Szembecsapó

Csalfa asszony úgy tudja, férje üzleti úton van. Hancúrozni támad kedve, felcipeli a lakásba néhány martini után a levadászott új húst. Repülnek a ruhadarabok, kezdődne a móka, amikor megszólal az ágy melletti állólámpa: „Szia, Drágám! Beszélgessünk egy kicsit!" - Desiree Palmen, az álcázás császárnője.

Neves ítészekkel is előfordul, hogy nem tudnak mit írni egy kiállításról vagy az ott bemutatott művek egyikéről. Pedig írni kell, azért jár a pénz. Ilyenkor jól jön a Kritikusok Közhelyszótára. Felcsapják, s már meg is van a mondat: „Fannntasztik! A művész egyéniségének minden morzsácskája sugárzik a műből!". Vagy: „Zseniáll! Ritka pillanat, amikor alkotó és alkotás szinte összeolvad az értelmezés kristálytiszta megvilágításában!"

Ezeket a mondatokat nyugodtan laza mozdulattal lehet a kukába kosarazni. Tessék egy pillantást vetni a holland Desiree Palmen munkáira, aztán elgondolkodni a művész egyéniségének morzsácskáin, meg a többi blablablán. Aki ennél jobban egybe tud olvadni egy íróasztallal és egy székkel, az már vagy íróasztal, vagy maga a szék.

Mielőtt ásítva legyintenénk: „Photoshop, uncsi!", ne tegyük. Nem soppolás a történet. A dolognak éppen ez a lényege. Akiket látunk, valóságos emberek különböző környezetben. Illetve, akiket nem látunk. A Predator harcosa most csúnyán beszívta, neki volt az a kütyüje, amellyel beleolvadt a környezetébe. Palmen nem rendelkezik ilyesmivel, de így is megoldja a dolgot. Nem is akárhogyan. Nézve a képeket, egyfolytában azon törtem lófejem, mekkora meló lehet egy ilyen cuccot összedobni. Ha csak ezt és a végeredményt nézem, akkor 1500 font nem is olyan egetverő összeg egy ilyen képért. A nő jól megéldegél belőle, nem is irigylem tőle, megmelózik a pénzért rendesen.

A módszer a következő: Palmen elmegy fotózni. Bármit. Könyvesszekrényt, egy jeruzsálemi utcát, egy parkrészletet, egy padot, egy buszmegállót. Ami éppen felkelti az érdeklődését. Gondosan feljegyzi az időjárási adatokat, fényviszonyokat, a kép készítésének időpontját, de legfőképpen azt a pozíciót, ahol ő állt a fénykép készítése közben.

Ezután jön a neheze. Hazamegy, kicsapja a fényképet maga elé, elővesz egy egyszerű ruhát és nekiáll. Kézzel. Nem gépi nyomásról van szó, hanem kifejezetten kézzel készített darabokról. Rápingálja a ruhára az előzőleg elkészített fotó egy részletét. A lehető legnagyobb precizitással és élethűséggel. Az elkészült testhezállóba belebújtat egy modellt, aztán irány vissza a helyszínre, ahol az originál kép készült. Ugyanaz a beállítás, ugyanaz az időpont, a fényviszonyok is lehetőleg ugyanazok. Ez a legbrutálabb része. A modellt csak egyféleképpen lehet beállítani, különben semmit nem ér az egész. Két centi ide vagy oda, és már láthatóvá is válik a láthatatlan ember. Precizitás + türelem = siker.

"Sohasem sikerül tökéletesen" - mondja a művész, de azért ő is elégedett a melókkal.

Tehát: legközelebb, amikor a munkahelyi büfében csüggedő kollégáknak módszeresen fikázzuk a főnököt, először gondosan ellenőrizzük le, hogy a sarokban álló kávéautomata valóban kávéautomata-e, vagy maga a főnök.

Ha az utóbbi, mehetünk is csomagolni az irodánkba, bepakolva asztalon álló fényképeinket abba a formás dobozba, amivel az amcsi filmekben találkozni.

Jó, de miért néz ránk olyan furcsán a doboz?