzel a „klasszikus" rajongóknak.

Christoph Hagel karmester, rendező, producer gondolta a merészet, s újra bizarr helyszínt választott. Nem az első ilyen akciója ez a májsztrónak, játszatott már Mozart művet cirkuszi porondon vagy éppen múzeumban is. A helyszínválasztásokkal semmi problémája nem lenne az embernek, ha nem érezném megint azt a szájbarágós, blöffizű közhelyhalmazt, amelyet „koncepció" néven futtatnak marketingvonalon, s amely egyre inkább a fantáziatlanságra enged következtetni.

Hagel összehozott mindent, amit a közhelyszótár ilyen esetekre előír. Modernizált előadása olyannyira a lerágott csont iskolapéldája, amelyet már több ezren lelegeltek előtte, egyetlen dolgot kivéve: metróalagútban valószínűleg még sehol nem mutatták be a Varázsfuvolát. Ezzel ki is fújt. Valóban, roppant érdekes, sőt, biztosan évek múltán is eszébe jut a derék németeknek és turistáknak, ha majd éppen arra földalattiznak. Végre. A metró ezen új csodája ugyanis a kilencvenes évek elején kezdett épülni, nagy nehezen jövőre be is fejezik. (Ez nem jelenti azt, hogy ifjú rendezőtitánok gyorsan párhuzamot vonjanak, és hasonló hülyeségekre próbálják felhasználni Demszky „Négyévmúlvakészenlesz" Gábor projektjét.) Itt a zseniális fantáziájú dirigens egyébként benyomott egy jó poént, az egyik padon a megállóban egy csontváz üldögél, jelezvén a vicces időmúlást. Haha.

A díszlet- és jelmezkoncepció előtt le a bajor bőrkalappal: képzeljük el, az is modern. Marijuana-szimbólumok, láncos-szögecses culák, az Éj Királynője pedig Manson és az Addams Family keveréke. Gyorsan vegyük hozzá, hogy Papageno szerepét a nagynevű (?) Jan Plewka énekli, a marketingnyál szerint szegénynek - lévén nem operaénekes - meg kellett tanulnia kottát olvasni és helyesen levegőt venni, sőt, még az áldott cigarettát is kénytelen volt félretenni, hogy elénekelhesse a szerepet. Merthogy ő a könnyűzenei világ extrémebb helyeiről érkezett, szegény, bizony.

A Bundestag-állomáson Varázsblöff történik. Hagel nem győzi szajkózni, hogy az ő operaadaptációja a napi realitások talaján nyugszik, s elsősorban az életkörülmények ellehetetlenedésére hívja fel a figyelmet. Ezt például olyan frappáns ötletekkel oldja meg, mint Papageno munkanélkülisége. A hős a nézőktől kuncsorál némi aprót, majd kukázás közben talál rá a Szuperflótára. Tényleg, mellbevágóan eredeti ötlet, kár, hogy már tíz-húsz éve is használták ezt a közhelyhalmazt színházakban.

„A Varázsfuvola az európai felvilágosodás egyik fő alkotása, és népszínházi mű egyben. A fantázia szülöttei között hétköznapi alakok is felbukkannak, olyanok, akik mindennap szembejönnek a metróban." Ezt a zacskós zagyvaságot próbálja a hülyének nézett néző nyakába varrni Hagel, s tulajdonképpen ezzel a mondattal meg is ideologizálta az egész koncepciótlan koncepciót. Ekkora sületlenséget színházi ember nagyon ritka esetben ejt ki a száján, akkor is csak kínjában, mert egyébként az égvilágon semmi, de semmi mondanivalója nincs a saját előadásáról.

Ne feledkezzünk meg az aktuálpolitikáról sem. Minden borzalmas ökörséget megfejelve néhány közreműködő Angela Merkel, Gerhard Schröder és Helmut Kohl maszkjában, állatbőrbe csomagolva vonaglik be időnként, egy ilyenért már Magyarországon is szakmai elégtelen járna, annyira ostobán elcsépelt ötlet, odakinn állítólag ez jó poénnak számít.

A videokivetítő, a fegyveres biztonsági emberek (Sarastro testőrei) és hasonló fantáziadús ötletek már szót sem érdemelnek. Hagel az összes létező klisét egy produkcióba gyömöszölte bele. A hangsúly a klisén van, ezek a dolgok ugyanis már a múlt évtizedben is cikinek számítottak, nemhogy 2008-ban.

Akinek ez megér 38-56 eurót, az rohanjon és nézze meg, a hónap végéig még látható a mélyélvezet Berlinben.

bU-BAHNat.

Kis Fuck

Valaki értesse meg Gát Györggyel, hogy elbarmolta a dolgot. Ez nem is Kis, nem is Vuk, a 3D-t pedig a szájára ne vegye még egyszer! - Előzmények, kritikák és egy meglepő bejelentés minden idők legszarabb magyar animációs filmje kapcsán.

A botrányok jól ismertek a film körül, már az is kétséges volt, bemutatják-e. Aztán végigszenvedve, végigkínlódva, zokogva, üvöltve arra gondoltam, mennyivel jobban járt volna az emberiség, ha megússza ezt a csapást. De nem. Úgy kellett nekünk Gát György amatőr mocska, mint egy bazi nagy púp a hátunkra, de itt van!

Ha azt mondom „amatőr", az egy semmit sem jelentő kis kifejezés arra a förmedvényre, amely a mozikban látható Kis Vuk címen. Mit is mondott Gát György az igen keservesen elkészülő műről annak idején? "Nagyon nehezen engedem el a projektet, mert még mindig látok benne olyat, amit meg akarok változtatni, és amíg nem érzem azt, hogy a Vukkal szembeni nagyon magas elvárásoknak meg tudok felelni, addig én ezt nem fogom bemutatni."

És most úgy érzi hogy megfelelt? Ezt nemhogy az eredeti Vukhoz nem lehet hasonlítani, de még a Lolka és Bolkához sem. Azon legalább nevetni lehetett, ezen meg csak bömbölni. Ivitz Rudolf „figuratervező" pedig ilyet mondott az utolsó simítások kapcsán: "Jóval tágabb a célcsoportja, mint az eredeti Vuknak, ma már nagyon kevés rajzfilm készül csak bébiknek. A moziban látható családi filmek tényleg családi filmek lettek. Viccesebb - bár én két éve dolgozom rajta, úgyhogy a poénokon már nem nagyon tudok nevetni -, akciódúsabb, pörgősebb lesz, úgy fog kinézni, mint egy nagy videoklip."

Nevetni azt én sem tudtam a poénokon (volt olyan?), az akciódússágot felejtsük el, nagy videokliphez hasonlítani viszont teljesen rendjén lévő dolog, ha a klip mondjuk egy Sebeők János dalára készült vizuális moslékolás. Gát egyenesen nemzetközi atyavilágról álmodik, pedig ezt a borzalmat még a honi mozikból is el kellene tüntetni, nemhogy ezzel égetni magunkat a nemzetközi színtéren. A produrendező neveket is lebegtetett, intörnesönel szinkronügyben: Gengszter Zoltán angol hangja Ice-T, Eminem és Snoop Dogg lett megjelölve, mint lehetséges vojszok, az öreg Vuk (Gálvölgyi János) Pierce Brosnan hangján szólalna meg, a kis Vuk nemzetközi csipogásának egyik esélyese pedig Daniel Radcliffe, aki két potterkedés között biztosan szívesen szopatja magát amatőr 3D-s cuccok szinkronizálásával. Hát persze. Mindezt azok után, hogy az IMDB-n a film a lehetséges 10 pontos szavazatokból éppen 1,2-n áll. Ott az egyik kommentelő meg is jegyzi, sajnálja, hogy 1-gyel kezdődik az értékelőskála, ő mindenesetre beírta: 0/10. Továbbá minden idők legszarabb animációs izéjének is nevezik, de már világviszonylatban.

Említtessék meg, szigorúan a rend kedvéért: a borzalom 1,4 milliárd forintba került, ebből 280 millió állami támogatás volt, tehát mi magunk is beadtunk néhány fillért a magyar animációs történelem legsötétebb fejezetébe.

Mielőtt vád érne, hogy a trailer és az előzetes kampány kapcsán kifejtett nézeteim miatt alapból utálom ezt a mocskot, összegyűjtöttem (a teljesség igénye nélkül) néhány gyöngyszemet, amelyek kritikusok, szakmabeliek, vagy egyszerű filmimádók agyában születtek meg a Kis V horrorjának megtekintése után. Az idézetek sűrítménye csapódott le bennem a mű megtekintése közben, s ez képezte volna a jelen írás lényegét, de annyira frappánsan fogalmazták meg, hogy vétek lenne nem kiélvezni a dolgot:

"Biztosan emlékeznek arra a korra, amikor a számítógépes animáció azt jelentette, hogy minden felület, legyen az fű, talaj, téglafal vagy vízfelszín, zsizsegős felszínű padlószőnyegnek nézett ki, a körvonalak olyan szögletesek voltak, mint egy posztkolonialista afrikai ország határvonala, ha pedig egy szereplő közel ment bármihez vagy bárkihez, a kép olyan ideges ugrálásba kezdett, mint egy kisebbségi kormányzásra készülő antifasiszta. A Kis Vuk olyan tökéletes hűséggel hozza a kilencvenes évek elejének kompjúterjátékos-modemes-internetes világát, hogy az első öt perc után azt hittem, mindjárt elkezd dolgozni a Láthatatlan Kötőtű, és sorról-sorra letöltődik a vászonra egy ordas pornókép. Hát ez sajnos nem történt meg, mégis tömeges szopás lett a vége."
(Szily László - Index)

"Érződik, hogy a készítők először csináltak 3d-s filmet, az összes gyerekbetegség megtalálható benne. Alap texturális dolgok nincsenek például eldöntve: a rókák arcán a szőrcsomót nem tudták testrészként kezelni, így inkább kinövés lett, a ló meg se nem üget, se nem vágtat, hanem valami furcsa dolgot művel. 92-ben tartott itt ez a műfaj."
(Gauder Áron, a Nyócker rendezője - Index)

"A régihez méltó, mondta a rendező-producer Gát György. Csak annyiban van igaza, hogy az első rész néhány hozzávalója megismétlődik a 3d-snek szánt rajzfilmben: van benne dráma, leölt állatok, meg beszélő rókák is, ha nem is jó helyen. Mikor a mókussal ötvözött Kis Vuk megszólal "reggel futok röpi, a pillangó után", az jut az ember eszébe, hogy segítsenek Kis Vuknak, a rókának, és valaki csapja agyon, mielőtt több bárgyúság hagyná el a száját." (Gőzsy Kati)

"A film önmagában is szar. A Kis Vuk megpróbál a klasszikus Vukra építeni, és a szponzorok számát elnézve bizonyos szempontból nem is sikertelenül. Magában a filmben viszont semmi nyoma az eredetinek. Az eredeti Vuk bája, kedvessége és bölcsessége helyett egy élettelen, randa műtrutymót kaptunk, merthogy állítólag erre van a mai kölyköknek szükségük. Ja, meg persze a merchandizingra."
(Sarosácz Iván, cg és animációs supervisor - Index)

"Biztosan írtak forgatókönyvet, de az még az elején elveszhetett, az események ugyanis nagyjából ötletszerűen követik egymást, köztük pedig állandóan felcsendül valami nyálas zene, vagy pedig reppelni kezd az istenverte varjú vagy micsoda. Az állatok közül egyébként egyiknek sincs semmiféle egyénisége, max a külsejük alapján lehet megkülönböztetni őket, meg hogy van-e rajtuk nyakörv. Lényegileg talán két fő történetszálról van szó, az egyikben Kis Vuk és az erdei állatok megpróbálják kiszabadítani a cirkuszi állatokat, a másikban pedig Tolószékes Alex beleszeret a szép artistalányba. Gondolom legalábbis, hogy szép, mivel mondják róla, bár a két főszereplő ember körülbelül annyira kidolgozott és olyan mimikával bír, mint az autók töréstesztjeinél használt bábok."
(filmbuzi.hu)

„Elejétől kezdve félkész hangulatot áraszt a film. Legjobban az zavart, hogy a figurák megkülönböztető jegyek nélkül maradtak. Két róka között körülbelül annyi a különbség, mint a FIFA 98-as PC-játékban Ronaldo és Roberto Carlos vonásai között - két kreolbőrű kopasz brazil focista - akkor ez még elment, a játék mai verziójában már szinte a szemráncok is látszódnak - arról nem is beszélve, hogy Shreknek a harmadik folytatásban már fogkövei és pulcsibolyhai is megjelentek. A Kis Vukban simabőrű vagy simaszőrű mindenki, élettelen az összes felület."
(Deák Dániel - filmhu)

„Ez a film ugyanis nem pusztán rossz, hanem egyenesen értékelhetetlen. Sok filmre rámondjuk, hogy kínszenvedés végignézni, de A kis Vukot tényleg az. Nem is látom értelmét feleslegesen szaporítani a szót vagy kímélni az alkotókat, ugyanis úgy rossz az egész, ahogy van. Tele a padlás értelmetlen, felesleges és elbaltázott folytatásokkal, de ennyire ostoba, céltalan, koncepciótlan és pocsékul kivitelezett alkotás (bár erre a filmre inkább a tákolmány jelző illene) régóta nem került a magyar mozikba. És ez nem túlzás, nem rosszindulat, A kis Vuk tényleg ennyire szörnyű."
(Draceczki Ádám - Kultúrpart)

És jöjjön a végére a meglepi. Gát György egyfelől teljesen ki van akadva az IMDb-n. „Néhány nap alatt hogy lenne a legrosszabb film? Mihez képest a legrosszabb? Megáll az eszem! Két nap alatt kell versenyre kelnem? 11. 400 nézőnél tartunk, lesznek még sokan akik megnézik." Igen, s még többen lesznek azok, akik megpróbálják lebeszélni a gyanútlan áldozatokat a megtekintésről. Mert ami a mozikban megy Kis Vuk címen, az a dilettantizmus alfája és ómegája.

Másfelől pedig hihetetlen önbizalma van a prodjúszőr-óriásnak. Olyat mondott a minap, amitől a falat megakadt a torkomon. 3D-s animációs stúdiót készül építeni, mert most már tudja a tutit: a nemzetközi piacon csak a 3D életképes.

A jövő tervei között pedig mi szerepel? Az, hogy szakadjon rá egy mázsa 3D-s rókabolha! A Kis Vuk folytatása.

Na, aki ezek után még elviszi csimotáját vukkolni a moziba, az mazochista, szadista, perverz, lélektelen és minden, és egyébként is úgy kell neki, mert megérdemli!