Meddig terjed a sajtószabadság és mikortól lép át valaki egy morális határvonalat? Mennyire személyes ügy egy kislány haldoklása? És jó-e az nekünk, ha mi is látjuk? - A 80 legnagyobb botrányt kavaró fotó a Musée de l'Elysée-ben.
"Nem szándékunk provokálni. A kiállítás határokat feszeget - a véleményszabadság határait, a saját képhez való jog és a magánszféra jogának határait. A kiállítás megérteni próbálja, hogy mi elfogadható társadalmunkban és mi nem. Anélkül mutatjuk be a képeket, hogy állást foglalnánk mellettük vagy ellenük" - mondja a múzeum kurátora, Daniel Girardin az Ellentmodások (Controverses) kiállítás kapcsán. Óvatos, finom beharangozója egy páratlan mutatványnak.
A nyolcvan fénykép nem mindegyike témájában botrányos. Van közöttük olyan is, ám a zöme a kép kapcsán kialakult feszültségek miatt maradt emlékezetes. A kiállítás anyaga mély tűnődésre késztető és agresszíven sokkoló. Támadják is rendesen. Olyan képekről van szó, amelyek ilyen vagy olyan formában, de magukra rántották bizonyos társadalmi csoportok dühét és vádjait. Kiemelnék négyet.
A legnagyobb hisztit minden bizonnyal André Serrano „Piss Christ" című fotója okozza majd. A cím fordítása számtalan variációban létezik, ki-ki ültesse át magának, ahogy tetszik. A művész 1987-ben maga vizelt tele egy tégelyszerűséget, amibe aztán egy feszületet helyezett. A műről készült kép akkora botrányt kavart, hogy a mai napig hallatszik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a múzeumban csak egy vitrinben elhelyezve merik a képet kiállítani. Ha netán valamelyik buzgó katolikusnak kedve lenne szétszaggatni dühének kiváltóját. Serrano annyiban különbözik a kiállítók nagy többségétől, hogy ő tudatosan sokkol. Általában szeret szórakozni a tabukkal, példa erre a „Hullaházban" című sorozata (csak erős idegzetűek kattintsanak), amely pontosan olyannak ábrázolja az embereket haláluk után, mint amilyenek életükben voltak: romlandónak, tehetetlennek, gyámoltalannak, kiszolgáltatottnak. Mennyiben művészet ez? Ha a provokációt motiváló szándékként tételezzük fel, akkor minden tekintetben az. Nem véletlen eseménysort örökített meg, nem „éppen arra járt", hanem tudatosan választotta a biztosíték kiverésére szolgáló témát.
Nem úgy, mint Frank Fournier 1985-ös fotósorozata, amelyből szintén látható kép a kiállításon. A kolumbiai vulkánkitörés után a tizenhárom éves Omayra Sanchez beszorult a törmelék közé a vízben. A mentők minden emberit megpróbáltak, de nem tudták kiszabadítani. Végül feladták. Hatvan órán át tartott. Csak ültek ott és együtt imádkoztak a haldokló kislány mellett, miközben Fournier kattogtatott. A történtek ismeretében csak azon lehet eltűnődni: hogyan lehet ezt ép ésszel kibírni? Omayra Sanchez borzasztó tragédiája mellékszálaként feltűnik egy pillanatra a mentőcsapat tagjainak és magának a fotósnak a tragédiája. A képet, aki egyszer is látta, soha nem felejti el. Azok, akik ott voltak, akik részt vettek a dologban, sokkélményként hordozzák magukban, amíg csak élnek. Miként dolgozza fel ezt az az ember, aki közben bőgve készíti a fotókat egy utolsó óráit élő kisgyermekről?
1993. május 26-án jelent meg minden idők talán legsokkolóbb sajtófotója a New York Times-ban. Egy Kevin Carter nevű pasas készítette Szudánban. A képen egy éhségtől haldokló kislány látható, tehetetlenül fekszik, miközben egy keselyű néhány méterre tőle várakozik. Érzi a halál szagát. A fotó tartalma fel sem fogható. Aki látja, nem akarja többet látni. Másfelől, egyetlen ilyen kép többet ér ezer cikknél, amikor a világ közvéleményét fel kell hívni valami súlyosra. Sikerült. Carter a kép miatt annyira durva támadásokat kapott, amilyet előtte újságíró még nemigen. Pedig neki még azt a keresztet is viselnie kellett, hogy ott volt. Látta. Azt is, amikor a keselyű elindult. A képért Pulitzert kapott, de semmiféle díj nem képes feledtetni az efféle iszonyatot, semmi nem törölheti ki az emlékezetből egy halott gyerek látványát. Carter nem tudta tovább cipelni a terhet, 1994. július 27-én öngyilkos lett. Képe és annak híre túlélte. Látható a kiállításon.
Ehhez képest a tárlat plakátján és marketingcuccain látható Olivero Toscani fotó, a smároló pappal és apácával valóságos felüdülést nyújt. Pedig annak idején, a Benetton-kollekció részeként az is nagy felzúdulást keltett, mint a művész által vezetett project majd minden darabja. A fehér kancát hágó fekete csődör, a fehér csecsemőt szoptató fekete nő, a meztelen fenék, rajta a HIV felirattal, mind megütötte a bigott kultúrakisajátítók agyát.
Fantasztikus kiállítás lehet, ám magam sem tudom, elmennék-e rá? Nem azért, mert felháborítónak találom. Nem az. Inkább azért, mert nem tudom, tudnék-e ekkora töménységű pofánvágással egészségesen szembesülni?
Bár a keselyűk nem ismernek határvonalakat, néha el kell kergetni őket. Különben elindulnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése