Bőr. Dísz. Mű.

Ilyet azért ritkán látni. A művésznek a saját teste a munkafelület, amelyre egy dermatographia nevű eszközzel dolgozik. Ez nem egy szürreális célszerszám, hanem betegség. - Ariana Page Russell. A nő, aki vásárra viszi a bőrét.

Az immunrendszer zavaráról van szó, amely a bőr túlérzékenységében jelentkezik. Ha csak megvakarja, vagy finoman megkarcolja a felületét, annak a helye elég csinosan megmarad, kipirosodva, megduzzadva a hajszálerek túlzott kitágulásától. Hősnőnk azonban nem esett kétségbe. Ha már együtt kell élnie ezzel, legalább használja is valamire. Így jutott el odáig, hogy különböző mintákat, ábrákat, sőt, szövegeket alkosson saját magára. Aztán jöhet a fotó, mert fél óra múlva már nyoma sincs a műnek, a „vászon" kisimul, lehet kezdeni elölről.

Ennél organikusabb művészetet már nehéz kitalálni. A felület - rajta a félórás kreációval - folyamatosan változik, attól függően, hogy az izmok megfeszülnek, vagy épp elernyednek, a láb - rajta az írással, ábrával - kinyújtva van, vagy behajlítva, mozog a művésznő, vagy éppen pihen. Mindezt élőben csak a kiválasztottak láthatják, nekünk maradnak a fényképek, ami klassz dolog, csak némelyik úgy néz ki, mintha valami orvosi szakkönyvből másolták volna.

Mindenkinek beugrik a tetoválás szó, de nincs sok köze a kettőnek egymáshoz. Varráskor idegen anyag jut be a bőrbe, mesterséges eszközzel, művi úton. Russellnél minden bio, bár az ecset funkcióját egy kötőtű, vagy valami ahhoz hasonló tölti be. A dolog bája az abszolút természetes és a betegség miatti természetes különös kapcsolatában rejlik. A „vászon" ugyanis nem steril. Egyfolytában hullámzik, változik, ráadásul szeplők, anyajegyek, szőrszálak tarkítják, erre jön rá aztán a kipúposodott alkotás, s a kettő találkozása végül valami egészen morbid, de a szónak legszorosabb értelmében vett naturalisztikus műalkotást eredményez.

Inspirációban nincs hiány. Russell tulajdonképpen mindent fel tud használni, ami tetszik neki. Görög és etruszk vázák sormintáit, középkori motívumokat és szövegeket, mai design elemeket. A kezdeti idők rajzolgatását mára átvette a teljesen tudatos, precízen megszerkesztett munkafolyamat. Ez nem az a fajta művészet, amellyel sokáig lehet pepecselni, hiszen a „tinta" alig harminc percen belül felszívódik. Sietni kell, aztán, ahogy kész van, jöhetnek a fotók.

A folyamat az üzlettel zárul, Russell képeire ugyanis egyre nagyobb a kereslet. Magukra a fotókra is, de felhasználják most már minden máshoz is. Pólókra kerül teljes ábraként vagy morbid dizájnerek használják fel munkáikhoz. De ami a legszebb, hogy Russell beszállt a családi vállalkozásba is. A kedves papa ugyanis tapétázással foglalkozik, úgyhogy szépen nekikezdtek felhasználni a bőrön lévő mintákat, illetve az arról készült fotókat. Először csak néhányan kértek ilyen jellegű díszítményt szobájuk falára, aztán egyre többen hergelték be magukat. Az üzlet jól megy, a művész pedig mindig kéznél van, ahogyan az alkotáshoz szükséges eszközök is. Pedig Russell még csak most kezdi felfedezni a - szó szerint - benne rejlő korlátlan lehetőségeket. Jó érzékkel simán milliomos lehet. Az ábrák és szövegek még rendben vannak, de mi lesz itt, ha eszébe jutnak a reneszánsz festők?

Képzeljük csak el a Mona Lisát emberi bőrön. Elég lenne egy izom megfeszítése, és életre kelne a titokmosoly.

Az lenne csak az igazi Da Vinci.