Kisebb sorozatot indítunk el, az ebben szereplő művészek ugyanis annyira nem normálisak, hogy megérdemlik a tágabb helyet a Kultlukban, ahol egyre inkább megtaláljuk saját utunkat, amelyen a szent őrültek állnak sorfalat. A BeinArt szürrealista csoport ráadásul a sorfal mellett ugrál fel-alá. A névadó a legismertebb, de messze nem a legbolondabb. - Jon Beinart. Az első csapás.
Jon Beinartnak (igen, ez a valódi családi neve, csak éppen jól jött ki később, hogy beinArt) amúgy nem volt nehéz gyerekkora. Jó, kissé talán túlábrándozta magát, de az előfordul. Neki mondjuk spéci kis külön világa volt, amelyet azóta sem nagyon tudott kinőni. Amíg a többi haszontalan lurkó a bőrt rúgta, pucis nős kártyákat nézegetett, vagy (a leendő Szeva bácsik) U-szeggel lövöldözött madarakra, addig a kis Jon csigákat, pókokat, hangyákat és egereket vizsgálgatott. Teljesen elmerült a saját kiskirályságában, ez a merülés olyan hosszúra sikeredett, hogy lent is maradt. Az apró, féregszerű jószágokkal való kapcsolata idillikusnak nevezhető, s annyira meghatározó a számára, hogy ha lenne százlábú nő, Beinart egészen biztosan fülig habarodna belé egy másodperc alatt.
Az iskolában sem volt egyszerű a helyzet. Jon előtt füzet, de nem ám azt firkálta bele böhöm betűkkel, hogy AC/DC, hanem a kis fanzáziabirodalmának lakóit. Beszélgetni nem szeretett, ám egy idő után rájött, hogy a rajz kitűnő kommunikációs eszköz, amely átsegíti a kínos hallgatáson. Ezért kezdte el évekkel később maga köré gyűjteni a hasonló dreamworld-ben élő alkotókat, először csak a közös alkotás céljából, azután azért, hogy 2002-ben megalakíthassa az Ausztrál Underground Művészek Társaságát, négy évvel később pedig a Nemzetközi Szürrealista Művészek Társaságát.
Beinart mindent a rajzra vezet vissza. Ez a legrégebben használt kifejezési forma, nála pedig olyan fokú megszállottság, hogy minden későbbi hiperfasza munkája innen gyökerezik. A rajzon belül a spontaneitásra esküszik, csak elereszti a kezét minden koncepció nélkül, aztán jönnek a csodák. Visszatérő témája a portrék és alakok kis, apró testekből vagy testrészekből történő összetákolása. Pepecs munkának tűnik, az is. Saját bevallása szerint fogalma sincs, mennyi ideig dolgozik egy képén. Amikor az alkotás gyönyörében dagonyázik, nem érdekli az idő. Mert dagonyázni jó.
Amitől egyből megkedveltem a pasast, az a saját művészetéhez való viszonya. Irtózik attól, ha meg akarják magyarázni, mit csinál. Amikor valaki kollektív tudatalattit emleget, azzal engem is ki lehet kergetni a világból, hát még őt. Nem kíván ideológiát pakolni a művei alá. Azt sem szereti, ha mások teszik. Közhelyszerűen imád megcsobbanni az ismeretlenben, mindenféle erőltetett magyarázat nélkül. Amit csinál, azzal tartja a kapcsolatot a külvilág felé.
Lekommunikálja magát, mi pedig vagy hajlandóak vagyunk visszaszólni, vagy átnézünk rajta.
Vagy alázzuk, mint az a Babaszobrok esetében igen gyakori. Ezekkel érte el, hogy mindenhol beszéljenek róla. Igen okosan használta fel- és ki a net adta lehetőségeket, mint az underground művészek általában. Blogokon, művészeti oldalakon terjedtek a szörnyjátékok fotói, a kommentekben pedig... A kommentek zöme a jó édes anyukájába küldte Jont, elmebetegnek, idióta, perverz állatnak nyilvánítva. A maradék az egekbe dicsérte, én halkan hozzájuk csatlakoznék. Ismét a fiatal gurut idézném: soha nem a sokkolás volt a célja a babás cuccokkal. Minden további nélkül elhiszem, semmi sokkoló nincs bennük. Az ötlet és a kivitelezés egyaránt isteni, engem ugyan nem csapott meg semmi negatívval. Igaz, a humor, amelyet ő emleget a babák kapcsán, valahol mélyebben rejtőzhet, vagy nekem van szint alatt a rötyögőkém. Pedig esküszik rá, nincs annál nagyobb mulatság, mint amikor nekiáll műanyag torzókat, kis kezeket és lábakat, fejecskéket összegyűjteni, hogy később felhasználja valamelyik alkotáshoz. (Mi meg még azt hittük, Hofi vicces.)
A Babaszobrászat nem volt egyszerű folyamat. Hosszú évek kísérletezgetése vezetett a tökéletes rovarszerű megalkotásáig. Sokkal többet tud szöszmögni vele, mint akármelyik rajzával. Némi riadalomra adhat okot, hogy Beinart a saját gyermekeinek nevezi őket, „Mini Me"-nek titulálja a soklábúit, de emiatt rémüldözzön az, akivel együtt él. Mindenesetre a verbális némaság kitűnő szervezési tehetséggel párosult. A beinArt gyűjtőnév alatt a kortárs underground, szürrealista művészet fiatalabb képviselőinek színe-javát vette szárnyai alá. Metamorphosis címmel könyvet jelentetett meg, múzeumot alapít, kiállításokat szervez. Nem rossz egy rovarmániástól.
Ő tehát a guru, az agy, a kéz, amely a fejem ingatja. Hamarosan szétnézünk az apostolok között is, mit működnek.
Addig tessenek babázni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése