A honi durvulásos zene falán a Szegnek külön helye van. Sok mindent lehet rá akasztani, ám sablonjelzőt nem nagyon. - Hazaértem, de nagyon brutálisan.
Nem is akarnék sokat fecsegni, csak néhány gondolat a debreceni vadakról. Olvastam nemrégiben egy kritikát, amelynek szerzője azon volt kiakadva, hogy ez így túúúúl nyeeers, és különben is, mééé nincs egy album agyoneffektezve, meee ő azt szereti. Lónak az izéjét, mondanám, mert a név kötelez, de miután még egyszer elolvastam a nyafogó írást, rájöttem, hogy a csimbókfülű klaviatúragyilkos vagy nem mosta ki a hallószervet, ezért jól belekövesedtek a kilencvenes évek, vagy egészen egyszerűen - ez valószínűbb - nem hallgatta meg a lemezt, csak laza módon belecsippentett. Nincs ebben semmi meglepő, jómagam ismerek olyan színikritikust, aki nem jár színházba, úgy ír az előadásról kritikát.
Ha azt veszem, hogy a Szeg tíz éves fennállása óta majdnem annyit foglalkozik a talpon maradás küzdelmével, mint magával a zenével, akkor nem nyafikázunk ám nyers stílusról, mert az a csoda, hogy a golyószóró még nincs beszerelve a gitárnyakba. És itt be is futottunk a main stream - underground zsákutcába, amely létező, és egyben az egyik legröhejesebb dolog a magyar (hungarian) keményzenei szakmában. Bele se menjünk, agymosott zombik és zenélő pénztárcájú negyedkategóriások kedvéért majd írok róla külön bejegyzést.
Hogy a Szeg harmadik sokkhatása - amely „Hazaértem" címmel riogat - nem könnyű falat, az tény. Nyolc nóta, valamivel több, mint harminc perc. Ami az intenzitást illeti, ez már jelzésértékű. Felesleges mócsingokat kár keresni a számokban, nincs. A csupasz csontig van itt lefaragva minden, az új klipben szereplő vázak tolják a kegyetlent, sallang- és zagyvamentesen. (Nem fogok lemezkritikát írni, mert egyszerű, elvetemült hallgató vagyok, szűz fül, nem pedig okos tokos.) Egy biztos, az albumot többször meg kell hallgatni, nem feltétlenül egymás után. Az első lejátszás olyan, mintha egy vascsővel vernék az ember fejét, kissé kóvályog utána a világ. Tömény, na. Sűrítve tolják az arcunkba a nagyon dühös irgumburgumot, a leghamarabbi benyomás nagyjából ez. Meg a második, harmadik, negyedik is, de közben már meghalljuk a finom csemege-megoldásokat, a meló füstös kalapálását, a szeletelt zeneimádatot.
Külön kalapemelés a borító előtt. (Razide kolléga műve) A félig lebombázott Nagytemplom, a rommá szaggatott debreceni Kossuth tér a tankkal és a helikopterekkel minőségi munka, ha pedig hozzáillesztjük az album címét, az utóbbi évek legironikusabb cuccát kapjuk.
Hosszú idő telt el a Szeg megalakulása óta. Tagok jöttek és mentek, Szilágyi Pisti pedig vállat vonva püfölte tovább a bőröket, hátul, ahonnan rendületlenül tolja a szekeret. Az új albumra éppen énekest kellett váltani, a lemez megjelenése után nem sokkal pedig basszert, sebaj, a Szeg túléli a dolgokat (kemény a fej), és saját magát kólintgatja egy bazi nagy kalapáccsal.
Ja, hogy ez túl nyers, és nincs agyoneffektezve, nyafinyafi? Valahogy úgy. Be van ütve rendesen.
Kihúzhatatlanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése