Zavarja-e a művészt, ha zavarba ejtő munkáit zavarónak találják? Tristan Schane időnként inkognitóban vegyül el saját kiállításain, aztán legszívesebben hazazavarná a zavarodott zavargókat. - BeinArt. A tizenkettedik csapás.
Hősünk festőként kezdte, teljesen beleolvadva a szürrealista medence húsleveses iszapjába. Mai napig kezébe veszi az ecsetet, ám az a fajta ág - általa „felforgató" vagy „bomlasztó" realizmusnak nevezett -, amelyet képvisel, ennél már többet kívánt. Jöhetett a szoborba öntött értelmezhetetlenség. Általában kerüli azokat a skatulyákat, amelyek a szürrealisták jellemzői. A hideg kiveri például az álomszerű dolgoktól, nem győzi hangsúlyozni, hogy soha nem használ álmot ihletforrásként. Főleg azért nem, mert nem is emlékszik rájuk. Ha már ihlet, akkor inkább a könyvek, nem ritkán azoknak címei. Minél hülyébb egy cím, annál jobban beindítja a fantáziáját.
Annyira azért nem kellene tiltakozni a skatulyák ellen. Nincsen a skatulyákkal semmi baj, főleg ezen a szinten nincs. Ha valaki azzal magyarázza folyamatosan a saját művészetét, hogy nincs benne magyaráznivaló, kissé penészes ízű lesz a csoda. Szigorúan technikai kivitelezésnek tekinteni a szobrokat vagy festményeket persze lehet, ezzel körön kívülivé válni már nehezebb. Bár divatos dolog manapság megvetően köpni egyet, amikor a „miért éppen így" kérdés elhangzik, valójában a művész elutasítása számít a legkevesebbet, bármennyire is húzza el gúnyosan festékszagban pácolt ajkait. Schane kegyetlenül ki is használja a lehetőséget, más kérdés, hogy a közönség időnként ezért bosszút is áll rajta.
Schane a képregény-bizniszben utazott sokáig. Rajzolt és illusztrált, többek között Clive Barker műveket, de bedolgozott néha a filmiparba is. Ezek kitörölhetetlen nyomokat hagytak munkáiban, legyen szó képről vagy szoborról. Nem tudja levetkőzni, pedig próbálja. Lányos zavarában azzal indokolja a teljesen egyedi stílus felé tapogatózást, hogy még gyerekcipőben jár a saját, „felforgatóan realista" művészete. Próbálkozik, de minden munka után elégedetlen: valami hiányzik, valamit még hozzá lehetett volna tenni. Csak éppen nem tudja mit. Ezért torpant meg úgy, mint a kisgyerek az ismeretlen útelágazásnál. Fogalma sincs, merre kellene szaladni, mert visszatérni sokkal nehezebb a megkezdett út feléről, mint elindulni rajta. Bár Schane lelkesen caplat egy irányba, szaladni nem akar. Inkább totyog, óvatosan, nehogy félrelépjen. Érdekes, de ez éppen az, ami viszont a közönséget nem érdekli. Elindul az adok-kapok.
A „Sellő" című alkotás védjegye lett az elméletmentes művésznek. Kicsit mozis, kicsit horroros-képregényes, kicsit provokatív, és nagyon bizarr. Bár képei is elég sajátosan beazonosíthatók, a Sellőt látva mindenki tudja, kiről van szó. Schane itt tabuhoz nyúl, amennyiben egy kisbaba tabu, bár tény, hogy az ő alakjukkal és személyiségükkel óvatosabban bánnak művészföldön, mint mással. Az agyagmester - gipsz, gumi és minden egyéb - abból indul ki, hogy miért is ne? A csecsemő nem sokban különbözik a felnőttől, csak éppen megőrizte még természetességét. Tudatunkban görcsösen összekapcsoljuk őket az érzékenységgel, sebezhetőséggel, ártatlansággal, Schane pedig pontosan ezt használja ki, amikor bezavar bennünket az alagútba. Nem éppen közönségbarát megoldás, de hatásosnak mindenképpen hatásos.
Ezen a ponton lépett be azonban egy kiszámíthatatlan tényező Schane burkos világába. Az a fránya civil, aki műélvezni akar, és pokolian kegyetlen tud lenni, ha valamit nem ért. Pontosítva: akkor a legkegyetlenebb, amikor nem tudja megmagyarázni magának, miért nem érti, amit néz. Ilyenkor gúnyossá és leereszkedővé válik, amihez egyébként minden joga meg is van. Schane - akit nem érdekelnek a miértek - időnként megvadul a kíváncsiságtól, mit mondanak műveire. Járja a galériákat, Mátyás királyra véve magát beáll a látogatók háta mögé, és füleli a véleményeket. Mert bármennyire nem akarja értelmezni a saját holmijait, azt igenis - szintén jogosan - elvárja, hogy aki bámulja, az megtegye. Aztán felhúzza magát. A véleménylistát a „nyugtalanító" vagy „zavaró" kifejezések vezetik, a közönség részéről tapintható a fentebb említett tanácstalanság, ami az értelmezési problémákból adódik. Tristan nem érti, újra és újra elcsodálkozik a dolgon. Mitől nyugtalanító az, amit csinál, és miért nem fejtik ki bővebben? Volt galéria, amelyik nem szívesen állította ki a Sellőt. Túl zavarónak találták. Ugyanez volt a helyzet a Szfinx című művel, az is nyugtalanítóan hatott az emberekre. Művészünk ezen már végképp kiakadt, mert mégis mi a fene olyan nyugtalanító egy rühes, vigyorgó macskán? Tényleg. Teljesen átlagos.
Persze vannak pozitív visszajelzések is. Az egyik galériában például azt mondta egy látogató a Sellőről, hogy a saját gyerekét juttatja eszébe. Azt nem fejtette ki, hogy a szobor felső vagy alsó részére utalt ezzel, Schane mindenesetre bezsebelte a dicséretet, és sokat sejtetően hümmögött. A rengeteg „nyugtalanító" kritikát viszont kiábrándítónak találja. Szerinte, akik ezt mondják, azok a legelső, felületes benyomásokat sűrítik egy szóba, ami nem baj, de itt meg is állnak, és nem hajlandóak tovább foglalkozni a gondolataikkal. Kinyugtalanítózzák magukat, aztán elsétálnak az aranyos, mosolygó cicus elől.
A másik gyakran hangoztatott vélemény a műveivel kapcsolatban, hogy érdekes, meg lenyűgöző, meg minden jó és szép, de azért a lakásába senki nem rakná be őket. Schane ennek kifejezetten örül. Nem azért alkot, hogy a végeredményből dekorációs tárgyak legyenek. És valljuk be: komoly fejtörést is okozna, hogy a Sellőt például hová rakjuk: a nappaliba vagy az étkezőasztalra? Persze ez nem azt jelenti, hogy Tristan nem lenne anyagias, és elkezdené a hülyeséget zagyválni a Szent Művészetről, amelyet pénzben nem lehet kifejezni. Dehogynem lehet, a képzőművészek alig várják, hogy pénzben fejezzék ki nekik. Mivel ebből élnek. Schane nagy álma például össze is mossa a két dolgot. Azt szeretné, ha egyszer egy különc milliárdos - amikor megpillantja valamelyik kedves alakját - így üvöltene fel: „Jaj, ez nagyon nyugtalanító! De baromira tetszik, megveszem!"
Itt tart jelenleg az ismeretlen úton ballagó Tristan. Nem igazán ismeri még a siker titkos receptjét, csak azt tudja, milyen körvonalai vannak a végállomásnak. Saját vizuális nyelvén formálja a szavakat, néha beletörik a nyelve, de újra és újra nekifut. Túl akar jutni a hagyományos szürrealizmuson, túl a fantasztikus realizmuson, túl mindenen, ami az átlag palettáján színként megtalálható. Nem biztos, hogy ez sikerülni fog neki. Talán kissé szűkre szabta saját méretéhez képest a zubbonyt, és most nem tudja belepréselni magát. Egyelőre azt keresi, hogyan lehetne a kényelmetlent bővíteni úgy, hogy ne kelljen hozzá teljesen elölről kezdenie a szabást.
Lehet, hogy éppen ez az, ami zavaró a szűkszavú, egyszavas, „zavaró" kritikákban.
Hogy nyugtalanítóan igazak is lehetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése