Ott és akkor csak egy átlagos világ létezett, amelyben örülni lehet egy slukk ciginek, és annak, ahogyan a savanykás bor összerántja egy pillanatra a nyelvet, és hála jár a pincérnek, amiért nem magázva, hanem tegezve tette le az újabb decis poharakat, „Parancsolj, Tamás! Egészségedre!"
Boroztunk együtt már akkor, amikor beteg volt. Ő óvatosabban, én nem annyira, pedig én ráértem, ő már nem. Kockás volt az abrosz, rajta gyertya, csordultig hamutál, lassan pacásodó bortócsák, cigi, könyvének egy példánya.
Nevetett azzal a keserű humorral, a legjobb poénokat saját közelgő haláláról mondta, bár akkor még bízott a gyógyulásban. Játszott gondolatokkal, mi vár rá odaát, s játszott szavakkal, hogyan is illendő végigvinni egy haldoklást. Gitáron nem játszott, azt mondta akkor, majd ha elmúlik. De ezt is azzal a félmosollyal, én pedig egy idő után vele nevettem, síron innen volt még a humor. Nem is ismertük egymást, akkor találkoztunk először. Beszéltetni szerettem volna, hosszan, de minduntalan közbevágott, felőlem érdeklődött, mit csinálok, mi a véleményem erről és amarról, én ostoba pedig csak egy idő után értettem meg, hogy akivel szemben ülök, az világot habzsol, embereket és történeteket, mert nem tudja, meddig teheti még.
Nem volt benne semmi önsajnálat, belőlem pedig lassan elmúlt a kellemetlen érzés. A halállal viccelni egy haldoklónak joga van, nekem pedig jogom van vele mulatni, sőt, el is várta a tekintete. Így ültünk együtt, röhögve a kaszáson, de a humort csak ő értette igazán, nekem maradt a csodálat és a reménytelen odaadás, a gondolat, hogy először és minden bizonnyal utoljára beszélgetek vele. Úgy lett.
Nem szólt dalokról, letűnt korok keservéről és gyönyöreiről. Nem beszélt a sok év igaz és hazug pillanatáról, nem mondott egyetlen olyan mondatot sem, amit érdemes lenne megörökíteni. Az indiánokat is csak futólag érintettük, nem ott volt a helye és az ideje. Mégis, a szavak mögött ólálkodó elmúlás átértékelte a lényeget. Ott és akkor csak egy átlagos világ létezett, amelyben örülni lehet egy slukk ciginek, és annak, ahogyan a savanykás bor összerántja egy pillanatra a nyelvet, és hála jár a pincérnek, amiért nem magázva, hanem tegezve tette le az újabb decis poharakat, „Parancsolj, Tamás! Egészségedre!". És ezen is mulatott, majd megköszönte, mert „az lenne a legfontosabb, de ha nincs, hát nem kell erőltetni".
Sűrű volt a füst, szellős a szó. Néha csak hallgattunk, lassan kortyolva. Néztem a szemét, pengetőt nem fogó ujjait, a sovány testet, és tudtam, hogy tudja a gondolatot, amely bennem zúgott akkor. De erre nem volt ideje. Túl csodás volt az élet a ködös ivóban. A pincérnő emlékeztette egy ismerősére, a betérő koldusasszony „fantasztikus" volt, és hallom-e - kérdezte -, ahogyan a különálló asztalok hangoskodása időnként egyszerre vált át mormolásba? Nem, nem hallottam. Nekem a koldusasszony sem volt fantasztikus, a pincérnő pedig senkire nem emlékeztetett.
Aztán véget ért a varázs, amely a semmiről szólt csodásan. Jöttek érte, szóltak, mennie kell. Beszélgetés lesz, várja a közönség. Kaptam tőle egy könyvet: „Csillagokkal táncoló Kojot" volt a címe. Nem mentem el a beszélgetésre, nem is hívott. Kifecsegtük magunkat néhány pohár bor mellett, de emlékeimben az asztalon égő gyertya azóta indián tábortűz, az olcsó cigi szaga békepipa füstje, a haldokló zseni pedig öreg sámán lett, minden titkok tudója.
Két óra volt csupán az életből. Ő tudta, mennyit jelent ez az idő. Nekem még csak fel sem tűnt. Mosolyogva intett vissza az ajtóból. Maradtam még egy darabig.
Ráértem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése