Bigott hívők ne is kezdjenek bele az olvasásba. Felütés: mi van akkor, ha Isten csak azért gyepálta ki Szodomát, mert féltékeny volt az ott élők szabadságára? Alessandro Bavari megmutatja. - BeinArt. A tizenharmadik csapás.
Egy kissé elfogult vagyok, magával a BeinArt csoporttal is, Bavarival kapcsolatban főleg. Tálalásra kerültek itt az elmúlt hetek folyamán olyan szürrealisták, akik nem akarnak semmit mondani a műveikkel, sőt, olyan is akadt, aki maga sem tudta értelmezni azt, amit fest. Ez persze semmit nem von le a végeredményből, legalább nincs felesleges okoskodás a részükről. Bavarival más a helyzet. Pontosan tudja, hogy mit akar, azt pedig pláne, milyen módon akarja ábrázolni. Nincsenek véletlenszerű munkái, nincs menet közben kialakuló, improvizatív művészet. Céltudatos, okos, logikus.
Külön öröm, amikor valaki komoly klasszikus képzésben részesült, maximálisan elsajátítva az old school ismereteit, majd ezt a tudást kamatoztatva csap bele az őrületbe, kombinálva a régit a legújabbal. Fotó, montázs és grafikai programok mívesen kidolgozott kombinálásával alkot csodát, egy pillanatra sem veszítve szem elől a régmúlt dicsőségét. Látomásai realisztikus alapokon nyugszanak, a természetest úgy tudja természetellenessé varázsolni, hogy azon tűnődik az ember, miért is nevezheti természetellenesnek?
Bavari tökéletesre csiszolta vékony jégen egyensúlyozó művészetét. Olyan minőségi lökést adott az irányzatnak, hogy többen keserűen legyintettek: ezt lehetetlen felülmúlni. Univerzális alkotó, nem szégyen kimondani: zseni. Hosszú utat tett meg a római Szépművészeti Akadémiától a Szodoma című sorozatig. Kilépcsőzte magát, kezdve a víz- és olajfestményekkel, rátérve saját fotómontázsos-kombinációs technikájára, amelynek nélkülözhetetlen kellékei voltak a kátrány, a ragasztó vagy az enyv, egészen odáig, hogy a kilencvenes évek közepe táján intenzíven kezdte el használni munkájához a számítógépet.
Ez utóbbi tüntette el végképp a határokat alkotásaiban. Nem volt többé korlát, nem volt lehetetlen. Bavari Istent játszhatott, s egyre jobban élvezte. Aztán 2000-ben elkészült mindmáig legnagyobb és sokak által dicsőített műve, a Szodoma és Gomorra. Ha már Istent hoztuk szóba, Bavari kissé átértelmezte a régi mítoszt.
Egy ősi mítoszon kívül valóban semmit nem tudunk a két város utolsó napjairól. Néhány mondaton kívül pedig még annál is kevesebbet a pusztulás előtti mindennapokról. Amit tudunk, az a Genezis könyvében található. Amikor Ábrahám összebalhézott unokaöccsével, Lóttal, a békés szakítás mellett döntöttek. Lót balra ment tovább, Szodoma felé, s csak egy odavetett megjegyzésből tudjuk, hogy a földek bővízűek voltak, s az egész hely maga volt a megtestesült tökéletesség. Már ami a természeti adottságokat és az állattartás feltételeit illeti.
A terület a Holt-tenger mellett feküdt, ma sivatag van ott, más semmi. Természeti katasztrófa biztosan történt arrafelé, hogy Isten ebbe mennyire segített be, azt csak ő tudja, meg a néhány túlélő. Szodoma, ha van valahol, valószínűleg a Holt-tenger iszapja alatt húzódik meg csendben, arra várva, hogy egyszer majd valaki kiszabadítja. A terület egyébként törésvonal közelében húzódik, innen a nagyjából egybecsengő - világi - vélemény, amely szerint földrengés lehetett a pusztulást kiváltó ok. Ilyen esetben nem meglepő, ha mérges gázok, és elképesztő mennyiségű ásványi só tör elő. A környéken lévő sódombok is erre engednek következtetni, és már el is jutottunk Lót feleségéig, aki elég csúnya véget ért, amikor visszanézett a pusztuló városra.
Bár Bavarit izgatja a történelmi háttér, annak hiányában nem tud semmilyen konkrét alapot felmutatni. Hivatkozik is Italo Calvino regényére, a Láthatatlan városokra, amelyben a szerző Marco Polóval meséltet szürreális, sosem látott helyekről. Miután neki is képzeletből kellett felépítenie két elátkozott várost, úgy döntött, mégis ad a dologhoz némi realizmust. Alapanyagként felhasználta azt a mérhetetlen fotót, amelyet barangolásai során készített. A barangolás szót a legtágabb értelemben lehet érteni. Ha a sarki fűszereshez szaladt le, az is az volt. Meglátott egy vonuló hangyarajt vagy egy szemeteskukát, már le is fotózta. Aztán ott pihent a gépben, egészen addig, amíg Bavari neki nem kezdett a hatalmas melónak: vizuálisan felépíteni a rég elporladt helyeket, tájakat, benépesíteni azokat meghökkentő, mégis ismerős alakokkal. A fotók kiindulási pontokká váltak, a végeredmény magáért beszél, de már csak halvány nyomaiban emlékeztetnek valaha volt funkciójukra.
Mi volt a baj Szodomával? A szót mai jelentésében (szodomita) állatokkal hancúrozó emberekre használják, a bibliai sztori alapján inkább széles körű - alkalmanként szélsőséges - szexuális szokásokról beszélhetünk, amelynek gyakorlásában az egész város boldogan, fülig érő szájjal részt vett. A Talmud kissé másképpen fogalmaz, az kifejezetten Szodoma lakóinak lelketlenségére és a másik emberi lény felé tanúsított tisztelet teljes hiányáról ír, példaként említve a koldus történetét, aki az éhhalál szélén valami harapnivalót kuncserál, de a városlakók egyöntetű véleménye szerint inkább gebedjen meg. Amikor egy kislány megszánta, és valami kaját adott neki, kikötözték egy fához, a testét pedig mézzel kenték be. A többit a méhek elintézték.
Istennek eldurrant az agya, elege lett az egészből, ment büntetni. A városrombolást némi alkudozás előzte meg Ábrahámmal, aki néhány lakót mégis meg szeretett volna menteni. A végeredményt ismerhetjük a legendás sztoriból, Lótról, az asszonyáról, és a lányairól. Érdekes utójáték, hogy - miután anyjuk sóvá változott - a két csaj nem volt rest leitatni aput, majd meghágatni vele magukat. Kedves magyarázata a történetnek, hogy a lányok, látva a város pusztulását, azt hitték, maga a világvége fenekedik, ahol a férfiak kihalnak. Ezért úgy gondolták, az első kéznél lévő férfit használják utódnemzésre. Hiába, a szodomi vér nem válik vízzé.
Bavari a szexuális szabadság oldaláról közelítette meg a dolgot. Fantasztikus tájainak fantasztikus szereplőin át hirdette azt, amit ő gondolt Szodoma bűneiről. Azt, hogy nem volt abban semmi bűn. Szempontja szerint az erkölcs teljes hiánya se nem meglepő, se nem különleges Szodomában, mivel mindig is így éltek, ezért nem is lehetett viszonyítási alap előttük. Lehet, hogy számukra az volt teljesen kattant, aki nem húzta meg naponta a szomszéd feleségét, anyósát, lányát, na jó, időnként még a kecskéjét is. A szélsőséges, extrém szexualitás a mindennapok része volt, sem több, sem kevesebb. Szodoma lakói nem is érthették, bibliai értelemben miért kell elpusztulniuk. Boldogan éltek-háltak egymással, erre egyik pillanatról a másikra legyilkolják őket.
Bavari nem minősít. Pillanatokat láthatunk tőle, városlakókkal és részletekkel. Nem idealizál, de nem is fest negatív képet. Nem vádol, nem véd. Varázslyukat fúrt egy legendás hely nem létező ajtajára. Bele lehet kukkantani, és szórakozva kémlelni egy fertőnek kikiáltott közösség életét. Mindennapi szituációkat prezentál egy szürrealista, mégis boldog társadalomról, amely a pusztulás napján is éppen azt a tevékenységét folytatta, amelyet bármelyik más napon.
Azon a napon, amikor a Mindenható rájött, hogy a Tudás Fáján túl érett volt a gyümölcs. Még az isteni engedékenységnek is vannak határai, főleg, ha valakik ilyen mértékben élnek vissza egyéni szabadságukkal. Szodoma bűne valójában az volt, hogy túl tágan értelmezte azt a jogot, amelyet természetesnek vett, valójában az Öreg Szakállastól származott. Aki egy kissé talán féltékeny is volt. Nem a szexuális szabadságra, hanem A Szabadságra. A tiltott szexualitás csak eszköz az Isten elleni lázadásra, de nem cél. A cél talán az volt, hogy egy közösség magának döntötte el, milyen eszközökkel él. Az már egy másik történet lenne, hogy ebben az esetben melyik szentesíti a másikat.
Bavari szürke világa tele van színnel, élettel és a pillanat vérbő tombolásával. Mítoszból valóságot teremtett, a legképtelenebb eszközökkel. Szodoma és Gomorra lényege erről szólt. Viszonyítási pont hiányában miért ne? Ott van a képeken, meg lehet nézni.
