Mindenkinek van egy kis különbejáratú perverziója. Az átlagember titkolja, a művész pedig a nagyközönség elé tárja. Scott Wade például autók hátsó szélvédőjén élvezkedik. De piszkosul.
Aki most lihegve azért kattintott ide, hogy némi létől csepegő fétiscuccot olvasson, annak hatalmas fityisz, szó nincs róla. Élvezkedésnek éppen élvezkedés, némi fetisizmus is felfedezhető benne, mocskosnak is elég mocskos, ám nem dirty sex. Inkább dirty art. Sőt, dirty car art.
Ha már Freud, képzeljük el, hogyan kezdődhetett minden. A kis Scott unatkozva bámulta gyermekkorában a televíziót. Anyukája a konyhában mosogat, apukája a háztetőt bütyköli. Scotty megunja a béna rajzfilmeket, s nyafka hangon megérdezi a mádört: „Anyuuuuu! Kimehetek rajzolni?" „Persze kisfiam, csak utána moss kezet!" - feleli abszurdból anyuka, Scott pedig már szalad is ki a ház elé, ahol szülei kocsija áll. A hátsó szélvédőt vastagon beteríti a por, a fiú megbabonázva nézi. Halk cuppantással megnyálazza ujjait, majd nekiáll rajzolni a koszba.
Anyuka tíz perc múlva kijön a házba, megszemléli fia művét, majd fejcsóválva csak annyit mond:
- Scotty, Scotty, kicsi fiam! Már megint pöcsöket rajzoltál. Kezd uncsi lenni. Miért nem próbálkozol meg valami Leonardoval?
A művészpalánta döbbenten néz a mádörre, aztán maszatos ujjacskáival a homlokára csap. Tényleg! Ez eddig eszébe sem jutott!
Many years later Scott Wade éppen befejezte legújabb művét egy kocsi hátsó szélvédőjén, amely a Rushmore hegybe faragott elnöki arcokat ábrázolja. Távoli homályba vész a kis pöcsrajzolgató fiúcska, itt már a kiforrott művész munkáit láthatjuk. Esetünkben sem a kivitelezés a lényeg, hanem az ötlet. Nekem rögtön a rágógumifestő jutott az eszembe, s ha a művészetük extremitását és múlandóságát nézzük, valóban találhatunk egyezést. Még abban is, hogy mindketten koszosra dolgozzák magukat.
Wade nem bízza a véletlenre. Otthona közelében szinte kizárólag poros földutak vannak, így reggeli után csók az asszonynak, majd vagy a saját Minijével, vagy felesége kocsijával elmegy vásznat készíteni. Ami nála annyit tesz, hogy fel-alá furikázik vagy fél órát a porban, aztán hazaviszi az autót. A szélvédőn már kész a felület, ragad a kosztól, s immár csak a művészi kreativitás szabhat határokat a csodának.
Részletes reprodukciók és saját művek kezdenek kirajzolódni a mocsokművész ecsetjének vonásai nyomán. Nincs festék, nincs semmi, csak az ecset és a por. A felesleget leseperni, ami marad, az a kép. Egyszerűen hangzik, a michelangeloi tézis szerint is minden kőben ott a szobor, csak ki kell szabadítani. Wade a koszból szabadítja ki alakjait, tárgyait, arcait.
Ne beszéljünk a művészeti szintről vagy a kulturális értékhordozásról. Nem lényeges. Ismét az a képlet, hogy valakinek eszébe jutott egy zseniális ötlet, azt kivitelezte, s a világ felfigyelt rá. Wade-del egyre többet foglalkoznak a tévék és az újságok, most már bőven kap meghívásokat is, nem potom pénzért. Milliárdosok csapatépítő víkendjeinek álcázott buliján, vagy éppen komoly szakmai konferenciákon egyszer csak megjelenik egy torzonborz figura, néhány pillanatig méricskéli a részére odaállított mocskos autót, majd a felső tízezer tagjait, aztán nagyot szusszanva nekilát a munkának. Gazdagék meg nézik szájtátva.
A kissé hibbant művészekkel egy bajom van. Amikor egy interjú során meg akarják magyarázni a művészetüket. Általában zöldségeket beszélnek, mert kétségbeesetten próbálják megfogalmazni, mit miért csinálnak. Pedig engem ez cseppet sem érdekel. Ne ő beszéljen, hanem az, amit alkotott. Wade is beugrott a pocsolyába, amikor tevékenységéről kérdezték.
„Ez engem arra emlékeztet, hogy az élet nagyon gyorsan elmegy mellettünk, és nekünk addig kell élveznünk, amíg van."
Na, ezt nem kellett volna ilyen bugyután kifejteni. Ilyenkor csak rá kell mutatni a kocsi szélvédőjére és annyit mondani:
- Kit érdekel, ha eltűnik? Nézd meg most! Mocskosul jól mutat.
Nem kell túlragozni. Ragad az magától.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése