2009. november 5., csütörtök

Szürrcsölő

Végre egy művész, aki a gyerekkorára hivatkozik, amikor megkérdezik: hogyan alakult ki ez a páratlanul hátborzongató stílus? Csak éppen neki nem rossz volt, hanem túl jó. Egyébként imádja a humort, legjobbakat az anyja kórházi ágyánál röhögött. Laurie Lipton. A ceruza, amelyből csontvázak folynak. - BeinArt. A tizenhetedik csapás.

Első nekifutásra akár át is ugorhatnánk a kisasszony rajzai felett, de elhamarkodott lépés lenne. Három dolog is mellette szól. Egy: még soha nem hallottam ennyire tündéri magyarázatot művésztől arról, hogy miért kezdett alkotni. Kettő: underground és main stream kategóriában egyaránt elismerően bólintanak, ha Liptont kortyolhatnak. Három: hihetetlen türelemmel varázsol a nő.

Laurie Lipton

Laurie Lipton

Lipton igazi kozmopolita, számtalan helyen élt és dolgozott, kiállításai miatt pedig folyamatosan járja a világot. Térben és időben hasonló szemléletet követ. Stílusát a flamand iskola festőitől szippantotta, XVII. századi mesterektől, akik megtanították a részletek imádatára. Hiába járt a legjobb egyetemekre, a legtöbb idejét könyvtárakban, régi metszetek és festmények nagyított repróinak vizslatásával töltötte. Végül kialakította kezdeti, nem egyedi, mégis utánozhatatlan technikáját: a több ezer apró vonalból képpé formálódó rajzolást, amelybe más talán belehülyülne, ő viszont fenemód élvezte. Tanárai kezdték megszállottnak tartani, és próbálták elmagyarázni neki, hogy egy művész nem csak fanatizmusból rajzolhat, hanem magáért az alkotás kielégítő, gyönyörű érzéséért is. Lipton köszönte szépen, nem hatotta meg a dolog, és konokul kutatta tovább a dzsungelben saját ösvényét. Olyat akart varázsolni a ceruzával, amilyet előtte még senki. Ha csak a szenvedélyét nézzük, ez maradéktalanul sikerült is.

Laurie Lipton

Laurie Lipton

Amikor visszaemlékszik, a szokásos hablatyolás kezdődik a kisgyerekről, aki már akkor is csak rajzolni akart, semmi mást, aki akkor volt a legboldogabb, ha rajztáblája előtt gubbaszthatott, éppen úgy, mint ma, és a többi, tizenkettő egy tucat. Aztán egyszerre csak mond valami furcsát. Az 1950-es és 60-as évek steril Amerikájáról, ahol minden nő tökéletes, és minden férfi izmos, ahol az emberek egyszerűen perfektek. Gyönyörű külvárosi ház, a szomszédok pitékkel szaladgálnak egymáshoz, az utcán mindenki mosolyog a másikra. Tökéletes világ tökéletes szülőkkel, tökéletes kislánnyal. De hogyan vezeti le egy diznivilágban a dühöt a lány, aki már akkor érzi, hogy annyira nem is akar tökéletes lenni? A legártalmatlanabb módon: rajzolni kezd. Durvákat. Inkább ő kapta el a szekrényben lakó mumust, mielőtt az kapta volna el őt. Papírba zárta, annak annyi.

Laurie Lipton

Laurie Lipton

Anyuci és apuci nagyon büszkék voltak a kis ceruzabolondra. Büszkén mutogatták a vendégségbe érkező rokonoknak a rajzokat, azok pedig kissé döbbenten nézték a brutális, néhol egészen horrorba hajló munkákat, aztán rápillantottak a kis rózsaszín ruhácskában csacsogó, sütit majszoló kislányra, és kényszeredetten mosolyogtak egy nagyot: ami szép, az szép, csak a bácsi kezéből kijövő kukacok a rajzon, csak az zavarta őket egy kicsit. Mivel azonban a serdülőkorba lépő Liptonnak ez volt az egyetlen bizarr dolga, egyébként mintagyerekként viselkedett, nem foglalkoztak vele különösebben.

Laurie Lipton

Laurie Lipton

A pepecselés és az extra hosszú alkotási idő a mai napig megmaradt. Laurie annyira elaprózza, hogy minden megrendelő rémálma lenne, ha olyan gyakran dolgozna megrendelésre. A laikus felfogni nem tudja, hogy egy negyvenszer ötvenes rajz elkészítéséhez miért kell adott esetben négy hónap, ráadásul úgy, hogy a művésznő néha heti hat napot melózik rajta. Jó munkához tüdő kell, Laurie pedig fújja estig, kora reggel óta. A végtermék már nem érdekli. (Persze a gyűjtőktől becsordogáló dollárok/eurók/fontok vastag kötegei, azok jól jönnek néha, amikor két firka között bevág egy dzsemmes kiflit sörrel az új verdában, de itt az elvről beszélünk) Az alkotás folyamata az, amitől begerjed, csak éppen a vége nála nem jár orgazmussal. Mert nála nincsen „kész" kép. Ha befejez valamit, igyekszik nem is gondolni rá, mert akkor azon forgatná magát, hogy még három év munka, és egész elfogadható kis rajzot varázsolt volna belőle. Inkább a következőre koncentrál, előkapja az új irónt és a régi iróniát, azután nekiesik, azzal a szent szándékkal, hogy majd az tökéletes lesz.

Laurie Lipton

Nem maga a konkrét rajzolási folyamat az egyetlen, amelyet ennyire elnyújt. Hosszas bíbelődés előzi meg a munkát, kissé szokatlan, de mindenképpen jól működő módszert kialakítva az évek folyamán. Régebben jegyzettömbbel, manapság már hóna alá csapott notebook segítségével járja az utcákat vagy gubózik be rémálmai közé. Ha lát valamit, ha eszébe jut néhány téma, azt nem felvázolni kezdi, hanem megírni. Szavakkal. Minden képe mondatokban ölt testet először, a címmel, a leendő rajz szinopszisával. Azután hetekig csak nézegeti a jegyzetet, mire végül nagy nehezen elkezd körvonalazódni az, amit a legvégén mi is láthatunk. Egy szobában ácsorgó nő például az arc megkomponálásával kezdődik. Ha kész, akkor jön a ruha, amelyhez az arc adja az ötletet. Végül a ruha inspirálja a szoba kinézetét, a padlót, a falakat, a tükröt. Míg végül a homályos, szerkesztetlen szavakból kikristályosodik a kép, egy szigorú, mégis spontán munkafolyamat eredményeként. Fordított üzemmód, de működik.

Laurie Lipton

A közönség részéről is. Liptonnál az a furcsa helyzet, hogy nem a laikusok fikázzák, sokkal inkább a szakmabeliek. Többségük azért, mert lealázta őket néhány megmérettetésen. Amikor például a Saatchi Galéria versenyt írt ki, Lipton lett a befutó a mintegy négyezer induló közül. Néhány vesztes nem tudta megemészteni a grafikusnő diadalát, ezért különböző fórumokon és blogokon kezdték anyázni, odahányván: ilyen szar munkákat még életükben nem láttak. Az lehet, hogy így gondolják, de a díj ettől még nem náluk pihen, hanem Lipton birodalmában, keveredve a többivel. A hölgyet egyébként nem izgatja a negatív kritika, ilyenkor mindig szőlőkről és savanyúságról értekezik, majd vállat von, és visszarohan a rajzasztalhoz.

Laurie Lipton

Laurie Lipton

Fentebb már említettük az iróniát. Laurie szerint művei zsúfolva vannak humorral, hát, megpukkadni azért nem lehet a nevetéstől, de valóban akadnak (a szó nemes értelmében) megmosolyogtató pillanatai. Ez ismét családi vonás - meséli -, már a boldog gyerekkorban is csak úgy zengett a ház a mókától. Később, amikor az édesanyja haldoklott, végig ott volt mellette a kórházban. Pokoli nagyokat nevettek, megtalálva az abszurd, csontfekete humort az egész borzalomban. Mi ez, ha nem a vegytiszta szürrealizmus? A rajzokon is a halál nevetségességét próbálja meg örökkévalóvá tenni, mintha nem lenne alapból az.

Laurie Lipton

Laurie Lipton

Egy időben szeretett volna spirituális alapot találni művészetéhez. „Kipróbált" néhány vallást, és elolvasott minden szent és kiátkozott könyvet, amelyekből lelki morzsákat lehetett lenyúlni pszichedelikus reggelijeihez. A miszticizmus szimbólumrendszere tetten is érhető munkáiban, csakúgy, mint akár a Biblia vagy a Korán, de a rengeteg, ilyen jellegű tanulmányra fordított idő és energia arra volt jó igazán, hogy rájöjjön: nem tud semmit. A valóság éppen annyira lehet illúzió, mint az illúzió valóság.

Laurie Lipton

Végül, megtartva mindenre nyitott, befogadó énjét, a világ legnagyobb filozófusai mellett tette le a voksát, az ő tanításukat tiszteli leginkább, az abszurd, mint életforma elfogadásának útjára lépve.

A csoportot Monty Pythonnak hívták. És ezzel nem lehet vitatkozni.

Laurie Lipton

2 megjegyzés:

Zoe von Neuwirth-Szilagyi írta...

Ez a LEGZSENIÁLISABB blog amit eddig láttam!!!
S nem csak ez a poszt hanem az EGÉSZ!
Köszönet érte!

Zoe von Neuwirth-Szilagyi írta...

Az én honlapom:
http://punkfesto.wordpress.com/