Itt egy művész, aki végre nem tartja magát normálisnak, és ő van a legjobban meglepődve, hogy zabálják a festményeit. Chet Zar, a Félelmetes Fejek Figurája. - BeinArt. A tizedik csapás.
Kivételesen zenével kezdünk. Az itt látható TOOL klip döbbenetes alakjaiért mai hősünk, Chet Zar a felelős. Érdemes megnézni olvasás előtt, mert egyből a helyére kerül néhány dolog, amelyekről a későbbiekben zagyválni fogunk.
Az ördögien ravasz klipben összesűrítve láthattuk Zar művészetének lényegét. Torz alakok, amorf fejek, riasztó külső, de valahogy mégis emberi, túlontúl emberi. Maga a facekirály is úgy gondolja, hogy az eltorzult pofák mindegyikénél felfedezhető bizonyos ártatlanság, valamilyen pozitív, humán vonás. Emberünk egyébként a mesterkategóriában dolgozik, neve mindenhol jól cseng, ahogyan pénze is. Mindezek ellenére elég sok mindent megőrzött magában a mainstream előtti korszakából. Nem nyitja nagyra a száját, ha beszél, akkor visszafogott, csendesen töprengő. És ami a legfontosabb: komplett idiótának tartja magát.
Munkafolyamata a firkálással kezdődik, a szó legszorosabb értelmében. Nincs koncepció, nincs lila ködös előkép, nincs világmegváltó hangulat. Egyszerűen leül, és nekiáll kiengedni néhány dolgot a fejéből. Aztán - amikor a homály alakot kezd ölteni - elő az ecsettel, és ami belefér. Az inspirációs témát most hanyagoljuk (egyébként főleg horror képregények, Dali, Bosch, Giger valamint Terry Gilliam, aki a Monty Pythons Flying Circus agybeteg animációt elkövette), a lényeg, hogy Zar lazán bevállaja: mindig is a „nem normális" művészethez vonzódott, valószínűleg azért, mert ő maga sem teljesen tiszta. Egyet tudunk érteni, de kit érdekel?
Szögezzük le: Chet Zar szakmájának a krémjéhez tartozik. A csúcskategória. Gyűjtők hada ugrik egymás torkának egy-egy különösen jól odafirkált festményéért, amikor pedig a TOOL a kilencvenes évek végén megcsípte magának, a rockvilág tátott szájjal bámulta a pasast, ahogyan a klipekben és a koncertek látványvilágában varázsol. Szerencsés volt. Nem gátolták, nem csesztették soha, negatív kritikát elvétve lehet csak olvasni kiállításairól, a vele együtt kiállító művészek pedig megtiszteltetésnek veszik, hogy egy kategóriavezérrel dolgozhatnak együtt. Megemlítendő, Zar mindig visszabókol: számára megtiszteltetés, köszöni még a lehetőséget is, boldogság számára ilyen formátumú művészek mellett szerepelni.
A kérdésre, hogy nem akarták-e még pszichiátriai kényszerkezelésre küldeni, vállat von. Egyébként nem, inkább fiatalkorában kritizálták erősebben, a minden művészt falnak kergető csodálatos kérdéssel: „Ha ilyen tehetséges vagy, miért nem rajzolsz valami szépet?" Ezzel a mondattal a világból ki lehet zavarni egy festőt, Zar jellegzetes módján válaszolt is a jóakaróknak: még ocsmányabb alakokat kezdett festeni. Dacosan, kissé idegből. Álmában nem gondolta volna, hogy éppen ez lesz az, ami sztárrá teszi. „Ki a fene akarna egy ilyet kirakni a lakása falára?" - tette fel a kérdést, azután jött a döbb, miután ezrek és ezrek kezdték el a nyálukat csorgatni egy-egy festménye láttán, és hajlandóak voltak durva összegeket kifizetni, hogy a falukra kalapálhassák a festő szerint „kutyátnemérdekli" képeket.
Aztán a TOOL-féle együttműködés azonnal az első vonalba repítette. Tipikusan olyan munkakapcsolat alakult ki a zenekar és a művész között, amely több volt, mint gyümölcsöző. Zene és látvány tökéletes összhangja alkotott nagyon kemény egészet, a közönség pedig megőrült az újfajta sokkhatástól. Adam Jones gitáros/művészeti guru személyében méltó társra lelt a TOOL időnként erősen zavarba ejtő zenéjének finom kibontásában. Sikerült nekik, ha TOOLt hallgatsz, nézegess közben Zart, és persze fordítva. Lenyűgöző párosítás.
Zar több interjúban kiemeli, mekkora jelentőséget tulajdonít a spirituális, túlvilági, paranormális culáknak. Mélyen hisz bennük, ami nem meglepő, lévén édes jó anyukája folyamatosan szellemeket látott, így a kis Chetnek olyan volt a másvilág, mint a szomszéd szoba. Mai napig büszkeséggel tölti el, ha eszébe jut első testen kívüli élménye. Tizenkét éves volt mindössze, az ágyban feküdt, amikor rájött, hogy nem tud moccanni sem. Bár már majdnem aludt, arra esküszik, hogy nem álmodott. Szeme lehunyva, mégis mindent kristálytisztán látott.
Ekkor elfogta a rettegés, és hatalmába kerítette az érzés, hogy valami vagy valaki áll az ajtaja előtt, ismeretlen, borzalmas és félelmetes. Sikítani próbált, de egy hang sem jött ki a torkán. Hirtelen egy alak jelent meg az ágya mellett. Egy párnát tartott a saját arca elé, így nem látszódtak a vonásai. A kiskölyök még mindig azon küszködött, hogy kitörjön valahogyan a bénultság pokoli fogságából, de semmi. Aztán az idegen elkezdte ütni a párnával, némán, hang nélkül, egyre gyorsabban és gyorsabban. Ettől Zar annyira megrémült, hogy végül sikerült kitörni a bénultságból, és „felébresztenie" magát. Ahogy a gagyihorrorokban lenni szokott: kisgyerek felül, zihál, ömlik róla a víz... és persze senki nincs a szobában. Aztán már csak a csupasz falat bámulja, amely előtt néhány pillanattal korábban még a mumus állt, egy párnával a kezében.
Zar szerint mindez nem álom volt, annál is inkább, mivel azóta is számtalanszor fordult elő hasonló élmény vele. Bizonyítani persze nem tudja, teszi hozzá sietve, majd halkan megfejeli: lehet, hogy a mama cseszett el mindent, amikor teletömte a fejét gyerekkorában a szellemes marhaságokkal, és úgy hülye alapból az egész család, ahogy van. Talán egy pszichológus szöges korbáccsal verné anyucit azért, mert a gyereke fülét teleduruzsolta túlvilági finomságokkal, mi - bármennyire nonszensz - csak hálásak lehetünk. A párnás emberek nélkül Zar valószínűleg soha nem durvult volna be ilyen lelkesen, ráadásul a zeneipar is szegényebb lenne egy óriással, aki ugyan nem a hallójáratok, hanem az elme ellen indít imádnivaló terrort.
Emberi ez, TOOLonTOOL emberi.
Miről ismerszik meg a magyar celebeszi? Elsősorban a nemi szerveiről. Az nem is celeb, akinek nem láttuk még a farkát, punciját, csöcsét, ha nagyon nagy szerencsénk van, és Benkő Dánielnek hívják a tulkot, akkor pukizni és böfögni is hallhatjuk. A szagos tévé még várat magára, addig celebkedjünk savanyú káposztában, a hatás ugyanaz.
tartunk itt, annyit viszont sikerült elérni, hogy szegény Paudits Bélából hetente-havonta teljes hülyét csinálunk, végigrángatva az összes létező moslékműsoron, ahol a producer mindig megkéri, ha lehet, színházról minél kevesebbet dumáljon, a jó kis halálvágyról annál többet.
Celebeszen még jó idők járnak, ám kezdenek elfogyni a sztaaarok. (Győzike mondja így, egyem a lelkét, az, akinek a műsorát senki nem nézte ebben az országban, mégis mindenki tudta, hogy mi volt benne.) Látszik ez a celebesziekből élő média kínlódásán is. Van itt nekünk vagy húsz sztaarmagazinunk, mindegyik ugyanazt tudja prezentálni, kínnal-keservvel összeszedni hetente, hogy ki milyen tampont használ, s hogy Korda Ólin Gyuri bácsi segge feszes-e még, sej, magyar? (Feszes, basszus, Klárika is büszke rá. Hát még mi.) Tavasz van még a pöcegödörben, de lassan már őszbe fordul, s a vadtulkok és az erszényes majmok szépen potyogni kezdenek a fáról. Csak reménykedni lehet, hogy jönnek az újak, akik roppant szívesen megmutatják a sokat látott állampolgárnak, hogy mit termeltek a vécébe egy adott reggelen. Mert az talán még érdekes lehet a májrémes kenyér mellé.
