Graffitivel kezdett, dolgozott az Activisonnek, aztán bepottyant a szürrealista festészetbe. Greg „Craola" Simkins festményei egyesek szerint kedvesek, másokra a frászt hozzák. - BeinArt. A második csapás.
Büdös kölök volt. Nem egyszerűen a rossz, hanem a pokoli fajtából. Tanárok rémálma, bajkeverő mintadarab, az utca réme, golfautók tolvaja. Az iskola valódi csapást jelentett számára. A hátsó padban üldögélt, és a füzetébe rajzolt. Mindent, ami csak az eszébe jutott. Először bizonytalanul, azután egyre bátrabban. Így vergődött el a középiskolába, ahol már nem tudott megálljt parancsolni a kreativitásnak. Rajzolt és rajzolt, valami teljesen eszement szabad stílusban, a társai pedig egyre gyakrabban gyűltek köré, figyelve az alkotás borzalmait.
16 éves korában mondta ki valaki az egyszeregyet: mi lenne, ha megpróbálkozna a dologgal komolyabban? Kezébe nyomtak egy Can Control graffiti-magazint. A felfedezés élménye falhoz csapta emberünket, aztán hosszú évekig le sem lehetett vakarni onnan, az alkotásaival együtt. Mivel a lakásuk közel volt a szennyvízcsatornák alagútjaihoz, a művészi önkifejezés terepe adott volt. Greg őszinte lelkesedéssel fújta tele a kanálisok falát, időnként bokáig tapicskolva a trutyiban. Kijelenthetjük, hogy ő szó szerint a szarból vakarta ki magát, mire kiforrott művészegyéniség lett. Nemsokára már a nagymenő graffitis csoportok tagjai is felfigyeltek az izgága fújkafejre, s elkezdték magukkal hurcolni mindenfelé. Greg szerint velük tanulta meg, miről szól a műfaj, addig csak próbálkozott a dologgal.
A graffitit a mai napig isteníti, bár már nagyon ritkán műveli. Minden festményének alapját az képezi, már ami a perspektívát és a kép megkomponálását illeti. Amikor először vett ecsetet a kezébe, tulajdonképpen ugyanúgy kezelte, mintha flakon lett volna, nagyvonalúan, szinte freccsentve a festéket. Aztán elsajátította az ezerféle technikát, s egymás után születtek meg a jellegzetes Simkins művek, a szomorú bociszemű lényekkel.
Előtte azonban még tett egy igen fontos kirándulást a játékiparban. Az Activisionnek kezdett dolgozni, Xboxra készült játékok látványvilágát alkotta meg. Imádta a melót, de egy idő után nem bírt magával. Festeni akart, napi huszonnégy órában. Az Activisionös arcok jó fejek voltak. Úgy engedték el, hogy akármikor visszamehet. Greg egyelőre nem kíván élni a lehetőséggel, de azóta is felsőfokban beszél az ott töltött időről.
És jött a mindent elborító agymenés. Első blikkre látszik: a kisgyerek kisgyerek maradt, csak éppen veszett jól tud festeni. Témái sokszor mesékre épülnek, alakjai gyerekkori játékok, vagy ismert figurák elképesztő módon kifacsart változatai. Bár azt mondja, minden inspirálja, amit csak lát, legyen az egy templom vagy egy hülye fejű pasas, első helyen mégis az állatkertet említi. Nem kell profi műelemzőnek lenni ahhoz, hogy az állatmániát tetten érjük művészetében, ha nem szürrealista őrült lenne, akkor állatorvos. (Gyermekkori álma válna valóra, mi viszont szegényebbek lennénk egy szent eszelőssel.)
Simkins folyamatosan hangsúlyozza a nyilvánvalót: művei történeteket mesélnek, de ő csak az alapot adja. A mese a befogadó agyában kell, hogy összeálljon. Kik ezek az alakok, honnan jönnek, mit csinálnak, egyáltalán, miért zabál egy nyuszi katicát a szürreál étteremben? Időnként szó szerint kisebb történeteket ír, mielőtt a vászonhoz ballagna. A saját verziója így készen van, de a képen úgyis mindenki olyan sztorit lát, amilyet éppen akar. Figuráit gyakran nevesíti a kép címében, rengeteg találgatásra adva ezzel okot a Simkins-fanok körében. Vannak, akik biztosak benne, hogy az elnevezett alakokat valódi emberekről mintázta. Greg gyorsan lehűtötte a mítoszgyártókat: hülyeség. A Philip nevű kisfiú, aki visszatérő szereplő képein, egészen egyszerűen azért Philip, mert Simkins szerint „úgy néz ki, mint egy Philip". Imádnivaló duma, az agyas kritikusok rémálma. Megvárja a pasi, amíg hetet-havat összehordanak a képeiről, azután tömören és kifejezően annyit mond: „Bullshit".
Egy dologra biztosan nem mondaná. Pszichológiai szemszögből ugyanolyan izgalmasak a művei, mint művésziből. Ő sem tagadja: amikor fest, visszabújik a gyerekkorba. Újra az a kisfiú lesz, akinek a legnagyobb élményt a felfedezés fantáziával dúsított izgalma adja, akinek a szekrény még kalandokkal teli, ismeretlen birodalom, a mesék pedig valós történetek, az összes szereplőjükkel együtt.
Igaz, a mesevilág horrorba váltott a képein. Ennek pedig örülünk, mint kisgyerek a katicának.
Amit éppen nem egy nyuszi zabál fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése