A Niagara vízesés a lefolyik a vászonról, George Washington feje pedig cafatokban. Persze mi ez ahhoz képest, amikor egy naplemente annyira forró, hogy meggyullad tőle a festmény? - Valerie Hegarty, a Pusztítás Teremtő Angyala.
A csaj egyébként teljesen normális. Nem vonyít a holdra éjszakánként, nem tart a párnája alatt böllérkést, nem szaladgál pucéron az utcán, és ami a legfontosabb: nem dől hanyatt a saját zsenialitásától. Mi igen. Amikor Valerie Hegarty kinyitja a műterem ajtaját, elkezdődik a metamorfózis. Vérengző fenevaddá változik, kliségyilkos démonná, aki ott pusztítja és írtja a mítoszművészetet, ahol csak éri. Jól teszi, mert elképesztően dögös cuccokat készít.
Már maga a műterem külön történet. A feneketlen káosz. Mintha bomba robbant volna, vagy mintha a csaj egy üveg vodka után nekiállt volna idegből szétverni az egészet. Törmelékkupacok, miszlikbe aprított papír- és kartonlapok, falakról félig letépett cuccok. Azonnal látszik: itt valaki mindent belead a kreativitásba: dühöt, humort, önsajnálatot, megvetést, apró kivagyiságot és szakmája imádatát.
A lényeg: Hegarty az alkotást a rombolással kezdi. Kinéz magának valami olyasmit, ami közismert (Amerikában legalábbis az), népszerű, vagy éppen tízezrével adják el a repróit a szuvenyír- és giccsboltokban. Olyan ikonszerűt. Témában és alkotóban egyaránt. Amikor megtalálja, nekiáll a klisés, unalomig megszokott dolgot átalakítani. Szétvágja, felgyújtja, kettémetszi, kilyukasztja, kicsavarja és kifacsarja egészen addig, ameddig felismerhető még ugyan az eredeti mű, ám a nagy disztrójolás miatt értelmét veszti és új gondolatok magvát csapja az agyunkba.
A nő tipikus mítoszromboló. Az emblematikus dolgokra kattant rá, olyan helyekre és személyekre, amelyek már-már kultikus tiszteletnek örvendenek. Frederic Church például a tájképfesztészet mágusának számított-számít az óperencián túl. A XIX. században tevékenykedő májsztró szabályos iskolát teremtett művészetével. Romantikus képeinek csodájára jártak, ízlést nélkülöző amerikások mai napig szívesen aggatják a másolatokat a takonyzöld tapétára, éppen a bivalyfej mellé. A Niagara vízesésről számtalan festményt készített, bravúrosan egyébként, a látvánnyal valóban nehéz betelni. Hogy Hegarty mit művelt az egyik ilyen stílusú festménnyel, az látható a fotón. Lenyűgöző. A víz lefolyik a vászonról, a szivárványocska inkább egy atomrobbanás utáni csend pillanatfelvételéhez illene, a büszke fenyő félredőlve. Az erőteljes nyugalmat árasztó kép egycsapásra káoszba váltott. Az egész kifacsarva, fölre döntve, félig elpusztítva. Nesze neked, Természet Lenyűgöző Ereje! Nesze neked, Valerie Hegarty!
Vagy itt a másik „áldozat", Thomas Moran, aki szintén iskolateremtő jelleggel festette a tájat az 1800-as évek második felében, illetve a XX. század elsőjében. Ugyanaz az idillikus, szűzies természetábrázolás, mint Church esetében. A Yellowstone és a Grand Canyon festőjeként - általában kanyonmániás volt - szerzett elévülhetetlen érdemeket magának, amíg Hegarty el nem kezdte évíteni. Az ötlet az ő stílusproduktumával egyszerű, ám annál hatásosabb. Kettérepesztette a kanyont ábrázoló képet, de nem állt meg itt. A repedés ugyanis a kiállítótér plafonjától egészen a földig fut, úgy, hogy közben keresztülszalad a festményen is. Pofás meló, sokat ugyan nem kell gondolkodni rajta, de a látvány mókásan érdekfeszítő.
Szegény George Washingtonról már nem is beszélve, akinek híres portréját a hölgy szétégette, szétkaszabolta, úgy tönkrevágta, hogy ha nem tudnánk az ábrázolás célszemélyét, csak tippelni tudnánk, kit ábrázol a bestiális kép. Na jó, mindannyian porrá leszünk, sőt, a festmények is, de ennyire siettetni az elmúlást, az már mindenképpen figyelemreméltó vállalkozás.
Ha pedig igazán dühös kedvében van a csaj, akkor fogja a művészi golyószórót és nekiesik mindennek, ami a keze ügyébe kerül. Lyukak a falban, az előtte álló szekrényen, a vitrineken, a festményeken. A törmelék hanyagul a kiállítási tárgy elé dobálva, mintha csak művészeti bűntény helyszínén járna az ember, ahová a szíeszáj még nem érkezett meg. Hentesmunka a javából.
Az ikonrombolás nem is olyan egyszerű dolog. Számítani kell az értetlenkedő felhördülésekre, de ami a legfontosabb: iszonyatosan precízen kell megállítani az időt. Azt a pillanatot, amelyet a múlt nagyjai egyszer már megállítottak a festményeken, szobrokon, Hegarty továbbindította. Hagyott neki időt, aztán újra megfagyasztotta. Az enyészet egy adott minutumában.
Az elmúlás pedig lassan gyökeret ereszt, mint egy üres képkeret.
Ennyi egy ikon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése