Morális és nem művészeti téma következik. Yoko Ono stílusában vagy stílustalanságában - kinek hogyan tetszik - van valami rendszer. Művész, szövegíró, emberjogi aktivista, erőszak ellen fellépő píszer, még énekesnek is mondja időnként magát. És közben egyik sem. Vannak ilyen nők a (művész)világ történelmében: attól híresek, hogy valakinek a valakijei. John Lennon párjának lenni már akkoriban is sokat jelentett, amikor szegény szemüveges fiú még élt, de - mint tudjuk - a művész és művészete halála után értékelődik fel igazán. Az „özvegy" cím még szebben csillog, azt elvenni már nem lehet, olyan csak egy van, így az ezzel járó előjogok is halálig szólnak, ha már a morbiditás talajára tévedtünk.
Yoko Ono az elmúlt majdnem harminc évben Lennon emlékéből élt. Ezt a mondatot átvitt és a szó legszorosabb értelmében is lehet venni. Ne menjünk most bele, milyen volt a viszonya a Beatles-fiúkkal, mit gondoltak róla, hogyan és mivel befolyásolta szerelmét, milyen balhék és szakítások vezettek oda, hogy Lennon abba az irányba fordult, amelyikbe. Jó irány volt, sokan megkérdőjelezik ugyan a dolog miértjét, de pont ezt a kérdést ildomtalan feltenni egy olyan emberrel kapcsolatban, aki egész életében az egyén szabadságát favorizálta.
Kedden nyílt egy kiállítás a New York-i Rock and Roll Hall of Fame Annexben, amelyen Lennon életének azon évei vannak terítéken, amelyeket a Nagy Almában töltött. Kiállítják a híres New York City-s pólót, van eredeti Lennon-zongora, kéziratos dalszövegek, levelek, az a Fender, amelyen a Madison Square Gardenben játszott az 1974-es Elton John koncerten, és még rengeteg minden, ami évtizedek óta pénztárcájuk nyitogatásra készteti a kultuszhívőket. Kipakoltak azonban még valamit, ami eléggé meghökkentőnek tűnik, és nem is nagyon lehet vele mit kezdeni először.
Mark David Chapman 1980. december 8-án lőtte le Lennont, amint éppen hazaérkezett New York-i lakása elé. Lennon a lövedék erejétől nekiesett az épület előtt álló portásfülkének. A dolog annyira nonszensz és hihetetlen volt, hogy a portás, aki végignézte, miként gyilkolják meg a világ egyik legnagyobb bálványát, riadt hangon csak annyit kérdezett: „Tudja maga, hogy mit csinál?" Chapman közömbösen bólintott: „Éppen lelőttem John Lennont". Ezután leült, elővette kabátja zsebéből a Zabhegyezőt, és nyugodtan olvasgatott, amíg a zsaruk oda nem értek. A rendőrség és a mentők tették a dolgukat, ahogyan a törvényszékiek is. Boncolás, halál okának pontos megállapítása, sajtótájékoztató, és minden egyéb. Profi rendszer egy így működő világban.
Lennon véres ruháit aztán szépen belegyömködték egy ízléses papírzsákba, ezt pedig részvétarccal átadták a sokkos özvegynek. Aki hazavitte és megőrizte. Egészen keddig lapult valahol, akkor aztán vitrinbe került, és most csodálhatják a látogatók szemet düllesztve: jé, ebben a zacskóban voltak Lennon golyó szaggatta cuccai. Nagyszerű. Mindehhez Yoko Ono valami gyönyörűen buta körítést tálalt. Szomorú, de ostoba mondatokat lökött marketinghablatynak a kiállításhoz, mint például: "Azt hiszem, szomorú és szívszorító paradoxon, hogy John nagyon szerette ezt a várost és itt ölték meg" Valóban szívszorító paradoxon. I think. És szívbemarkolóan hülye kifejezések. Hozzátette: nehéz döntést hozott és várhatóan sokan bírálni is fogják ezért, de úgy gondolja, fontos, hogy az emberek ráébredjenek a fegyveres erőszak szörnyűségeire.
Nem vagyok benne egészen biztos, hogy Lennon rendőrségi zsákja fogja ráébreszteni az embereket a fegyveres erőszak szörnyűségeire. Nem gondolom, hogy Yoko Ono őszinte, amikor ilyen összefüggésben kapcsol össze dolgokat. Nem gondolom, hogy az egész akciónak bármilyen értelme van, a morbid kíváncsiság kielégítésén kívül. Ono a „tárgyak erejére" hivatkozik, de ugyan miféle hatalma van egy szakadt zsáknak, amely egy halott ruháit rejtette 1980-ban?
A dolog hosszú évek óta ugyanarra a sémára épül: Yoko Ono nem elégszik meg azzal a kultusszal, amely így is párját ritkítja. Mindig megpróbálja túllicitálni az eddig elért eredményeket, valahogy túllihegi a dolgokat, s - kissé talán érthető módon - Istent akar csinálni abból az emberből, aki egykor „népszerűbb volt Jézusnál". És mindezt időnként idegesítően magamutogató módon teszi, az „Ő" helyett eleinte az „Ő és Én" dominált, napjainkra pedig szinte csak az „Én" maradt.
És mindenekelőtt a pénz, pénz, pénz. Nem nagyon lényeges, hogy a jegyárakból származó bevételek egy részét a John és Yoko által létrehozott Spirit Foundations jótékonysági alapítvány kapja meg. Lehet tippelni, kinek megy a többi. Halottbiznisz ez is, csak valami teljesen kifacsart, ízlésficamos hurkabélbe gyömöszölve.
Aki New Yorkban jár a közeljövőben, az elmehet megnézni a Híres Zacskót. Én biztosan kihagynám. Ha emlékezni akar valakire az ember, általában nem a hulláját idézi maga elé.
Kivéve, ha David Chapman-nek hívják az illetőt. A többi csak zabhegyezés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése