Hattori, ha szakad

Egy olyan művészt, aki a www.wwwcomcom.com nevű oldalt birtokolja, alapból nem lehet elutasítani. Képeit nézve még jobban szeretjük. Sikító kéjnyílás és mutáns Mona Lisa, szétcsapott fejek és alakok egy pszichedelikus ecsetperverztől. Naoto Hattori: a szürreál ferde szemmel. - BeinArt. A tizenötödik csapás.

Kompromisszumok nélkül pingál, vallja magáról a szürrealista eszelős, bár ez a kifejezés abban a körben szentségtörően közhelynek számít. A kis Naoto már oviban rajzszerű dolgokat kreált, bár kissé szokatlan stílusban. Amíg a többieknél a kiskutya-pici ház-anyuapu felállás dominált, ő előnyben részesítette a női mellek és „pisilős képek" kreálását. Utóbbira most hirtelenjében nem tudok mit mondani, ifjú zseniknél gyakran előfordul némi extrém beütés, a szó minden értelmében, bár egy három-négy évesnél még ne gondoljunk csúnyákra.

Lényeg, hogy egyébként nem túl koros versenyzőnk elég öreg motoros már a szakmában, tekintve pelusos korától kezdődő rajzolási mániáját. Általában van a művészeknél egy választóvonal, egy jel, egy meghatározó mozzanat, amelytől saját időszámításukat elkezdik. Hattorinál nincs. Ceruzával kezében bújt ki a mamából, azóta csak fest és fest. Napi 12-14 órát húz le az ecsettel, és dührohamot kap arra a tényszerű gondolatra, hogy a nap csak huszonnégyből áll. Arról nem is beszélve, hogy időnként meg kell állnia az evés és egyéb haszontalan dolgok miatt. Nála a mániát szó szerint kell érteni. Meghökkentő mennyiségben ontja a festményeket, munkabírásának nincs határa. Egyszerre több kép is kész van fejében, de mivel csak egy van belőle, keze nem tudja tartani agyának tempóját. Másik nagy világfájdalma éppen ezért a klónozás bonyolultságában rejlik. Erre mondta a Nagy Beinart: két Hattorival a világ biztosan gazdagabb lenne, de a gondolat elég bizarr.

Természetesen adja magát a kérdés, milyen minőségű és mekkora adag drogokat majszol be művészünk. Nem csak a folyamatos pörgés miatt, de a festményeket kóstolgatva is beugorhat ilyen asszociáció. Gomba, fű, tű, szippancs, mi játszik vajon Naoto elméjével? A válasz kijózanítóan mesteri: munka közben nincs drog. Akkor nem tudna szárnyalni a képzelet. Hozzáteszi: ez nem azt jelenti, hogy soha semmikor, sőt, éppen a tudattágítók segítettek létrehozni a kedvesen beteg világot, amelyet láttat velünk, de festés közben inkább zenét zúgat a fülébe, minden agycsapkodó nélkül. Kár, nekem teljesen elképzelhető kép, amint a nyusziszemű japán időnként sikoltozva menekül műtermében a saját vásznán látottak miatt, nem beszélve arról a nőről, aki a sarokban gubbaszt, és igen furcsa dolgok jönnek ki a száján...

A visszajelzések is zömében ezzel foglalkoznak. Lelkes fogyasztók (alkohol, művészet vagy drog, mindegy, csak rúgjatok be!) lelkesen érdeklődnek tőle, melyik anyag tehetné őket is ilyen lelkessé? Ezekre Hattori annyira nem válaszol lelkesen, nem úgy a teljesen bezsongott nőnemű rajongók leveleire. Ők azzal fárasztják a fáradhatatlan harcost, hogy puci képeket küldenek magukról, testükön olyan tetkókkal, amelyek a Mester művei alapján készültek. Kell ennél zengőbb kritika? És még bele sem gondoltunk, mely testrészeken fekszenek a szétfolyt kinézetű alkotások. Például a Munch kép alapján készült Sikolyt hová varratná magára egy művészetimádó erotomán?

Hattori löketeibe első pillantásra bele lehet habarodni. Bár időnként túlcsorog agyából az ötlettenger, és nem is tudja átfolyatni minden őrültségét a vászonra, guszta munkák ezek. Minden elrugaszkodottságuk és hátborzongatásuk ellenére van bennük valami világos derű, vidámság, amitől nem lesz kényelmetlen érzése a bámészkodónak.

Ha Leonardo ma élne, biztosan együtt tágítanának tudatot.

„Játsszuk azt, hogy félünk megint…”

Ott és akkor csak egy átlagos világ létezett, amelyben örülni lehet egy slukk ciginek, és annak, ahogyan a savanykás bor összerántja egy pillanatra a nyelvet, és hála jár a pincérnek, amiért nem magázva, hanem tegezve tette le az újabb decis poharakat, „Parancsolj, Tamás! Egészségedre!"

Boroztunk együtt már akkor, amikor beteg volt. Ő óvatosabban, én nem annyira, pedig én ráértem, ő már nem. Kockás volt az abrosz, rajta gyertya, csordultig hamutál, lassan pacásodó bortócsák, cigi, könyvének egy példánya.

Nevetett azzal a keserű humorral, a legjobb poénokat saját közelgő haláláról mondta, bár akkor még bízott a gyógyulásban. Játszott gondolatokkal, mi vár rá odaát, s játszott szavakkal, hogyan is illendő végigvinni egy haldoklást. Gitáron nem játszott, azt mondta akkor, majd ha elmúlik. De ezt is azzal a félmosollyal, én pedig egy idő után vele nevettem, síron innen volt még a humor. Nem is ismertük egymást, akkor találkoztunk először. Beszéltetni szerettem volna, hosszan, de minduntalan közbevágott, felőlem érdeklődött, mit csinálok, mi a véleményem erről és amarról, én ostoba pedig csak egy idő után értettem meg, hogy akivel szemben ülök, az világot habzsol, embereket és történeteket, mert nem tudja, meddig teheti még.

Nem volt benne semmi önsajnálat, belőlem pedig lassan elmúlt a kellemetlen érzés. A halállal viccelni egy haldoklónak joga van, nekem pedig jogom van vele mulatni, sőt, el is várta a tekintete. Így ültünk együtt, röhögve a kaszáson, de a humort csak ő értette igazán, nekem maradt a csodálat és a reménytelen odaadás, a gondolat, hogy először és minden bizonnyal utoljára beszélgetek vele. Úgy lett.

Nem szólt dalokról, letűnt korok keservéről és gyönyöreiről. Nem beszélt a sok év igaz és hazug pillanatáról, nem mondott egyetlen olyan mondatot sem, amit érdemes lenne megörökíteni. Az indiánokat is csak futólag érintettük, nem ott volt a helye és az ideje. Mégis, a szavak mögött ólálkodó elmúlás átértékelte a lényeget. Ott és akkor csak egy átlagos világ létezett, amelyben örülni lehet egy slukk ciginek, és annak, ahogyan a savanykás bor összerántja egy pillanatra a nyelvet, és hála jár a pincérnek, amiért nem magázva, hanem tegezve tette le az újabb decis poharakat, „Parancsolj, Tamás! Egészségedre!". És ezen is mulatott, majd megköszönte, mert „az lenne a legfontosabb, de ha nincs, hát nem kell erőltetni".

Sűrű volt a füst, szellős a szó. Néha csak hallgattunk, lassan kortyolva. Néztem a szemét, pengetőt nem fogó ujjait, a sovány testet, és tudtam, hogy tudja a gondolatot, amely bennem zúgott akkor. De erre nem volt ideje. Túl csodás volt az élet a ködös ivóban. A pincérnő emlékeztette egy ismerősére, a betérő koldusasszony „fantasztikus" volt, és hallom-e - kérdezte -, ahogyan a különálló asztalok hangoskodása időnként egyszerre vált át mormolásba? Nem, nem hallottam. Nekem a koldusasszony sem volt fantasztikus, a pincérnő pedig senkire nem emlékeztetett.

Aztán véget ért a varázs, amely a semmiről szólt csodásan. Jöttek érte, szóltak, mennie kell. Beszélgetés lesz, várja a közönség. Kaptam tőle egy könyvet: „Csillagokkal táncoló Kojot" volt a címe. Nem mentem el a beszélgetésre, nem is hívott. Kifecsegtük magunkat néhány pohár bor mellett, de emlékeimben az asztalon égő gyertya azóta indián tábortűz, az olcsó cigi szaga békepipa füstje, a haldokló zseni pedig öreg sámán lett, minden titkok tudója.

Két óra volt csupán az életből. Ő tudta, mennyit jelent ez az idő. Nekem még csak fel sem tűnt. Mosolyogva intett vissza az ajtóból. Maradtam még egy darabig.

Ráértem.