Négy évtizednyi agyszeletelés

Alan reggelit készít. Nem siet, nem kapkod. Komótos mozdulatokkal veszi elő a hozzávalókat, valami már sistereg a tűzhelyen. Óvatosan bánik mindennel, hallani a mozdulatain. Aztán minden átmenet nélkül kikapja az agyunkat a helyéről és belevágja a serpenyőbe. Serceg a pszicho, a szürkeállomány átpirul rózsaszínbe. Negyven éves a Pink Floyd.

Legelőször az „Alan’s psychedelic breakfast” című számot hallottam a zenekartól, miközben csodálkozva forgattam az „Atom Heart Mother” borítóját, amelyről egy foltos tehén hasonlóan buta képpel bámult rám vissza. A szám eredete egyébként nem kevésbé elmeborító: tényleg felvették, ahogy Alan Stiles, a zenekar roadja reggelit készít, megeszi, majd elpakol maga után a konyhában. Ehhez írjon zenét, akinek három idegrendszere van!Aztán elsodorja az embert, nincs menekvés. Befalaz, téglát présel belőlünk is, átrepít a Hold árnyékos oldalára, ahonnan aztán páholyból bámulhatjuk a jó nagy világégést és hogy miért csinált az atomháború még egy Napot nekünk.

Bár hivatalosan 1965-ben jött létre a Pink Floyd, az első lemezkiadásra csak két évvel később került sor, innen hát az időszámítás. Sok nevük volt előtte, nekem a személyes kedvencem a „The Meggadeaths”. Így utólag kissé röhejes lenne berakni a lejátszóba egy The Meggadeaths albumot, s várni, hogy felcsendüljön a Wish You Were Here.

Negyven év a pályán, ez csak a legnagyobbaknak adatik meg. És persze Koós Jánoséknak, de őket másért szeretjük.Negyven esztendő, több mint 200 millió világszerte eladott lemezzel megfejelve. Rengeteg düh, szomorúság, vita, veszekedés. Syd Barrett agyonelesdézett agya, szürreális dalai és életfelfogása, amivel aztán 1968-tól már nem tudott többet hozzáadni a zenekarhoz. A helyére lépő David Gilmour, aki blues-hangzását betolva a képbe, teljesen egyedi hangzást hozott az addig is őrült muzsikába. A basszerdiktátor Roger Waters, aki már annyira egyszemélyes zenekarnak tekintette a Pink Floydot, hogy 1985 végén a saját legnagyobb megdöbbenésére otthagyta a csapatot. Nick Mason dob- és Rick Wright eszelős billentyűtémái, melyek néha elringatják, néha az őrültbe kergetik a hallgatót. Milyen jól elszórakozhattak ezen.

És a nóták, amelyeket ezerszer is meg lehet hallgatni, akkor is találunk újat bennük. Az Atom Heart Mother rockszimfónikus 23 perce, a Dark Side of The Moon letisztultsága, a Wish You Were Here finom lebegései, a One of These Days idegtépő vibrálása, a Time időtlen kattogása, az Animals album orwelli dermedtsége. És a „The Wall” elkeserítően hideg végkicsengése.

Alan Parker víziója a filmvásznon, Bob Geldoffal a főszerepben. A magány és kiábrándultság filmje, csak képek és zene. Pink Floyd. A nézők döbbent arca, amikor még akkor is a helyükön ültek, amikor már rég felgyulladtak a fények vetítés után.

Waters imázsromboló pereskedése, mert szerinte volt társai nem használhatták volna a „Pink Floyd” nevet. A „The Division Bell” nagyszerű ragyogása, mely pont akkor jött, amikor sokan temetni kezdték a zenekart a 90-es évek közepén.

És 2005. július 2-a, amikor Londonban, a „Live 8” koncerten újra összeállt néhány szám erejéig AZ a Pink Floyd, s egyetlen röpke másodpercig Roger Waters és David Gilmour újra átölelték egymást a zene után. Huszonnégy év óta először, de azóta sem többet. Aztán Gilmoure is kijelenti, végzett a Pink Floyddal. Ehhez képest ünnepelni szeretne ő is, hiszen november végére egy tizenhét cd-ből álló csomagot jelentetnek meg a szülinap alkalmából. Vége? Hisszük, nem hisszük?

Talán mindegy. Az elmúlt negyven évben kiírtak mindent magukból, ami csak ki lehetett. Az agyak szeletkéi ott sorakoznak a polcon, cd-tokba préselve. Serpenyőbe velük újra, Alan majd megpirítja. Szép, egyenletes rózsaszínűre. Közben halkan konganak a „The Division Bell” harangjai. Boldog születésnapot!