Csend. Téboly. Goya.

Amikor Beethoven megsüketült, kiszedette a húrokat a zongorájából, s szó szerint hang nélkül komponált. Festőnél kicsit bonyolultabb a helyzet. Az ecsetet nem lehet elnémítani. - Száznyolcvan éve, 1828. április 16-án halt meg Francisco Goya.

Goya művészete határvonal volt, nem csak a spanyol, de az egész európai festészetben. Igaz, ezt csak sok évvel halála után fedezték fel, ahogy az lenni szokott. Bár a királyi udvar festőjeként a tradicionális elvárásoknak kellett megfelelnie, az évek teltével egyre komorabb, sötétebb képeket, grafikákat vetett, vázlatolt a vásznakra. Az expresszionisták és az impresszionisták előszeretettel hivatkoztak rá, ám a másik spanyol zseni, Salvador Dali is szívesen átruccant elődje birodalmába némi ihletért.

A pasi egy kompromisszumokkal teli, abszolutista országba született, ahol ráadásul még a legbrutálisabban működött az inkvizíció intézménye. És jaj volt annak, aki a bigott katolicizmust megkérdőjelezte, akár szóban, akár ecsettel kezében. Kezdetben nem is volt vele probléma. 1746-ban látta meg a napvilágot. Az, hogy milyen pályát fog választani, már kamaszkorában teljesen világos volt. Kétszer is jelentkezett a Spanyol Királyi Akadémiára (1763, 1766), mindkét alkalommal kirúgták. Nem adta fel. Rövid itáliai kiruccanás után 1771-ben Zaragozában lett Francisco Bayeu y Subías tanítványa. Nem minden érdek nélkül három évvel később feleségül vette mestere leányát. A frigy jónéhány kaput megnyitott a felsőbb körökhöz vezető úton.

A Királyi Szövőműhelyben kapott állást, ahol öt évet húzott le, mint mintatervező. Páratlan dolgokat alkotott itt is, ám ő is tudta, ez nem lehet a végállomás. Mivel már közel volt a tűzhöz, be-bejárogatott a királyi udvarba is, ahol végre megkapta a kiugrási lehetőséget. Freskót festett a Szent Ferenc templomnak. A „Krisztus a kereszten" képe végre utat biztosított számára a San Fernando Akadémiára.

Innentől felgyorsultak az események. Igen befolyásos támogatókat talált a királyi udvarban. Akkoriban, csakúgy mint manapság, lobbizás nélkül nehéz volt kiugrási lehetőséget teremteni. Neki sikerült. III. Károly búcsút intett birodalmának és elhalálozott. Utódja, IV. Károly annyira szerette Goya műveit, hogy Királyi Festőnek nevezte ki. A művész egyre-másra festette a képeket a királyi család tagjairól, infánsnőkről, udvari talpnyalókról. Minden adott volt egy hosszú, diadalmas karrierhez.

Ha csak így lett volna, valószínűleg az utókor elkönyveli Goyat egy rendkívül tehetséges, ám nem túlzottan izgalmas festőnek. Emberünknek azonban két énje volt. Éppen pályája csúcspontját érte el, amikor kibújt a kisördög, s elkezdte megalkotni legnagyobb képeit. Ezen a ponton kell a betegségét megemlíteni. 1792-ben a Mester megsüketült. Bár - a legendák és Feuchtwanger könyve szerint - kitűnően olvasott szájról, betegsége kirekesztette a társasági életből. Sok verzió merült fel süketsége okáról, a legáltalánosabb vélemény szerint a festékekben lévő rengeteg ólom miatt halt meg a füle. Goya lelkileg iszonyúan megszenvedte a dolgot. Töretlen hévvel dolgozott, ám befelé forduló, megkeseredett emberré vált. Innentől kezdte váltogatni idillikus témáit a sötétséggel, a komor, fekete alkotásokkal, amelyekre oly szívesen hivatkoztak - és hivatkoznak mai napig - az utódok.

1799-ben egy éve volt udvari festő, amikor megfestette legnagyobb botrányt kiváltó képét, a „Meztelen Maya" címűt. A festmény mindmáig a leghíresebb spanyol akt, nem véletlenül. Tökéletes, zseniális. Az inkvizíció azonban nem így gondolta. Spanyolország prűdség tekintetében vetekedett Viktória királynő Angliájával. (Ami a külvilág felé mutatott orcát illeti. A királyi udvarba ott is eléggé vad dolgok történtek.) Az egyház kegyetlenül megkergette Goyat, aki kellőképpen össze is csinálta magát félelmében. Az inkvizícióval nem lehetett ujjat húzni. Egyértelmű volt, egy ilyen csatában csak vesztes lehet az egyszerű halandó. A Meztelen Maya kapcsán azt követelték, hogy Goya fessen ruhát a puci testre. Láss csodát, a piktor hevesen elutasította dolgot. (Hála legyen neki és a művészi szabadság gondolatának) A naked verzió szépen el lett zárva, Goya pedig alkotott egy ruhás változatot. Ettől mintha mindenki lenyugodott volna, kivéve a művészt.

Még ebben az évben kiadta 80 nyomatból álló sorozatát, „Los Caprichos" címmel, amelyet azóta is az izmusok klasszikus alapjának tartanak. Ez már bővelkedik szürrealista elemekben is, pedig azt csak vagy száz évvel később találták fel.

Goya egyre inkább a komor témák felé fordult. Függetlenségi háború egyik döbbenetes hatása a „Madrid védőinek kivégzése" című festmény volt. 1814-es kép. Előtte négy évvel készült a „Kolosszus", amely Napóleonra utalt akkor, ám a téma teljesen kortalan. (Erről a festményről is beugorhat Dali neve, nem véletlenül.)

Talán legdöbbenetesebb képe a „Szaturnusz felfalja fiát". Az már őrület a javából. Mind témában, mind megjelenítésben, mind szerkesztésileg. A kép egy tébolyult világ tébolyult kreálmányát ábrázolja, s bár klasszikus mitológiai témát dolgoz fel, valójában éppen a mindenkor érvényben lévő aktualitása miatt kelt borzasztóan rossz érzést.

1812-ben feleségét is elveszítette, teljesen egyedül maradt. Madrid mellett éldegélt, elzárkózva a külvilágtól. A helyiek csak „a süket házának" nevezték otthonát. Ahol saját falait pingálta tele. Nem volt maradása, Franciaországba költözött 1824-ben. A Királyi Festő címet is visszaadta, nem érdekelték már a hiú, karrierista címek. Tulajdonképpen nem sok minden érdekelte már. Négy évvel később halt meg.

A zseninek saját szavai szerint három tanítómestere volt: a természet, Velázquez és Rembrandt. Nem tudom, az izmusok mestereinek volt-e ilyen szentháromsága. Ha igen, az egyiket biztosan Francisco Goyanak nevezték.

Hódolat neki.