Ez az a festő, akiért megőrül Hollywood. Michael Hussar a tudatalatti ocsmányságok hű krónikása. Időnként már annyira taszító, hogy gyönyörű. - BeinArt. A nyolcadik csapás.
Nem szeretünk mi őszintén beszélni. Pokol, mennyország, halál, gyűlölet, megváltás, hazugság. Mind olyan téma, amelyről csak bizonyos - illő - kereteken belül tudunk kommunikálni, nem azért, mert tabu, hanem mert konzervagyúak vagyunk, s berendezkedtünk a kényelmes doboz-létre. Teljesen be tudunk gerjedni a Bodies kiállítástól, tódul a nép, hogy nyúzott, preparált hullákat lásson, amint éppen kosárlabdáznak, vagy sakkoznak. Ha megkérdezzük, mi a fantasztikus ebben, általában azt a szemérmes kis választ kapjuk: „Mert végre látható, milyenek vagyunk belül." Ez frappáns és lenyűgöző, a probléma csak az, hogy ha valaki azt a mérhetetlen sok perverziót és lelki deformáltságot mutatja be, ami az emberek tudatalattijában tombol, akkor rögtön jön a balhé: „ez nem művészet, ez nem festészet, ez egy beteg ember, fúj". Pedig igazából ilyenek vagyunk belül. A hús rothadását meg lehet állítani, a lélekét nem.
Hussar sem tesz mást, mint a többi szürrealista. Elénk borítja a mocskot, amely belőlünk jön. Csak éppen nem beszélünk róla. Hogy szép-e? Időnként gyönyörű, azért is tartjuk magunkban. Mert élvezzük. Csak azt nem, amikor lebukunk, amikor valaki röhög egyet rajtunk: „Tudom, hogy mi jár a fejedben!" Na, azt nagyon nem szeretjük, akkor inkább leperverzezzük az illetőt. Pedig mindannyian azok vagyunk. Ez különböztet meg bennünket az állattól: a tudatos perverzió. (Nem feltétlenül a szexuális oldalágra kell egyből asszociálni) Lehet gondolatban, lehet tettekben csinálni, de mindannyiunkban ott van. Igen, még Krisztusban is ott volt, ha nem hiszed, bizonyítsd be az ellenkezőjét.
Provokációnak semmiképpen nem nevezném. Azon már régen túlléptünk. Konfrontációnak inkább. Tudatos, felvállalt összeütköztetés a letagadott, elrejtett, ki nem mondott mocsok és a nyílt megmutatás között. Röhögni csak azon tudunk, amit ismerünk, ha csak sejtjük, azon szánakozunk, vagy ideológiát gyártunk hozzá. A hátborzongatónak látszó festmények témái a világ leghétköznapibb dolgai. Ezt rejtegetjük, ezt öklendezzük fel és nyomjuk vissza magunkba nap mint nap, erről nem beszélünk, ez az, amiről magunkban is csak suttogunk. Ahelyett, hogy egyszer szembenevetnénk a dolgot, és szépen megtanulnánk elfogadni: sokszínű lelkünk csak a koromfekete függvényében lehet színes. Egyébként dögunalom lenne az egész.
Maga Hussar is valami ilyesmivel érvel, amikor művészetét akarja bemutatni: a hazugság és az igazság közötti homályzónát próbálja bevilágítani az ecsettel. Közhely vagy sem, a „nézz szembe démonaiddal" mondatra épül minden, ami a lélektannal kapcsolatos, legyen az pszichológia vagy szürrealizmus. (A kettő közelebb már nem is állhatna egymáshoz.) A büdös nagy igazság az, hogy tudatunk zsírban úszik, percenként pakoljuk rá az újabb hájréteget, de lefogyasztani nem akarjuk. Nem azért, mert más meglátná, valójában mekkora mocsok van belül, hanem azért, mert rettegünk attól, hogy mi mit látnánk. Inkább leborítjuk a tükröt egy kendővel, az sokkal kényelmesebb.
Jól elvagyunk a saját, külön bejáratú lidérceinkkel. A rejtett szépség az, hogy valójában imádjuk, dédelgetjük, szeretgetjük, legfőképpen hizlaljuk őket. Nincs velük semmi bajunk, sőt. Csak más meg ne lássa. Ennyi. Mert akkor kezdhetünk nyíltan hazudozni, nekirontani annak, aki véletlenül - vagy szándékosan - bekukkantott a piszkunkba. Abba, amelyet csak mi általánosítunk piszokként, valami elmebeteg, néma társadalmi megállapodás eredményeként. Ám amikor nem „viselkedni akarunk", amikor azt hisszük, hogy nem látnak, akkor felhúzódik a zsilip, ha akarjuk, ha nem. Jönnek a démonok, a lidércek, jön a trutymó, mindegy, hogy minek nevezzük, mi pedig azt gondoljuk, hogy ez beteges. Mi nem az?
Az a helyzet, hogy ettől teljes az életünk. Így tudjuk kiegészíteni a nagyon is gyűlölt, de mindenki által elfogadott unalmat, a mindennapi posványt, amelyet szeretni kell, különben hülyének nézik az embert. Nincs különválasztható jó és rossz, nincs beteg vagy egészséges. Az ellentétes fogalmak csak akkor nyernek értelmet, ha egybeforrtak, ha a „vagy" szót elfelejtjük, s csak az „és"-t fogadjuk el. Nem nehéz ez, mégis menekülünk előle. Meg ne lássa valaki azt a mérhetetlenül puffadt fejet, ami a szép arcunk mögött csócsálja a borzalmas nyalókát.
Warren Beatty, Leonardo DiCaprio vagy Francis Ford Coppola megőrülnek Hussar cuccaiért. Számtalan festményt vásároltak tőle az évek folyamán, igaz, rokonszakma az övék. Ők éppúgy a sötétséget ábrázolják időnként. Hogy az Amerikai Kongresszusi Könyvtárban például mit keresnek Hussar-művek, azt senki nem kérdezi meg, mert senki nem lát benne kivetnivalót. Beteg népek azok. Csak mifelénk „egészséges" mindenki, a konzervdobozok tetejét legszívesebben magunkra forrasztanánk. Szeretünk a dobozban lakni. Jól megférünk a lidércekkel, s csak azon izgulunk, nehogy a szomszéd dobozban lakók meglássák azt, amit olyan gondosan rejtegetünk. Ráadásul odabent jó sötét van.
Még magunkat sem kell észrevennünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése