Karrierjét a New York-i metróperonokon kezdte. Képeit az is ismeri, aki a büdös életben nem hallotta még a nevét. A pop-art pehelylelkű nehézsúlyúja, a mindössze harmincegy évet élt, imádnivaló polgárpukkasztó. - Keith Haring életműkiállítás a Ludwigban.
1990-es halála óta valóságos kultusz épült művészete köré, az újabb generációk éppúgy imádják, mint az akkori közönsége. A Ludwig Múzeum - amely egyébként is elkényeztet bennünket - most szelet helyett egy egész tortát kínál Haring mester Zűrzavar Cukrászdájából. Bár csak festmények és grafikák szerepelnek a november 18-ig nyitva tartó tárlaton, mégis nyugodtan odarakhatjuk az „életmű" jelzőt. Haring egész életében a vonalakkal operált, legyen szó szoborról, installációról vagy festményről. Képein, grafikáin nincsenek terek, hátterek, távlatok, perspektívák. Egyszerűen odakente a figurákat, mindegy mivel és hova. Dolgozott ecsettel, festékszóróval, tussal, festett fotópapírra, falakra, ponyvára, emberi testekre, még saját magára is.
Stílusa megmaradt annak, amilyen a kezdeteknél is volt. Tett ugyan néha kitérőket, de az egyvonalas megoldás lett a márkajelzése. A rajzfilmfigurákra hajazó alakok és a témák meghökkentő tálalása alapján azonnal fel lehet ismerni. A módszert a New York-i metróperonokon fejlesztette ki, ahol az üres hirdetőfelületeket nyomta tele őrületes fantáziáival. Húszévesen, 1978-ban rendezte meg első kiállítását, s szinte azonnal kultikus lett, amit csinált.
Az alapok a street-artból, a pop-artból jöttek, Andy Warhol is ott ácsorgott valahol a közelben, de mindezt a katyvaszt gyengéd humorral fűszerezte meg. Igazán súlyos témákat boncolgatott, de éppen a gyerekesnek tűnő rajzok késztették a befogadót tanakodásra, ez volt az, ami megállította a képek (szobrok, installációk) előtt. Világa zűrzavaros és erőszakos ugyan, ám legtöbbször fülön lehet ragadni egy huncut mosolyt, a tragikum komikusságát. Halála előtt is ugyanazt a stílust nyomta, de azokon a műveken már az AIDS vigyorgott, nem az élet. Legnyomasztóbb példája ennek a Szárnyasoltár, amelyet két héttel távozása előtt fejezett be. Bár mennybemenetelt ábrázol, engem inkább ledöbbentett, semmint megnyugtatott. Pokolian nyomasztó egy valami, a kereszt a tetején pedig semmi reményt nem sugall, inkább a káoszba simul, mintsem uralkodna azon. Durva kínzóeszköznek tűnik, nem a megváltás ígéretének.
Haring nem sokat szöszmötölt az alkotás munkafolyamatával. Nem törölt, nem javított, nem nyúlt bele utólag semmibe. Egyetlen svunggal csapta fel az egészet. Az agyában készen volt a mű, oda is pakolta a lehető legrövidebb időn belül. Szimbólumrendszere eléggé egyértelmű, mondandója az elembertelenedés problematikáját járta körül újra és újra, más és más megközelítésekből. Toleranciahiány, túlnépesedés, AIDS, rasszizmus, kábítószer, szexualitás minden mennyiségben.
Figurái talán sablonosnak látszanak, - Mickey egér, rajzfilmemberkék, számítógépek, ufók, keresztény jelképek, vér, angyalok, sperma, fenevadak, kutyák, lyukas hasú emberek - cseppet sem azok. Éppen a mindig változó szituációba való beillesztés teszi teljesen különbözővé őket. A kutyás képet mindenki ismeri, megszámlálhatatlan művén bukkan fel motívumként, mégsem lehet megunni. A lyukas hasú embernek egyébként érdekes eredete van. Haring álmában látta ezt a figurát, éppen akkor, amikor John Lennont elintézte az a seggfej Mark David Chapman. Onnantól szerves része lett művészetének, köztéri alkotásainak is egyik legkedveltebb témája.
Nem vacakolt sokat címadásokkal sem. Legtöbbször egyáltalán nem nevezte el alkotásait, és ez így van jól. Még nagyobb teret adott a befogadói fantáziának, bár magával a művel éppen abba az irányba befolyásolja agyunkat, amerre eredetileg is akarta.
1986-ban nyitotta meg saját üzletét, a Pop Shopot, ahol emberi áron lehetett beszerezni a cuccait, bögréktől kezdve pólókon keresztül a grafikákig. Szerette volna, ha minél többen ismerik a munkáit, ezért ragadott meg minden alkalmat a közönséggel való közvetlen kapcsolatra, s hogy köztereken is festhessen. Bazi nagy falfelületeket borított be ugrabugráló, mókásnak tetsző figuráival, hol a jól bevált fekete-fehér kombinációval, hol pedig elképesztő színkavalkáddal. (Képein egy időben még UV-festékkel is dolgozott, ha már színorgia...) A sors furcsa fintora, hogy a művészetét így (is) nyomató Haring mindent megtett azért, hogy az utca embere éppúgy részese legyen a művészet kézzelfogható világának, mint a felső tízezer, ám alkotásai (halála után) az elérhetetlen kategóriába csúsztak be, ami az anyagiakat és a pórnépet illeti.
Tagadása soha nem volt sem erőszakos, sem tenyérbemászó. A szónak ebben az értelmében még polgárpukkasztónak sem nevezhető. A problémát felvetette, rámutatott, de nem csapta vele agyon az embert. Nem tolakodott, nem nyúlt be a zsigereinkbe. Megtették egymással lyukas hasú alakjai, annyi bőven elég az érthetőséghez.
Aki elmegy megnézni a kiállítást, próbálja megtalálni a Mester alakját a grafikákon, festményeken. Ott van azok között a furcsa figurák között, amelyek kiköpött úgy néznek ki, mint Mi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése