Ha azt nézem, milyen festményeket zúz rommá varrt emberekről a rommá varrt tetkófestő, nagyot csettintek: ez igen. Ha azt látom, mit művel a babákkal, első gondolatom: ez beteg. - Shawn Barber, a szépségesen extrém rútság festője.
- Művészkém, fessen már le a tetkóimmal az utókornak!
- De hát magának nincs is tetkója!
- Nem baj, de van pénzem. Én fizetek, maga varázsol!
Mindez persze csak rosszindulatú ferdítése annak a ténynek, hogy Barber olyan festett figurákra is varrást fest, akiknek bőre a büdös életben nem látott tűt, kivéve a himlő elleni oltáskor. Ez azonban művészet, nem pedig szupernaturális reality, mindent lehet, az álmok pedig az ecsetben vannak. Amelyet Barber elképesztően jól tud használni. Különös, agyonszínezett festményein, amelyeket tetkós alakokról készít, természetesen mindig a hímzés a főszereplő. Néhol belesimul a modell bőrébe, kiegészítve azt, néhol pedig szinte üvöltően nem odavaló. Annyi szent, hogy a képeken szereplő figurák egytől-egyig igazi egyéniségek, nem holmi odamócsingolt kispályások.
Az öreg fazon a kalapban, a csúnyácska, mégis bujára tetovált csaj, a kezében kalapácsot tartó vadmacska a fürdőszobában, vagy a fekete srác profilja mind egy vastag vonással felhúzott karakter, amelynek jellegét szinte a végletekig erősíti a sok ráhordott cifrázás. Barber fiatal zseni, életkora ellenére azonban rendelkezik már akkora művészeti tapasztalattal, hogy pontosan tudja, mit mivel és hogyan kombinál össze.
Fokozottan érvényes ez a színimádatára. Összefolynak, egymásba ömlenek a tetoválások paradicsomi árnyalatai, néhol rászaladnak olyan helyre, ahol nem lehetne lenniük, de éppen ettől kapcsolódik össze ember és élő, lélegző műalkotása, amelyet saját sejtjeiben visel, amelyet összefércelt vele az idő egy életre, s amelyet megörökítettek a halál utánra.
Vágyak, álmok, pajzán erotika, titkolt perverziók, sötét abszurdok és ártatlan fénysugarak kapaszkodnak egymásba a festmények alakjain, s bár az élet igenlése önt el mindent, a koponyák és csontvázak kacéran figyelnek, az elmúlás valahogy mégis végigsöpör egy fekete tónussal, hogy emlékeztessen a kikerülhetetlenre.
Akárcsak a babák. Ezen egy kicsit kiakadtam, akkora a különbség a tetoválós festményekhez képest. Barber, a barbár. Műterme tele játékbabákkal, torzókkal, fejekkel. Ezekből aztán akkora rumlit csinál a festményein, hogy keresztbe áll tőlük az ember szeme. Játékbaba ide vagy oda, abban van valami eszelősen morbid, ha egy művésznek a születésről is az elmúlás jut az eszébe. Festőnknél - úgy tűnik - ez a képlet. Az ártatlanság kicsipkézése a vadállatisággal és a halállal: ennél élesebb kontrasztot nehezebb létrehozni.
A hétköznapi játékokat annyira morbid helyzetben ábrázolja, hogy a hideg kiveri az embert tőle. Egy pszichiáter a szája szélét nyalogatná dúdolva, ahogy megpillantja a festményeket, nem csoda: a felakasztgatott babák látványa mégiscsak enged némi szabad asszociációt a művész agytekervényeire vonatkozóan.
Az persze nem meglepő, hogy Barber a saját műfajában világszerte námbörvánnak számít. Veszik is méregdrága műveit, filmsztárok, zenészek, politikusok, sőt, vallási guruk falait ékesítik a „barberikonok", hirdetve életet és halált, kezdetet és véget, mosolygós ráncokat a megfáradt bőrökön.
A hideg fény művészete, lassan száradó emlékcsepp a vásznon egy ismeretlen jövőnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése