Kissé meghökken az ember, ha egy múzeumban a következő szöveg fogadja: "For reasons of safety, we ask the public not to run or obstruct the runners." „Biztonsági okokból arra kérjük látogatóinkat, hogy ne fussanak és ne akadályozzák a futókat." - Martin Creed újabb őrülete.
Creed még a kortárs angol képzőművészet elég liberális világában is külön kategória. Munkáinak látszólag nincs közük egymáshoz, semmilyen koncepciót nem követ, hacsak azt nem, hogy semmilyen koncepciót nem követ. Munkáinak címet sem ad, csak sorszámozza őket. Ez zseniális ötlet. Még ennyivel sem befolyásolja a befogadót a szubjektív értelmezésben.
A leghétköznapibb dolgokat mutatja meg, ám mindig egy kicsi csavarral. Ettől a kis plusztól válik művészetté a tevékenysége, amelyet maga is úgy jellemez: „semmi különös". Vagy a semmi különös? Mindenesetre az ő semmije megmozgatja az agyat. Itt van a több száz bezárt kék lufi. Tényleg semmi különös, mégis el lehet rajta morfondírozni néhány percig. Én például azon bambultam, hogy ki kellene nyitni azt az ajtót. Mi történik akkor? Azon kívül, hogy kiszabadul egy csomó léggömb? Vagy itt van az, ahol egy nő hatalmasat taccsol. A szokatlan, fehér környezet teszi teljesen átértelmezhetővé a bájos aktust. Van egy durvább verzió is, ott másik testnyílásból jön valami, azt inkább nem prezentáljuk.
Creed 2001-ben kapta meg a legrangosabb brit kortárs képzőművészeti plecsnit, a Turner-díjat. (Volt már a Kultlukban egy Turner-díjasunk, Damien Hirst, az állat.) A kitüntetés viselői tipikusan azok a művészek, akik a végletekig képesek megosztani a célközönséget. Creed például egy fehér szobában kapcsolgatta le és fel a villanyt. Ez volt a díjnyertes mű. Jól jellemzi a dolgot, ahogy 2002-ben a brit kulturális miniszter, Kim Howells minősítette a Turner-díjat: "ha ez a legjobb, amit a brit művészek nyújtani tudnak, akkor a brit művészetnek vége. Ez hideg, mechanikus, konceptuális szemét."
Legújabb varázslása igazán különleges. A TATE tárt karokkal fogadta az installációt, a Sothebys aukciósház alig várta, hogy főszponzor lehessen, a Puma pedig, mint másik szponzor, egyszerűen el volt ájulva Creedtől: "fantasztikus lehetőség, hogy Martinnal és a Tate Britainnel dolgozhatunk együtt" - mondta Jochen Zeitz, az elnök.
A Work No. 850 című alkotás - egyetlen - lényege, hogy egy futó (Pumában, nem mindegy!) 30 másodpercenként végigrohan a Tate Britain 86 méter hosszú galériáján. Nagyjából ennyi. Van szellemesség a dologban: végigszaladni egy múzeumon. Magyar sznobkörökben kedvelt sport ez, otthon aztán konyakgőzben el lehet mesélni, hogy 15 perc alatt megvolt a Szépművészeti, lazán, csuklóból. A dolog előzménye is ez volt egyébként. Creed elmesélte, hogy az ötlet egy szicíliai katakomba megtekintésekor vetődött fel benne. Mivel zárás előtt érkezett, szó szerint végigrohant az egészen, hogy minél többet lásson.
A Work No. 850 kapcsán meg is ideologizálta a dolgot. Kár volt, a dolog önmagában izgalmas, nem ilyen sületlenségekkel körítve: „Szeretem a futást. A futás a mozdulatlanság ellentéte. Ha az ember a halált teljes mozdulatlanságként látja, a mozgást meg az élet jeleként, akkor a leggyorsabb lehetséges mozgás az élet legerősebb jele. A gyors futás így a halál tökéletes ellentéte: az életben levés példája."
A Tate Britain igazgatója, Stephen Deuchar már sokkal közelebb jár az értelmezhetőséghez: „Felrúg minden korábbi elképzelést arról, hogyan lehet megfelelőképpen mozogni egy művészeti térben."
Egészen addig, amíg a következő futó be nem vágtat az agyunkba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése