Ez a csaj a brutalitás szurkolói között is a durva ultrák között foglal helyet. Agresszió, düh és rengeteg kín. Suzzan Blac, az üvöltő fájdalom festője. - BeinArt. A tizenhatodik csapás.
Kevés olyan művész van a BeinArt csoportban, aki ennyire extrém módon ábrázolja legbelső idegességét. Ez tényleg az, amit a nézegetés után szándékosan kell elnyomni magunkban, hacsak nem kifejezett szándékunk egy totál depresszív állapot begyűjtése. Mondják, az érzelmek ábrázolásának legcélravezetőbb formája a sejtetés. Blac ezen jót röhög (tud vajon olyat?), köszöni szépen, ő aztán nem sejtet. És bebombázza az agyunkba lelkének minden mocskát, állványra teregeti a szennyest, mindent, ami csak kifér az ecseten.
Beteg? Bizonyára, de ő legalább tudatosan kiengedi a gőzt, egyenesen rá az előtte álló vászonra. Düh, kín és frusztráció a kulcsszavak, bevallottan ezek (és szinte csak ezek) motiválják. Még mindig jobb, mint ha pengével vagdosná alvó pasija nyakát, bár azt sem tartom nagyon elképzelhetetlennek. Ahhoz egy pillantás is elég, hogy lássuk a gőzölt agyú piktor szájfetisizmusát, ő ezt azzal magyarázza, hogy az ajkak és a szem tudják legjobban kifejezni az emberi érzelmeket. Szépen megfogalmazva így is lehet mondani, de ennyi üvöltő, eltorzult száj egy idő után megfekszi a szemet, hogy összehozzuk a két dolgot.
Blac durvulása nem ma kezdődött. Már tini korában sem elsősorban a vodkás pizsipartikon vezette le a tomboló hormonok által keltett feszültséget, hanem egy rajzlap előtt, kezében tollal. És nem rózsaszín szívecskéket rajzolt, hanem riasztó, sötét firkákat. Meg is kapta érte a magáét, már akkoriban rányomták a „sátánista" és „gonosz picsa" jelzőket, amitől természetesen kiborult, mégiscsak zsenge és sebezhető a lélek abban az időben. Hogy bizonyítson pajtásainak, elkezdett rózsaszín szívecskés giccseket rajzolni (mert azt nagyon tudott már akkor is), amelyeken minden szép volt és jó. Mindezt nem sokáig bírta gyomorral. A szirup nem neki való, így egy szép, ködös, büdös hajnalon elhatározta, hogy elég volt. Úgy fog festeni, ahogy ő akar, nem úgy, ahogyan elvárják tőle. Ez szerencsés lépés volt rá nézve, ha ugyanis marad a szánsájn művészetnél, akkor ma biztosan a kutya sem beszélne róla. Így azonban még a művészvilág bizarr figurái, a kemény gyerekek is félelemmel vegyes csodálattal méregetik a csajt, és előre leszögezik, hogy nekik nagyon, de tényleg nagyon tetszik, amit csinál, csak ne bántsa őket.
Így aztán Suzzan szépen elkezdte megfesteni a dühét, a csalódottságát, és legfőképpen a megvetését az őt körülvevő világ iránt. Alapfelvetése szerint a démonok (negatív shit) belülről rohasztják az embereket, akik ahelyett, hogy nagyra tátanák szájukat, és kihánynák őket, inkább bevarrják a pofájukat. Így rajtuk kívül mindenki azt hiszi, hogy normálisak. Ezzel tulajdonképpen halálra is ítélik saját szabadságukat. Nem úgy ő, aki nem csak megtanult együtt élni a kis mocskokkal, de kifejezetten szereti is őket. Ha ki akarnak jönni, jöjjenek, nincs abban semmi szégyen. Ott a vászon, oda fröccsenhetnek. Lássa mindenki, hogyan vérzik egy ember tudata, aki büszke is erre.
Általában az ennyire szélsőséges ábrázolásra dühösek az emberek. Ez nem horrorfilm, amin élvezkedünk egy jót, pedig az alappszichológiája ugyanaz. Horrort is azért nézünk, mert a saját mocskunkat látjuk bele, de mégiscsak kényelmesebb úgy szembesülni, mint egy bomlott nő festményein keresztül. (Ha már a horror szóba került: a brutálfilm, mint inspiráló művészet kérdése adja magát Blac esetében, ő azonban kiábrándító választ ad. Bár szívesen néz horrort, de a Mary Poppins és A muzsika hangja jobban sokkolták, mint bármelyik mészárlásos mozi, Julie Andrews mosolyától pedig egyenesen a frász törte ki.) A reakciók Blac képeire eléggé unalmasak. A csodálattól lepetéző réteg mellett áll a jó öreg, konzervatív tömeg, amelynek tagjai a már kamaszkorból ismert jelzőket melegítették újra, megspékelve a „kiba__ott beteg", a „boszorkány" és a „gyógykezelésre szoruló" kifejezésekkel. A történelem nem ismétli önmagát, ezek már nem hatják meg a fekete virágszálat, sőt, örül is nekik. Ez mutatja, hogy jó úton halad. A fikázók azért ugrálnak, mert a vászon helyett tükröt látnak, és ettől borzasztóan idegesek lesznek. A gyógykezelésre vonatkozó javaslaton egyébként jót kuncogva eltűnődött, de aztán inkább maradt „beteg", mint egészségesnek álcázott szenvedő.
A legjobban azon húzza fel magát, ha valaki a „szép" vagy a „pompás" jelzővel illeti egy művét. Azt kikéri magának. Legyen inkább beteg, sokkoló, elmebajos, gusztustalan, hányingert keltő, amilyen a legtöbb ember, amilyen az egész történelem, de semmiképpen sem szép. Persze agya egy hátsó zuga azért szeretne néha normális lenni, vagy inkább tudatlan. A tudatlanság áldás, azok pedig, akik nem is tudnak saját poklukról, mert teljesen természetesnek veszik, azok a legboldogabbak. Tudatlanságukban bátrak, hiszen nem tudják, mitől kellene félniük. Ezzel a bátorsággal szemben ott virít a tudatos, saját rohadását teljes mértékben vállaló, és abból előnyt kovácsoló ember. Mint ő. Vagy mint Beethoven, akit egyik példaképének tekint, nem is annyira azért, amit komponált, inkább azért, ahogyan komponált. Az embergyűlölő, teljesen süket zeneszerző, aki kocsmák sarkában kuporgott, és egyszerűen a földre csulázott, ha valaki ránézett, miközben a legnagyobb zenéket kottázta le, ő igen, ő pompásan beleillik Blac filozófiájába. Mindennel és mindenkivel, főleg magunkkal szemben dacolva maradandót és lenyűgözőt alkotni, a művészetet a végsőkig feszíteni, ez jellemzi azt a szerethető cinizmust, ami a boszorkányos kezet mozgatja a vászon előtt.
Egy másik német és Suzzan Blac után szabadon: ha a világba üvöltesz, a világ is visszaüvölt beléd...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése