Falatkacsászárok

Jé, valaki végre feltette a kérdést: hová tűnik egy teátrumból 47 millió forint? Színházi X-aktáink újabb felvonása, amely egyáltalán nem személyre szabott, inkább általános kórtünet. - Közpénzherda a művészet ürügyén.

Megint a mocskos politika, de mit lehet tenni? Ameddig a színházak zabálják a köz pénzét Magyarországon, addig a politikusok osztogatják nekik az elherdálásra szánt összeget. Alapelv: minél nagyobb az állami-önkormányzati finanszírozás, annál többet lehet lenyúlni. Nemrég láttam egy nyúlfarknyi műsort a képládában a témáról. (Mások is kezdenek értetlenkedni.) Azt boncolgatta egy nóném színművész, hogy aki az állami finanszírozás csökkentésére tesz javaslatot, az őrült, elmebeteg, művészetellenes dilettáns. Az államnak kötelessége eltartani a színházakat, olyan őrültséget senki nem mondhat, hogy egy teátrum magának termeljen anyagiakat, s ebből pénzelje a saját projektjeit.

Rendben van, azaz csak rendben lenne a dolog, ha a ménkű költségvetések bizonyos százaléka (nagy százaléka) nem a direktorok és barátai zsebébe vándorolna, hanem valóban a színházművészet mára már trágyaillatú oltárán füstölögtetnék el.

Példa: nagytehetségűnek titulált vidéki direktornak van egy igen közeli barátja külföldön. Mondjuk Kelet-Külföldön. Az igazgató kinyilatkoztatja a sziklaszilárd tézist: ez a rendező a világ egyik legjobb rendezője, nyert már például „Arany Kockacukor-díjat" is. Ezért ő minden évben meghívja rendezni a színházába. (Nagyon mulatságos, amikor a parasztok által eltartott intézményekről, mint saját színházukról beszélnek. Vendég ő ott, akit ugyanúgy ki fognak picsázni, mint az elődöket.) Igaz, a mélylila ködben fetrengő „művészeliten" kívül a kutya nem hallott még az emlegetett színházi óriásról, de előlegezzük meg a bizalmat. Aztán jön ez az istenátka, és három-négy hét alatt rendez egy kupac szart. De akkorát, hogy egy elefánt is irigykedve méregetné. Bukás, néző be nem megy rá, hiába próbálja képzeletbeli színházunk kétségbeesetten kommunikálni: de hiszen ez a világ egyik legjobb rendezője! A galandférget sem érdekli, ami szar, az szar. Hiúságában megsértett rendezőnk a hakni után több mint 1 millió forinttal a zsebében távozik, leköpködve a bunkó magyarok érzéketlenségét. Annyira persze nem sértődik meg, hogy ne üljön fizetett förszt klásszra, amikor újabb egymilliót akarnak a zsebébe tuszkolni a magyar adófizetők izzadtságszagú forintjaiból.

Mindez a szegedi aktuálisról jutott eszembe. A Fidesz szerint a városvezetés megpróbálja eltusolni, szőnyeg alá söpörni a Szegedi Nemzeti Színház költségvetési problémáit. Ezt egy Póda Jenő nevű úr jelentette be (lényegtelen), aki a pénzügyi bizottság alelnöke (lényeges). Székhelyi József utolsó bő egy évét vizsgálta a revizor, s bizony igen furcsa dolgokat talált. Szerződések körül is, illetve a gázsik területén. Az említett úr nagyon kemény, felettesei még inkább, az asztalt csapkodva lihegik: hol van 47 millió?

Na mégis, hol lenne? Székhelyi József egy hihetetlenül jópofa, szellemeskedő levélben válaszolt az őt ért támadásra. A dokumentum tartalma eléggé zagyva, első olvasásra nem biztos, hogy sikerül. Székhelyi nagyjából a frászba zavarja el az érdeklődő narancskertészt, s kifejti: az említett vizsgálati időszakban a nézők háromszáznegyvenmilliós bevételt hoztak a színháznak. Tehát nem hiány van, hanem - osztásszorzásösszeadáskivonás után - plusz pénz! Ezután egy kissé érthetetlen humorturmix következik, majd - elég logikátlanul - elkezdi taglalni, honnan is a hiány. Persze hogy az alulfinanszírozottságból. Mert a város nem adott elég pénzt. Ezen kívül volt előre betervezett hiány (ettől is a falnak tudnék menni), a fentebb taglalt baráti meghívások sztárgázsija. Egy fényes gyöngyöt idézzünk a levélből:

„Legyen végre vége az alulfinanszírozottságnak, amelynél lélekölőbb alig létezik. Talán csak a diszfunkcionális pazarlás. A lélekölés és a pazarlás is antiteatrista találmány."

A „diszfunkcionalista pazarlás" kifejezés tipikusan olyan duma, amitől jó hangosan, ízesen káromkodni kezd az ember. Aki nem tud, az ne beszéljen. Tiszteletem Székhelyi művész úr munkássága előtt. Az külön tiszteletet érdemel, hogy annak idején egy anyagi romhalmazt vett át legszebb városunkban. De a tények makacs dolgok, azokat nehéz testfestékkel elkendőzni.

Póda Úr pedig tegyen csak úgy, mintha a világ csodáját találta volna meg. Minden városban ez folyik, ahol teátrumot üzemeltet az állam és az önkormányzat. (Elég csak a közelmúlt debreceni eseményeire gondolni, ahol aztán nem 47 millióról beszélhetünk. Felelősei természetesen a mai napig nincsenek a dolognak.) Mindegy a pártállás. Az igazgató személye a mindenkori hatalom függvénye, aztán nyal vagy nyel. Általában mindkettő, nyal és nyel. Ha nem teszi, oda a zsíros falatkák özöne, amelyet a gazdik dobálnak a művészet császárainak lábai elé, s amelyet - sutba dobva minden elvet és élvet - buzgón nyalogatnak át saját és kedvenceik pénztárcájába. Megtehetik, az elmúlt évek eseményei elég világosan rámutattak arra az egyszerű tényre, hogy egy színház pénzköltésének a vizsgálata ma Magyarországon az egyik legbonyolultabb dolog.

Amikor elküldik a régi kedvencet, akkor kizuhan néhány csontváz a szekrényből. Válasz: írjunk egy epébe pácolt levelet, és kérjünk ki magunknak mindent a Szent Művészet nevében.
Annyira meg van sértődve mindenki, hogy egyfolytában kicsúszik az emlékezetből a kulcsszó: közpénz.

Válság válság hátán a színházi szakmában. Zuhanórepülés mindenféle értelemben. Bármennyire kapálóznak a falatkarágcsálók, előbb-utóbb vége lesz a kánaánnak. Nem fogja bírni az államkassza az élősködő léhűtők sztárfizetését, a közpénzes magánautókat, a fizetett „szakmai utakat", amelyhez fürdőrucit kell csomagolni.

A sírást pedig be kell fejezni. Kőkemény ellenőrzésekre lenne szükség, de ugyan minek, amíg az aktuális direktor csorgó nyállal, pitizve, zsírtól fénylő arccal és szemmel várja a falatkákat?
A mi kutyánk kölyke.

Ül, fekszik, zsebretesz.