Madárlátta

Semmi hókuszpókusz, semmi trükk. Az agy nem szakad szét az értelmezés próbájától, a szem viszont hálás a vizuális keksz csócsálása közben. Steven Kenny, az egyszerűség szürrealistája. - BeinArt. A tizennegyedik csapás.

Steven Kenny némileg kilóg a BeinArt őrületéből. Vannak még ilyenek egy páran, fogunk is találkozni néhányukkal a továbbiakban. Eheti hősünk azok közé tartozik, akik a sokkolás, a groteszk és bizarr ábrázolás helyett a letisztultság mellett döntöttek. Negyvennyolc esztendősen ez annyira már nem meglepő, bár Kenny soha nem a vad dolgaival hívta fel magára a figyelmet.

Saját művészetét a szürrealizmus, a szimbolizmus és a realizmus keverékének egyetemes nyelveként jellemzi, s úgy lesz az, ahogyan mondja, egy csipetnyi bolondosság a hatalmas adag egyenkajában. Nincs a festészetével semmi probléma. Kissé egysíkú, kissé klisés, néhol már giccsbe hajlik, de mindezek csak annak fényében látszanak így, hogy tudjuk: tagja egy elképesztően fekete fantáziával megáldott művészekből álló csoportnak (bármennyire is csak marketing szempontjából van igazán jelentősége a szónak), ahol az érdekesség alsó hangon műanyag babák lemurdálásával kezdődik. Aki most azt mondja, hogy az is lehet egysíkú, annak egyébként teljesen igaza van.

Kenny művészetének rejtett régióit kifürkészni nem egy agyzápító meló. Ha két képét láttad, pontosan tudod, miről szól a többi. A művészi hajlamokkal megcsapott fiú, aki egész gyermekkorát a szülővárosát körülölelő erdőkben töltötte, nem tért le az akkor gondosan megválasztott, mai napig biztonságot adó ösvényről. A természet imádata és védelmének propagálása mára hitvallássá vált, eléggé leegyszerűsített szavakkal, ám annál szebb színekkel és alakokkal.

Az ember és természet kapcsolatának szájbarágós figyelmeztető sikolyait Kenny kissé közhelyszerűen szajkózza, nyilatkozataiban, interjúkban gyakorolja a figyelemfelkeltés sorozattüzelő pukkantásait, s bármennyire is igaza van, egyre kevesebben kapják fel fejüket a harci trombitára. Ahogyan az lenni szokott: ha túl sokáig bámulsz valamit, egy idő után észre sem veszed, hogy ott van. Lelkesen helyeslünk, persze, kell a cél és kell a tudat, de az olyan mondatoktól, amely például „a természet ajándékait alázatosan elfogadni" szócsoporttal kezdődik, nekem már feláll az aljnövényzet a hátamon.

Mindez semmit nem von le Kenny műveinek értékéből. Az emberi alakok kombinálása növényekkel, állatokkal, mindenféle szerves kütyükkel nem eredeti ötlet ugyan, de kifejezetten szemrevaló a kivitelezés. Ha elfelejtjük, hogy a pingamester egyfolytában emlékeztetni akar a „Te sem vagy más, mint egy hangya" tézisre, és nem foglalkozunk a festmények mellett a kissé erőszakos ujjrázással, akkor érdeklődő mosollyal el lehet bíbelődni a képeit gúvasztva.

Mert baromi jók.
Természetesen azért.