Az egy dolog, hogy valaki óriási falevélnek öltözve üldögél a fák között, vagy fogkefének álcázza magát. Az meg egy másik, ha ragasztóba konzervált halakat küldözget átlátszó tasakban postai úton. Erre mondják: madárlátta. - A kézbesítők réme, Riitta Ikonen.
Szerintem a csaj teljesen buggyant, a zabálnivaló fajtából. A postai dolog csak egy a számtalan project közül, amelyet megálmodott. Fantáziája kissé túlcsordul, de zavarbaejtően jól valósítja meg a dolgait. Miután tele lett a hócipője azzal, hogy Finnországban nincs hó karácsonykor, megcsinálta a „Snowflake" mutatványt. Hópehelynek öltözve ugribugrizott a hideg északi tájon, így hirdetve a klímaváltozás veszélyeit. Engem tökéletesen meggyőzött, főleg ezzel a képpel, amelyen éppen albinó kisbékaként placcsan szét. A Balti-tengeren apró jégtáblának álcázta magát, lehet hármat találgatni, mire szerette volna felhívni a figyelmet. A madárvédelmi projectről már nem is beszélve. Talán nevetséges, de az biztos, hogy egy ilyen akcióra ezerszer éhesebben csap le a média, mint a Greenpeace (minden tiszteletet megérdemlő) kissé unalmassá váló odabilincselős akciózásaira.
Ikonen a belebújós művészetet kultiválja, jelmezimádata nem ismer határokat. Nem tudom, hány művész áztatná a veséit a Balt-tenger mínuszos vizében fókaruciban, ő igen. Lazán. És még élvezi is. Az autóülés listavezető nálam, de a fogkefébe rejtőzött páciens is eléggé elképesztő.
Vannak földhözragadtabb munkái is, itt az esztétikumot párosítja a lényeggel. Utóbbi az áldott sört jelenti. A Becksnek van egy hatalmas ötlete: időről időre művészekkel terveztet címkét a terméknek, a dologra a pop-artosok ugranak rá a legjobban. Riitta Ikonen is beállt a sörbe, ennek eredménye ez a kis csoda, hogy a szemem is kívánja.
Igazán nagy durrantása kétségtelenül a „mail art"-project. A mókát a mai napig műveli, na, ez tényleg meghökkentő. Japánból, Spanyolországból, Finnországból és Oroszországból küldözget levlapokat Margaret Hubernek címezve, Angliába. Ebben még nem lenne semmi meglepő, minden normális ember csinál ilyesmit. Ahogyan Ikonen műveli, úgy viszont senki. Az ő postai küldeményei kissé túlmutatnak a bizarr kategóriáján. Mindezt azzal magyarázza, hogy a postai szolgáltatás minőségét szerette volna próbára tenni. (Egyébként egy nagyobb művészeti project része volt, amelyben mintegy száz alkotó vett részt.) Nos, úgy tűnik, a posta világszerte jól vizsgázott, hiszen a több tucatból mindössze három nem érkezett meg rendeltetési helyére.
Pedig de megnéztem volna a kézbesítők arcát, amikor például egy hajjal teli műanyag tasakocskát bámulnak döbbenten, mint levlapot. De volt ott bakelit lemez letört darabja is, a címet itt egyszerűen belekarcolta a barázdákba. Küldött ceruzahegyezésből kitermelt faforgácsot, szabásmintát, kanapégombokat, Finnországból lyukas fadarabot, folyóból kihalászott uszadékot, horgolt terítőt, fafésűt, mindent, ami éppen a keze ügyébe került.
Nálam a halak egy kicsit kiverték a biztosítékot, ahogy egy ragasztós masszában megkövülve fagytak bele az úszásba, az örökkévalóságnak, bár időtálló emlék, az is bizonyos.
Önmagukban semmit nem mondanak a hétköznapi tárgyak, de beleszuszakolva egy A6-os méretű, levlap nagyságú műanyagtasakba, s így megörökítve, úgy igen, úgy művészet. A dolgoknak hirtelen története lesz, s éppen a postai utaztatástól, a szokatlan, környezetéből „elküldöttség" módszerétől válik alkotássá. Nem is arra készült, hogy kibontsák, a csomagolás, a bélyeg és a térben-időben való furikázás ad arculatot a szimpla semmitmondásnak.
Sok extravagáns művészeti dologról beszéltünk már a Napi Élet kultluk rovatában, Riitta Ikonen a „favoritok" elnevezésű gyűjteménybe kerül. Túl buggyant ahhoz, hogy ne ott legyen a helye.
Ha már gyűjtemény: amennyiben valaki Ausztráliában járna a közeljövőben, adjon már postára egy A6-os szárított kengurukakát! Kíváncsi vagyok, ideér-e? Megköszönném.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése