Egy svájci kanton parlamentje határozatban rehabilitálta Európa utolsó kivégzett boszorkányát, akinek 1782-ben csapták le a fejét. Anna Göldi köszöni szépen, már nem fáj neki. - Boszorkánytúra.
Az elmaradott svájciak kissé későn kapcsoltak boszi ügyben. Magyarországon például soha nem volt jelentős az üldözésük, a perek száma talán ezerre tehető, a halálos ítéleteké még kevesebbre. Utolsó égetésünket 1756-ban rendeztük, aztán 1768-ban Mária Terézia végképp betiltotta a boszorkánypereket. A svájciak csak 14 évvel később jutottak el az utolsó kivégzésükig, így nyugodtan mondhatjuk, megelőztük a hanyatló nyugatot. Most eszükbe jutott, hogy szégyellik magukat, ezért a felmentő határozat mellett megszavaztak 120 ezer frankot (17,5 millió forintot) arra, hogy színjáték készüljön Anna Göldi életéről és tragédiájáról. Nem is rossz költségvetés, Göldi - szegény - ezt is köszöni.
Mielőtt agyonölelgetnénk magunkat felvilágosodottságunk miatt, említsük meg, hogy volt nekünk egy Könyves Kálmán nevű zsenink, aki az 1100-as évek elején meghozott boszorkánytörvényével el is intézte a perzselni vágyókat. A híres idézet így szól: „Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék". A mondat megértéséhez tudni kell, hogy a boszorkányokat két fajtába sorolták. Voltak a „malefica" elnevezésűek, ők voltak a „rontók", akik a jövőbe láttak, varázsoltak, és borzasztóan gonoszak voltak, mivel ők hozták a rontást a jóérzésű polgárokra. A másik fajta volt a „striga", amelynek kapcsán Könyves Kálmán király meghozta roppant bölcs döntését. Az ő létükről szóló hiedelmek egészen a kereszténység felvétele előtti időkre nyúlnak vissza. A fáma szerint néhány asszony képes arra, hogy éjjelente állatok alakját öltse magára. Ilyenkor jól kiszívják az alvók vérét, lidércnyomást okoznak, vagy csak szimplán felfalják őket. (Aki hosszabb ideje házas, az pontosan tudja, mekkorát tévedett Kálmán.)
A VIII. Ince nevű buggyant pápa nem osztotta királyunk liberális nézeteit. Ő 1484-ben határozta el, hogy hadjáratot indít mindenki ellen, aki nem a keresztény vallásnak hódol, vagy a hódolás mellett esetleg természeti vallások filozófiájára is kacsingat. Bullát adott ki a boszorkányságról, amelyben részletesen taglalta, mily kártékony az egyházra nézve ez a förtelmes, ördögtől való tevékenység. Mert bizony, aki megtagadja Istent, az elveszítette az örök üdvösség ígéretét, ergo boszorkány. Utasította a papságot a szószékről indított küzdelemre, prédikáljanak csak gőzerővel a mocskos népség ellen, egyben teljhatalmat adott az inkvizítoroknak a boszorkányperek ügyében.
Érdekes, de a tömeges kivégzéseket nem a pápai bulla indította el. Két évvel később, két teljesen hibbant domonkosrendi szerzetes, Heinrich Institoris Kramer és Jakob Sprenger kiadtak egy boszorkányellenes könyvecskét Malleus Maleficarum (Boszorkánykalapács vagy Boszorkánypöröly) címmel, amely azóta is a műfaj klasszikusának számít. Ebben minden boszorkánysággal kapcsolatos tevékenységet a nők szexualitására vezetnek vissza.
„Minden boszorkányság a test vágyaiból ered, amely a nőben határtalan. A nők ingadozóbbak hitükben, mint a férfiak, könnyebben befogadják a külső hatásokat, azonkívül fecsegők, és képtelenek eltitkolni egymás elől gonosz fortélyaikat, s minthogy gyengék, titkos eszközökhöz folyamodnak, hogy nyerhessenek."
Teljesen igazuk volt, de mi köze van ennek a boszorkánysághoz? A mű alapjáraton a nők buja vágyairól szól, kiválóan rávilágítva például az ördöggel való közösülés korszakos problémájára. Az elméletileg cölibátusban élő derék szerzetesek egyébként meglepően széleskörű szexuális fantáziával rendelkeztek. Olyan részletességgel tudtak írni a megvetendő bujálkodásról, mintha bizony gyakorolták volna. (Nonszensz felvetés.) A perverzió teljes skáláját mutatták be, mint undorító, boszorkányoktól való dolgokat, aztán a leghatározottabban felszólították a jámbor olvasókat, hogy a krisztusi szeretet nevében nyugodtan üldözzék és nyírják ki a boszikat.
Ez jobban hatott, mint a bulla. Olyan boszorkányüldözés indult meg Európában, hogy valami csoda! Új szakma is született, a hivatásos boszorkánykeresőké. Ők szép summát kaptak azért, hogy a közösség által megvádoltakat különböző próbáknak vetették alá. Elegáns megoldás volt az úgynevezett „vízpróba". A boszorkánygyanús nőnek jobb kezét a bal bokájához, bal kezét a jobb bokájához kötötték, majd behajították a vízbe. Ha lebegett a vízen, akkor boszorkány volt. Ha elsüllyedt, akkor nem, ebben az esetben megpróbálták kihúzni, mielőtt megfulladt. (Többnyire nem sikerült.) A boszorkányperek a kínzások pazar választékát kínálták a vallatóknak. Volt ott ujjszorító, spanyolcsizma, amely a lábszárcsontot zúzta szét, nyújtás, amitől szakadtak az izületek, s az egyik leghíresebb, a boszorkányszék. Ez egy vasból készült, szögekkel kirakott ülőhely volt, amely alá tüzet gyújtottak. Brutális.
A kínvallatások hatására természetesen mindenki beismerte, hogy boszorkány. Akkor aztán irány a máglya, de favorit volt még a fejlecsapás, illetve a kötél is. A cinikus pofátlanság netovábbja, hogy a perköltségeket és a börtönkosztot a máglyán elégetett asszonyok (férfiak) családjával fizettették ki. Egy idő után már semmi logika nem volt az őrületben. Elég volt egy rosszul sikerült pillantás a szomszédra, az már szaladt is a hatóságokhoz, hogy éppen szemmel verték. A nők mellett férfiakat, sőt, gyerekeket is kivégeztek boszorkányság vádjával, de léteznek olyan dokumentumok, amelyek állatok kivégzéséről szólnak. Mert beléjük szállt az ördög. Akkora kivégzéshullám volt a XV. és a XVIII. század között, hogy a számokat illetően csak óvatos becslésekkel találkozhatunk. Van, aki százezrekről beszél, mások milliókról. Feljelentettek boldog-boldogtalant, a feljelentő pedig éppúgy máglyán végezhette előbb-utóbb, mint áldozata. Eluralkodott a rettegés, az emberek már nem a boszorkányoktól féltek, hanem attól: őket nézik annak. Mivel a hivatalos szervek, az inkvizítorok és maga a Vatikán is szép pénzt zsebelt be a perköltségekből és a vagyonelkobzásokból, a dolog mintha soha nem akart volna véget érni.
Minden idők egyik leghíresebb boszorkányper-sorozata Salem városában történt, 1692-ben és 93-ban. A tömeghisztéria és a puritanizmus vak csordaszellemének volt ez a kiteljesedése, s a dolgok keménységére jellemző, hogy a végén éppen a tiszteletesek kérték a kormányzótól: állítsa le a dolgot, mert már nagyon durva. Az eseményekről Arthur Miller írt mesteri színdarabot, majd forgatókönyvet az 1996-os „A salemi boszorkányok" (The Crucible) című filmhez, amelynek nézésekor Daniel Day-Lewis és Winona Ryder játékától dobhatunk egy hátast. Miller eredeti műve az amerikai komcsiüldözések ellen született, de történelmi drámakánt, szigorúan a salemi történetet nézve is teljesen megállja a helyét.
A dolog azzal kezdődött, hogy néhány kiscsaj - köztük Abigail Williams - bekattant Salemben, s elkezdtek néhány helybelit megvádolni azzal, hogy rontást küldött rájuk. Boszorkányok! Más se kellett a bigott népségnek. Elszabadult a pokol, s hamarosan már nem csak Salemben, hanem a környékbeli falvakban, sőt, még Bostonban is tombolni kezdett a boszorkányüldözés. Salemben pedig az összes csitri egyszerre kezdett ájuldozni és furcsa szavakat motyogni, bizonyítandó, átok van rajtuk, s megjelent a közösségben a Sátán. A perek 1692. március 1-jén kezdődtek, és egyre több volt a gyanúsított. Még egy négyéves kislány is, az egyik vádlott gyereke. Összesen nyolcvanan vártak a tárgyalásukra, köztük volt az a John Proctor is, aki valamit sejthetett az igazságról, mivel hülyeségnek tartotta az egész történetet. Neki ennyi volt a bűne, biztosan a Sátán tagadtat vele, úgyhogy nyomás a vádlottak közé!
Szomorú vége lett a dolognak. Összesen tizenkilenc embert akasztottak fel, egyet pedig -aki nem volt hajlandó vallani - három napi szenvedés után a kínzás során, a nyújtópadon öltek meg. 1693 januárjában aztán besokalltak a dologtól, a kormányzó pedig megszüntette a pereket.
Ennek ismeretében azt gondolnánk, hogy napjainkra eltűnt a boszorkányüldözés. Dehogy! Afrikában a mai napig végeznek ki embereket boszorkányság vádjával, Kenyában idén májusban tizenegyet égettek meg.
Visszatérve a kiindulóponthoz: jó a svájciaknak, hogy parlamentjükben van idejük ilyen dolgokkal foglalkozni. Bár nálunk is ilyesmik lennének a legégetőbb problémák.
Egyébként késői üdvözletem küldöm Könyves Kálmánnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése