A szimpla origami jó dolog, de ami itt következik, az egyelőre viszi a koronát. Kivág, ragaszt, hajtogat, kiállít. A papírszobrászat legnagyobbjai, Papírvilág Urai. - Tiszta munka.
Van, aki ollóval. Mások szikével. Megint mások maguknak kialakított, speciális aprítószerszámmal. Olyan is akad, aki puszta kézzel, eszköz nélkül gyűri, simítja, hajtja, csippenti. Fotópapírból, egydollárosból, könyvből vagy A4-esből, mindegy. A lényeg, hogy papír legyen. A végeredmény mindenhol ugyanaz. Állakat leszakító mestermunka.
Bert Simons nem gatyázik. Ő a brutális melók híve. Fotókészítés a saját és haverjai fejéről, cuccot be a számítógépbe, némi programos vajazás, nyomtatás, ollózás, összeragasztás, falra akasztás. Mint megannyi szép trófea. Kissé hátborzongatóak a fotó miatt halott tekintetek, ám az ötlet mindenképpen egyedi. Simons akkor fordult az önmegvalósítás eme különös módja felé, amikor rájött, a nagy büdös semmin kívül semmit nem tett le életében az asztalra. Most odarakta, bár nem garantált, hogy alkotásának szavatossági ideje vetekszik majd a piramisokéval, ám a 3D-s fotót a fotó megőrzi, amíg világ a világ.
Az egyik favoritom Harumi Nakamura, aki a mechanikus művészetet kutyulta össze a papír arttal. Ide azért kell tudás. Önmagában a fogaskerekekből összeállított papírszív és kocka is baromi jól mutat, ám a művészet még csak ezután kezdődik. Ha ugyanis a képen látható doboz alján lévő kallantyút tekerni kezdik, valami egészen csodálatos és döbbenetes dolog tárul a szemünk elé.
Le a papírkalappal előtte, hihetetlen precíz számítások kellettek ahhoz, hogy ezt a vékony anyagból összetákolja.
A papírszobrászat és az origami között az az alapvető különbség, hogy utóbbi mindig egy darabból készül, míg az előbbinél sokkal szabadabbak a lehetőségek. Akár több ezer fecniből is össze lehet tákolni a művet, az egyetlen változatlan dolog maga az anyag: a papír. Természetesen sehol nincs ollóval kőbe vésve, hogy ennek így kell lennie. Ha valaki egy darab lapból akar hajtogatni, nyugodtan teheti. Eric Josiel például teszi. Ez itt az origami legnagyobb testvére. Elég messze áll a kedves, kis színes lapocskákból hajtogatott madaraktól, virágoktól, de az elv ugyanaz. A kivitelezés már sokkal bonyolultabb. Josiel a klasszikus szobrászati munkafolyamatot kapta elő. Hosszú hónapok telnek el aprólékos tervezéssel, előtanulmányok készítésével, makettek létrehozásával. Azután vesz egy nagy levegőt és belekezd. Nem meglepő, hogy ennyi pepecs után akár évek is eltelhetnek, amire összehoz egy-egy művet. A mítoszok és legendák világából átvett és „megpapírt" figurák láttán azonban egy szavunk sem lehet. Megéri várni.
Brian Chan alapvetően rovarokban utazik. Van nála minden, százlábútól kezdve szarvasbogáron át a szitakötőig. A mester szintén az origamiban nyomja. Hajtogatási mániája az általános iskolában kezdődött, az őrület megmaradt, olyannyira, hogy a legrangosabb origami feszten megnyerte a „Legjobb Eredeti Design" díjat. Az elismerés igencsak megtaszajtotta művészünk inspirációját, azóta sem képes leállni. Keze alól szebbnél szebb galandférgek és büdösbogarak kerülnek ki folyamatosan, a rajongók és a gyűjtők legnagyobb örömére.
Jöjjön egy igazi nehéztüzér, azon belül is a legsúlyosabb, legpokolibb lövedékkel és hatótávolsággal rendelkező monstrum. Brian Dettmer egy kissé kilóg a sorból. Ő nem hajtogat, nem fecnizik, nem ragaszt. Ő farag. A tökéletes könyvszobrász. Amikor a régi, ócska könyvek újrahasznosításáról van szó, száz emberből kilencvenkilencnek ugyanaz jut az eszébe: bezúzni, aztán új papírt készíteni belőle. Dettmer az a maradék egy, aki teljesen másképp vélekedik a dologról. Szikét vesz kezébe, majd faragni kezd. Az ősi recept szerint eltávolítja a felesleget, ami marad, az maga a műalkotás. A feltárt, megcsonkított betűk és a különböző nyomdai színezőanyagok által keltett árnyékok, sötétítések olyanná teszik a könyvszobrot, mintha kézzel színezték volna, pedig mindez a zseniális könyvhentes műve. Nem véletlen, hogy alkotásait maga is a „Könyvboncolások" címszó alatt futtatja.
