Képein nem látszik a bomlott elme. A festmények és grafikák nem az alkotóról mesélnek, hanem egy világról, amely nem létezik. Csak bennünk, ha úgy akarjuk. Csodák, tiszta, érzelmen túli érzelmek, Ember, a Szürkeség helyett Varázs. Ha ez az őrület, akkor bolonduljon meg a Világ! - Negyven év után ismét kiállítás Gulácsy Lajos műveiből.
Az 1882-ben született festőzseni egy teljesen külön kategóriája a XX. századi magyar képzőművészetnek. Boszorkányos módon kevergette és váltogatta a különböző stílusokat, meghatározhatatlan, kategorizálhatatlan stílusával egyik polcra sem helyezhető. Ő Gulácsy volt.
A mostani kiállítás a KOGART-ban több szempontból is különleges, bátor kezdeményezés. Egyfelől az utolsó Gulácsy-kiállítás 1966-ban került megrendezésre Székesfehérvárott. Azóta senkinek nem volt ereje és bátorsága a szanaszét szóródó műveket múzeumoktól és magángyűjtőktől összekeresgélni. Másfelől: az esemény apropója egy frissen végzett művészettörténész, Marosvölgyi Gábor nemrégen megjelent monográfiája adja, amely áttekinti az egész Gulácsy-életművet. Ritkaság, amikor „kezdő" szakmabelit ekkora megtiszteltetés ér. Nem lehetett semmi munka összehozni a kiállítást. Kiválogatni a műveket, rábeszélni a magángyűjtőket a kölcsönadásra, előteremteni a pénzt, és megfelelő marketinggel tálalni a dolgot. A munkatársak profizmusát dicséri, hogy mégis létrejött. Egészen július 20-ig lehet vizuális élvezetben részük azoknak, akik elmennek merengeni egy kicsit a 80 festmény és 60 grafika előtt, amelyek három emeletet foglalnak el az épületben.
Gulácsy - bár járt rajzot tanulni - autodidakta művész volt. Talán ezért mert annyira csapongani a különböző területeken. Nem volt mintája, nem volt, aki fiatal korában rákényszerítse saját világlátását. Sokat tanulmányturistáskodott Olaszországban, a városok szellemisége elbűvölte. Reneszánsz zamatú képein gyönyörűen látszik a kor iránt érzett bódulata. Ugyanakkor ő az, aki a néma sikolyokat a leghátborzongatóbban meg tudta örökíteni. Az 1912-es „Golgota" elkeserítően lemondó hangulata nélkülöz mindent, ami a magasztos megváltás témájához szükségeltetik. Nem is a Megfeszített a főszereplő, hanem az égbolt (amely mintha megnyílt volna) és az előtérben sorjázó embertömeg, a vak szemek, a tátott szájak. Az egész kép egyetlen hosszú, fájdalmas üvöltés.
A háború kitörésekor Velencében volt. Elméje jócskán megzuttyant, az Embert imádó művész agya nehezen tudott megbirkózni a borzalmakkal. Eleinte még csak szanatóriumoknak, később, 1917-től állandó lakója lett a Lipótmezőnek.
A homály leszállta után már nem a közönségnek festett. Szó szerint beköltözött képzeletbeli országába, Naconxipanba. Oda menekült, oda bújt, oda boldogította magát az esztelen őrületből, amely a világot jellemezte. És persze ő volt a bolond. Már „megőrülése" előtt is hóbortos különcnek tartották. Nem tudott beilleszkedni, nem tudott odacsapódni egy irányzathoz vagy csoporthoz sem. Inkább összetákolt magának egy saját birodalmat, tömve szecessziós, expresszionista, szürrealista, ki tudja még milyen elemekkel. Egyik leghíresebb képe, „Az ópiumszívó álma" már a homályos korszak remeke. Eredetileg a „Rokokó koncert" című festményben szerepelt a kép, amelyet Gulácsy három részbe vágott. A közepét eldobta, a maradék kettőből két külön alkotást csiszolt. „A rózsalovag" és a már említett csoda, „Az ópiumszívó álma". Simogató, lágy színek, kecses vonalak, légies hangulat. És mégis: az ember érzi az agressziót, a torzságot, a rútat, amelyet becsomagolt ugyan az őrült zseni, de elrejteni nem akart.
Egy élet nyomora, hazátlansága, otthontalansága, útkeresése és reménytelensége vonul végig a kiállításon. Nem lelt nyugalmat sehol, csak ott, azon a képzeletbeli tájon, amelyet Naconxipannak nevezett, s ahonnan egyre ritkábban jött elő. 1924-ben megvakult. Még nyolc évig vegetált a sárga házban, még nyolc éve volt, hogy Naconxipan tájain kóboroljon, Dante és Shakespeare társaságában múlassa az időt. A külvilág felé már nem létezett. 1932-ben költözött örökre az Álomkertbe.
Ne sajnálja az időt senki, aki arra jár. Nézze meg a képeit a bolondnak tartott, „szánalmas senkinek", a XX. századi Don Quijote-nak, aki beleőrült és belehalt abba, hogy a világ olyan, amilyen, nem pedig olyan, amilyen lehetne...
Juhász Gyula
GULÁCSY LAJOSNAK
Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szivedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg,
És az agyadhoz, mely - ó, drága serleg! -
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naív, bús
Juhászkolomp a végtelen teren,
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?
Ó, értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.
Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség, és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!
Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok,
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír, és bánata mosoly,
Önarcképem! - mondottad, és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!
Lajos, emlékszel, Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal,
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük, és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugénie szerelmét,
A csillagot kerestük, mely letünt.
A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő vagy sűllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.
Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár,
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút,
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn - csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.
Nincsen remény, s te nem tudod. Szelíden
És finoman - hisz művész vagy, Lajos -
Babrálsz a párnán ujjaiddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó, csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit, és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése