Verd be rendesen!

A honi durvulásos zene falán a Szegnek külön helye van. Sok mindent lehet rá akasztani, ám sablonjelzőt nem nagyon. - Hazaértem, de nagyon brutálisan.

Nem is akarnék sokat fecsegni, csak néhány gondolat a debreceni vadakról. Olvastam nemrégiben egy kritikát, amelynek szerzője azon volt kiakadva, hogy ez így túúúúl nyeeers, és különben is, mééé nincs egy album agyoneffektezve, meee ő azt szereti. Lónak az izéjét, mondanám, mert a név kötelez, de miután még egyszer elolvastam a nyafogó írást, rájöttem, hogy a csimbókfülű klaviatúragyilkos vagy nem mosta ki a hallószervet, ezért jól belekövesedtek a kilencvenes évek, vagy egészen egyszerűen - ez valószínűbb - nem hallgatta meg a lemezt, csak laza módon belecsippentett. Nincs ebben semmi meglepő, jómagam ismerek olyan színikritikust, aki nem jár színházba, úgy ír az előadásról kritikát.

Ha azt veszem, hogy a Szeg tíz éves fennállása óta majdnem annyit foglalkozik a talpon maradás küzdelmével, mint magával a zenével, akkor nem nyafikázunk ám nyers stílusról, mert az a csoda, hogy a golyószóró még nincs beszerelve a gitárnyakba. És itt be is futottunk a main stream - underground zsákutcába, amely létező, és egyben az egyik legröhejesebb dolog a magyar (hungarian) keményzenei szakmában. Bele se menjünk, agymosott zombik és zenélő pénztárcájú negyedkategóriások kedvéért majd írok róla külön bejegyzést.

Hogy a Szeg harmadik sokkhatása - amely „Hazaértem" címmel riogat - nem könnyű falat, az tény. Nyolc nóta, valamivel több, mint harminc perc. Ami az intenzitást illeti, ez már jelzésértékű. Felesleges mócsingokat kár keresni a számokban, nincs. A csupasz csontig van itt lefaragva minden, az új klipben szereplő vázak tolják a kegyetlent, sallang- és zagyvamentesen. (Nem fogok lemezkritikát írni, mert egyszerű, elvetemült hallgató vagyok, szűz fül, nem pedig okos tokos.) Egy biztos, az albumot többször meg kell hallgatni, nem feltétlenül egymás után. Az első lejátszás olyan, mintha egy vascsővel vernék az ember fejét, kissé kóvályog utána a világ. Tömény, na. Sűrítve tolják az arcunkba a nagyon dühös irgumburgumot, a leghamarabbi benyomás nagyjából ez. Meg a második, harmadik, negyedik is, de közben már meghalljuk a finom csemege-megoldásokat, a meló füstös kalapálását, a szeletelt zeneimádatot.

Külön kalapemelés a borító előtt. (Razide kolléga műve) A félig lebombázott Nagytemplom, a rommá szaggatott debreceni Kossuth tér a tankkal és a helikopterekkel minőségi munka, ha pedig hozzáillesztjük az album címét, az utóbbi évek legironikusabb cuccát kapjuk.

Hosszú idő telt el a Szeg megalakulása óta. Tagok jöttek és mentek, Szilágyi Pisti pedig vállat vonva püfölte tovább a bőröket, hátul, ahonnan rendületlenül tolja a szekeret. Az új albumra éppen énekest kellett váltani, a lemez megjelenése után nem sokkal pedig basszert, sebaj, a Szeg túléli a dolgokat (kemény a fej), és saját magát kólintgatja egy bazi nagy kalapáccsal.

Ja, hogy ez túl nyers, és nincs agyoneffektezve, nyafinyafi? Valahogy úgy. Be van ütve rendesen.

Kihúzhatatlanul.

Zsákos Yoko

Yoko Ono a mai napig sokaknak csípi a szemét. Van, aki szerint ő verte szét a Beatlest, mások Lennon angyalának tartják. - Peace and Love or Make Money?

Morális és nem művészeti téma következik. Yoko Ono stílusában vagy stílustalanságában - kinek hogyan tetszik - van valami rendszer. Művész, szövegíró, emberjogi aktivista, erőszak ellen fellépő píszer, még énekesnek is mondja időnként magát. És közben egyik sem. Vannak ilyen nők a (művész)világ történelmében: attól híresek, hogy valakinek a valakijei. John Lennon párjának lenni már akkoriban is sokat jelentett, amikor szegény szemüveges fiú még élt, de - mint tudjuk - a művész és művészete halála után értékelődik fel igazán. Az „özvegy" cím még szebben csillog, azt elvenni már nem lehet, olyan csak egy van, így az ezzel járó előjogok is halálig szólnak, ha már a morbiditás talajára tévedtünk.

Yoko Ono az elmúlt majdnem harminc évben Lennon emlékéből élt. Ezt a mondatot átvitt és a szó legszorosabb értelmében is lehet venni. Ne menjünk most bele, milyen volt a viszonya a Beatles-fiúkkal, mit gondoltak róla, hogyan és mivel befolyásolta szerelmét, milyen balhék és szakítások vezettek oda, hogy Lennon abba az irányba fordult, amelyikbe. Jó irány volt, sokan megkérdőjelezik ugyan a dolog miértjét, de pont ezt a kérdést ildomtalan feltenni egy olyan emberrel kapcsolatban, aki egész életében az egyén szabadságát favorizálta.

Kedden nyílt egy kiállítás a New York-i Rock and Roll Hall of Fame Annexben, amelyen Lennon életének azon évei vannak terítéken, amelyeket a Nagy Almában töltött. Kiállítják a híres New York City-s pólót, van eredeti Lennon-zongora, kéziratos dalszövegek, levelek, az a Fender, amelyen a Madison Square Gardenben játszott az 1974-es Elton John koncerten, és még rengeteg minden, ami évtizedek óta pénztárcájuk nyitogatásra készteti a kultuszhívőket. Kipakoltak azonban még valamit, ami eléggé meghökkentőnek tűnik, és nem is nagyon lehet vele mit kezdeni először.

Mark David Chapman 1980. december 8-án lőtte le Lennont, amint éppen hazaérkezett New York-i lakása elé. Lennon a lövedék erejétől nekiesett az épület előtt álló portásfülkének. A dolog annyira nonszensz és hihetetlen volt, hogy a portás, aki végignézte, miként gyilkolják meg a világ egyik legnagyobb bálványát, riadt hangon csak annyit kérdezett: „Tudja maga, hogy mit csinál?" Chapman közömbösen bólintott: „Éppen lelőttem John Lennont". Ezután leült, elővette kabátja zsebéből a Zabhegyezőt, és nyugodtan olvasgatott, amíg a zsaruk oda nem értek. A rendőrség és a mentők tették a dolgukat, ahogyan a törvényszékiek is. Boncolás, halál okának pontos megállapítása, sajtótájékoztató, és minden egyéb. Profi rendszer egy így működő világban.

Lennon véres ruháit aztán szépen belegyömködték egy ízléses papírzsákba, ezt pedig részvétarccal átadták a sokkos özvegynek. Aki hazavitte és megőrizte. Egészen keddig lapult valahol, akkor aztán vitrinbe került, és most csodálhatják a látogatók szemet düllesztve: jé, ebben a zacskóban voltak Lennon golyó szaggatta cuccai. Nagyszerű. Mindehhez Yoko Ono valami gyönyörűen buta körítést tálalt. Szomorú, de ostoba mondatokat lökött marketinghablatynak a kiállításhoz, mint például: "Azt hiszem, szomorú és szívszorító paradoxon, hogy John nagyon szerette ezt a várost és itt ölték meg" Valóban szívszorító paradoxon. I think. És szívbemarkolóan hülye kifejezések. Hozzátette: nehéz döntést hozott és várhatóan sokan bírálni is fogják ezért, de úgy gondolja, fontos, hogy az emberek ráébredjenek a fegyveres erőszak szörnyűségeire.

Nem vagyok benne egészen biztos, hogy Lennon rendőrségi zsákja fogja ráébreszteni az embereket a fegyveres erőszak szörnyűségeire. Nem gondolom, hogy Yoko Ono őszinte, amikor ilyen összefüggésben kapcsol össze dolgokat. Nem gondolom, hogy az egész akciónak bármilyen értelme van, a morbid kíváncsiság kielégítésén kívül. Ono a „tárgyak erejére" hivatkozik, de ugyan miféle hatalma van egy szakadt zsáknak, amely egy halott ruháit rejtette 1980-ban?

A dolog hosszú évek óta ugyanarra a sémára épül: Yoko Ono nem elégszik meg azzal a kultusszal, amely így is párját ritkítja. Mindig megpróbálja túllicitálni az eddig elért eredményeket, valahogy túllihegi a dolgokat, s - kissé talán érthető módon - Istent akar csinálni abból az emberből, aki egykor „népszerűbb volt Jézusnál". És mindezt időnként idegesítően magamutogató módon teszi, az „Ő" helyett eleinte az „Ő és Én" dominált, napjainkra pedig szinte csak az „Én" maradt.
És mindenekelőtt a pénz, pénz, pénz. Nem nagyon lényeges, hogy a jegyárakból származó bevételek egy részét a John és Yoko által létrehozott Spirit Foundations jótékonysági alapítvány kapja meg. Lehet tippelni, kinek megy a többi. Halottbiznisz ez is, csak valami teljesen kifacsart, ízlésficamos hurkabélbe gyömöszölve.

Aki New Yorkban jár a közeljövőben, az elmehet megnézni a Híres Zacskót. Én biztosan kihagynám. Ha emlékezni akar valakire az ember, általában nem a hulláját idézi maga elé.

Kivéve, ha David Chapman-nek hívják az illetőt. A többi csak zabhegyezés.