Egy holland papírőrült, Ingrid Siliakus „papírépítészet" néven emlegeti saját munkásságát. Amit művel, az már túlmutat egy egészséges „összeragasztok egy házikót a gyereknek" stíluson. Elképesztően vad dolgokat csinál, a papírból készült épületeknek sok köze nincs a realitáshoz (miért kellene, hogy legyen?), inkább valami gyűrűkurás lázálomból bukkanhatnak fel. Nem semmi türelem szükségeltetik egy ilyen elkészítéséhez. Eljátszottam a gondolattal, amikor a műterem csendjébe belép a feleség/férj, s idegesítő hangon nekiáll kotyogni valamit befizetetlen számláról vagy a vacsoráról. Művészünk egy darabig birkatürelemmel hallgatja, majd hirtelen bevérzik az agya, és kedveséhez vágja az első keze ügyében lévő tárgyat. Aztán, amikor meglátja, hogyan szakadt szét élete párjának fején négy havi munkája, hisztérikusan kacagni kezd, és módszeresen szétaprítja a műtermi berendezést. Kötélidegek kellenek egy ilyenhez, nem csak tehetség.
Sher Christopher kissé másképp tevékenykedik, mint fentebbi kollégái. Meseszerű figuráit mindig konkrét térbe helyezi, „talajt" varázsol lábuk alá. Mini bábszínház ez, alakjai megkövülve (stílkavar) merevednek egy konkrét szituációba, legyen az fergeteges tangó, vagy patkányfogós jelenet. Rendkívül részletesen dolgozza ki szereplői arcát. Mindegyik külön személyiséggel, karakterrel van megáldva, a papír orcákon nem fény, hanem érzelem tükröződik. A művész színorgiát rendez, ha alkotásairól van szó. Ez persze nem meglepő, választott témái üvöltenek a festett papír után.
Van, akinek nem kell a könyv, nem kell a szín, nem kell a nagy felület. Peter Calleson a szimpla A4-re esküszik, s a világ minden papírja sem képes letéríteni választott útjáról. „A4 vagy semmi!" jelszóval veti bele magát napi munkájába, az eredményt látva mosolyogva mondhatjuk: „Játsszon vele a gyerek, ha annyira akarja!" Elmondása szerint az A4-esben találta meg a tökéletes felületet. Mivel teljesen semleges alapanyagról van szó, semmi nem befolyásolja a művészt, hogy gondolatokkal töltse meg a fehér semmit. Az A4 hétköznapisága kitűnő lehetőséget ad arra, hogy ráerősítsen a tragikus, vagy romantikus témákra. Igazat kell adnunk, tényleg van valami bizarr abban, ahogyan egy csontváz félig kiemelkedik az A4-ből, a koporsós cuccról már nem is beszélve.
Annie Vought papíralapú olvasmányokat kreál. Önmagában ez nem lenne nagy produkció, ezt hívják könyvnek, ám Vought hatalmasat csavart a dolgon. Betűket, szavakat kanyarít ki papírból, majd gombostűvel egy falhoz rögzíti azokat. Hol szétszórt káoszban, hol pedig mérnöki pontossággal egymás mellé. A térből kiemelkedő betűk, a háttérre vetülő árnyékok, a plasztikus hatás látványban lesöpri a 2D-s írást. Vought másik mániája az erek ábrázolása, szintén papírból. Természetesen itt már a színes változatot használja. Két fő területének témája igen távol áll egymástól, de hogy baromi jól néz ki, abba nem nagyon lehet belekötni.
Utoljára hagytam másik nagy kedvencemet, Mark Sky-t, akit „Dollárművész" néven emleget a szakma és a műértő közönség. Az elnevezés nem a keresetére utal (bár nem hinném, hogy szűkölködik), hanem az általa használt alapanyagra. Sky origamizik (ő úgy hívja: „moneygami"), mégpedig a világ leghíresebb papírpénzéből. Az egydollárost kénye-kedve szerint gyűri, csavarja, formázza, míg végül a legelképesztőbb figurákat hozza ki a dologból. A hangsúly a pénzpapírra nyomtatott betűkön és ábrákon van, hiszen a pénzművész ezeket felhasználva alakítja ki figurái száját, szemét, mintázatát. Esetében a fantázia korlátlansága legalább annyira lényeges, mint kezének tehetsége. (Most azon méláztam el, hogy amit csinál, az vajon bankjegyrongálásnak tekinthető-e, s ha igen, akkor büntetik-e ezt Amerikában?)
Sorolhatnám még tovább, de ízelítőnek talán éppen elég ennyi. Egyébként sem érek rá. Fülest kaptam, hogy a szemközti bevásárlóközpontba három teherautónyi retyópapír érkezik.
Megveszem. Hátha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése