Fred Einaudi elbűvölő fickó. Szépen elmolyolgat lenyűgöző festményeivel, nem árt a légynek sem. Ám ha motort bőgetnek az utcán, arra bevadul. Legszívesebben shotgun-nal tenne rendet. - BeinArt. A kilencedik csapás.
A Mester adatlapján ennyi található: Fred Einaudi 1971-ben született, San Franciscóban él, és úgy tervezi, hogy egy napon meghal. Azért néhány dolog mégis történik menetközben.
Bizarr minden képe, ám a kulcs néhány másodpercen belül a kezünkben van. A vicces nevű festő a „polgári" dögunalomnak üzen hadat, legyen az kis, közép vagy nyárs. Gyönyörű festményei a legegyszerűbb témákkal szórakoznak: születés, halál, ártatlanság, bűn. Mindezt határozott, éles kontrasztokkal. Témáit általában valamilyen kedves, cukormázas beállítással kezdi, azután hozzápakolja a belső bugyor érzéseit, és tessék, kész az Einaudi. Félelmetesen eltalált turmix ez gagyiból és extrémből összepakolva, megbolondítva csipetnyi, vadul tüzes pszicholöttyel.
Einaudi nem kímél semmit és senkit, ami vagy aki részese a betokosodott közhelykultúrának. Legyen az reneszánsz giccsutánzat, a negyvenes-ötvenes évek Amerikájának idealizált világa, beállított mű(termi)fotók alaplégköre, vagy a mítoszok földje. Még Lédát is annak ábrázolja, ami valójában volt: férjét megcsaló, Zeusszal kurválkodó, kukkoló tekinteteknek magát kitáró tüzelő szukának, megfosztva ezzel minden fenségestől. Mindezt végtelen humorral. A gúny magasfokaként még odacsap egy naplementét. Tobzódás a gyönyörben.
Az egy Audival rendelkező piktor „félfelkészülten" fest. Kiválasztja a gagyit, amin köszörülheti nyelvét és ecsetét, majd csak és kizárólag annak részleteire koncentrál. Régi fotókkal, plakátokkal játszik. Montázsokat készít, lecsippent belőlük, forgatja őket. Amikor az agyában összeállt az alaptéma, leül a vászon elé, és kezdődik az ereszdelahajam. Belövi a nénit a kalitkával vagy a mosolyasszonyt a bádogkosárral, aztán hozzáteszi a sajátját. Esetünkben a karok hiányát és a koponyákat. A két ellentétes világ összevillanásából így alakul ki a szájtátós csoda.
Einaudi képei elegánsak és tiszták. Nincs maszatolás, nincs helykitöltő blöff. Fekete és fehér egybeolvasztásából keletkeznek a színpompás, tragikomikus festmények. Nem rág szájba, nem üvölt, nem szenved, nem undorít, még provokálni sem provokál. A teljes pusztulást is úgy ábrázolja, hogy nincs benne semmi harsány asztalracsapás. Gúny ez, felszabadult röhögés az emberiség majomkodásán, az eljátszott szerepek hiábavalóságán, a kikerülhetetlen szánalmas kerülgetésén, a magába szerelmes lélek feltételezett mindenhatóságán.
Címei erősek, röhejesek. Masszívan támasztják alá a festmények egyszerűségét, még jobban kidomborítva a nevetség tárgyát. A „Csokifánk" vagy a „Tulipánok" elnevezésű képek disznói bravúrosan röfögik szét a szirupba mártott giccsparádét, múlt század elejei hangulatba ágyazva korunk visító érzelemhalálát.
Hatásai között első helyen sorolja Henri Rousseau és Van Gogh nevét, majd folytatja: Hans Memling és Jan van Eyck, a két középkori zseni, akiknek festményei inkább ablakok Einaudi számára, mintsem zárt világok. Csodálja fegyelmezettségüket, és az egy pontba sűrített lényeg mesteri alkalmazását. Nem tud betelni Franz Von Bayros képeinek irigylésre méltó lazasággal kezelt mocskosságával. Ami a kortársakat illeti: Richard Estes hiperrealizmusa és Alex Kanevsky őrülete a favorit, egész egyszerűen féltékeny rájuk.
Eheti kedvencünket egy dologgal lehet felhúzni: a hangos zajjal. Annak is van egy egészen gyengéd fajtája, amikor motorosék megfabrikálják a kipufogót, és úgy húznak el az utcán, hogy előtte és utána öt perccel is hallja az ember. Ilyenkor a békés művész lerakja az ecsetet, és káromkodva megőrül. Egy interjúban megkérdezték tőle, hogy ha öt percig szabadon verhetné valakinek a fejét, ki lenne az és miért? Einaudi jól vette az elég hülye ötletet, s kifejtette: a kezeire vigyázni kell, hiszen azzal fest, ő inkább a háztetőre és a távcsöves puskára szavazna. De, ha már mindenképpen válaszolni kell, akkor a fent említett motorbőgetők, természetesen nem puszta kézzel. Fantáziája be is lódult: úgy képzeli, hogy kucorog a rejtekhelyén, aztán hátulról jól fejbelövi őket, de úgy, hogy a kimeneti nyílással eltűnjön az egész arcuk. A lényeg, hogy mindenképpen zárt koporsós temetés legyen. Ennyit a Művészek érzékenységéről.
Addig is, amíg ez az álma nem teljesül, ecsettel vadássza le egy pusztuló világ nevetséges látszatértékeit. Mi megköszönjük, majd vállat vonunk, és egy fadarabbal szórakozottan bökdösni kezdjük a vízen lebegő hableány hulláját.
Háttérben szivárvánnyal.
Főcsapás:
BeinArt
Magáncsapás:
Fred Einaudi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése